Pápai Hírlap – XXIV. évfolyam – 1927.

1927-04-16 / 16. szám

IBYKUS DARVAI. — Schiller balladája. — Ford. Kőrös Endre. Görög törzsek versenyterére, Korinthos dalnok-ünnepére Ment égi ihlettel tele Ibykus, a lant mestere. Apolló nyomta ajakára A bűvös dalt ajándokul, Botján kívül nincs semmi nála, Csak könnyű szerrel így vonul. Már int felé a hegy tetőjén Korinthos fellegvára büszkén S Poseidon berkét éri el Szent borzadály érzésivei. Mélységes csend. Csak a magasban Száll költöző darűcsapat, Mely ékalakban húzva lassan El, messze délnek vett utat. Köszöntlek, hűséges madárhad, "Mely vélem vándorolva fárad, Jó jel gyanánt kisértek el A tengerhez, mely már közel. Távolból jöttetek ti szintén S egy vágyunk: a biztos födél, Hol az idegent megsegítvén, A vendéglátó isten él." És fürgén meggyorsítja léptét S eléri az erdő sötétjét, Midőn a keskeny ösvényen Két gyilkos tör rá hirtelen. A védelemhez bátorán lát, De harcra gyöngék karjai, Csupán a lantnak gyönge húrját, Ijjet nem szoktak ajzani. Embert, istent hí fel segélyül, De mentő csak nem jő semerrül, Bár hangja messze elhatol, Élő nem hallja meg sehol, így kell pusztulnom idegenben, "Elhagyva, siratatlanul, Gaz fickók áldozatjaképen, Hol senki nincs, ki megbőszül!" És véresen aláhanyatlik, — Ekkor darvak zúgása hallik; Még hallja, nem láthatja bár, Ijesztőn krúgat sok madár. Vigyétek el innen, ti darvak, "Ha nincsen más, ki értene, Panaszszavát ez iszonyatnak!" Kiáltja s megtörik szeme. A csupasz testre rátaláltak S bár szép vonási torzra váltak, Felismeré bizalmasát A korinthosi jó barát. Ö jaj, hogy így látlak meg újra, "Pedig reményem az vala: Babér lesz fődnek koszorúja És a dicsőség sugara!" S akik Poseidon ünnepére Felgyűltek, mind kesergnek érte, Az országon kín vett erőt, Minden szív elvesztette őt. S zajongva tódul a pritánnak Székéhez a nép s hirdeti: A Máneszek boszút kívánnak! "A vért vér engesztelje ki!" De hol a nyom, mely rávezessen, Holott vizárként nő sebessen A játékszomjas nagy tömeg, A tettest itt ki sejtse meg? Vad rablók gyilkolák meg orvul? Irigység tette feketén ? Nem tudni meg csak Heliosztul, Ki mindent lát a föld szinén. Talán kihivó-vakmerően Jár most a népnek közepében S mig őt a boszú keresi, A bűn gyümölcsét élvezi. Az istenékkel szembeszállva Templomba lép tán álnokul És bévegyül az emberárba, Mely ott a színházhoz nyomul, — Hol ülnek, pad hegyén a padnak, Az állványok majd megszakadnak, Kik felgyűltek minden felül S várják : a szinre mi kerül. Tengerként hullámló morajban Embertől nyüzsg az épület, Nő ívben mind hatalmasabban S eléri fenn a kék eget. Számát s nevét ki tudja a népnek, Kik itt barátként felgyülének? Athénban, Spártában lakók, Aulisról, Phokisból valók, Kik élnek partján Ázsiának Meg ott, hol sok sziget virul, Eljöttek mind s némán vigyáznak A nézőtér állványirul, — Amint a kar, mint szokta régtől, Kilép a színpad hátteréből És lassan, ünnepélyesen A szín körén végigmegyen. Halandó ház nem szülhet illyet! így nem jár semmi földi nő! Mind-mind az óriási termet Az emberi fölé kinő. Sötét lepel csapdossa térdök, Szikár kezökben fáklyaüszkök Komor, rőt lángja lengedez, Arcukban vér nem csergedez. S hol ember homlokán a hajzat Fürtökben, lágyan hull alá, Itt kígyó és viperafajzat Mérges hasát pufogtatá. S míg rémesen körben forognak, A himnusz dallamába fognak, Mely szívet-lelket szaggat át, Hurkolja a bűnös nyakát, Elszédül, elkábul, ki hallja Az Erinniszek énekét, Az agyvelőt kiszívja hangja S nem tűri lant kíséretét. „Boldog, ki vétket s bünt kerülvén, örvendhet gyermektiszta lelkén, Hozzá bőszünk nem közelít, Bizton rakhatja lépteit. De jaj, ki titkon, jaj, ki balgán Más vérét merte ontani, Annak mi csüngünk egyre sarkán, Az éj rettentő lányai! S ha szökve menekülni próbál, Szárnyunk van, gyorsabb a futónál, Hurkunk lábára rákerül S a földre bukva elterül. Ha szánja is bűnét, hiába! Előttünk nincsen irgalom! Követjük az árnyak hónába S nem hagyjuk ott se szabadon!" így zengnek táncot lejtve körben S a néma, nagy halotti csöndben Úgy érzi most minden kebel: Az istenség itt van közel. És ünnepélyes ősi módon, Végiglejtvén a szín körén, Lépésüket kimérve folyton Eltűnnek a szín hátterén. S még kétségek közt hánykolódék A szív, hogy ez való vagy játék S a zord erőnek hódola, Mely az igazság gyámola, Mely szőve a sors gombolyagját Végéremehetetlentil, A szív mélyén hallatja hangját, De fut a napvilág elül. S egyszerre íme messze fentrül Kiáltó szózat hangja csendül: „Timotheus, itt vannak, itt! Nézd csak I'oykus darvait!" És hirtelen szél szárnya lebben, A házra bús homály szakadt S fölötte szürkés tömkelegben Vonult át egy darúcsapat. „Ibykus!" Ó, e név mi drága! Ezer szív búja, gyásza, vágya! S mint tengeren hab hab nyomán, Száll szájrul-szájra szaporán: „Ibykus?! Kiért könny árja csordul? Ki elhullt gyilkos kéz alatt? Ki mondta a nevét, mi okbul, S mit akar e darucsapat?" S a kérdés zúg mind hangosabban S villámként átcikáz az agyban: Vigyázat! E hang mit jelez ?! Az Erinniszek műve ez! A dalnok nem marad boszulatlan, Elárulá magát a gaz, El kell mindkettőt fogni nyomban, Ki szólt s kihez szólott amaz ! De ő a szót egyszer kiejtvén, Elrejtené már keble mélyén, Késő ! A halvány dúlt vonás A bűnösről kész vallomás. Megfogják őket és viszik már, Színpadból lesz bírói szék S bevallja tettét a gonosz pár, Mely a boszútól sujtaték. Hirdessen a „PÁPAI HIRLAP"-ban! Á magyar húsipar remeke a z ESTERHÁZY konzerv-virsli. Tartósságát a pléhdobozban hónapokig garantáljuk. Abból kivéve mindig friss, rendkívül ízletes! Fürdők, szállodák, éttermek, kávéházak, csemege-üzletek számára =1= nélkülözhetetlen. herceg ESTERHÁZY PÁL rábaközi husárugyára Kapuvár. Tájékoztató árjegyzéket ingyen és bérmentve küldünk egyéb finom szalámi- és hentesáruinkról, valamint konzerv-sonka és más különféle húskonzerveinkről. Levéícim: Husárugyár, Kapuvár. Telefon: Kapuvár 25. Naomtatvámjait rendelje a főiskolai nyomdában Az utolsó éjszaka. Irta: Rimpek Jenő. — Itt strázsálnak kendtek, mig a fölváltás nem jön. Jól vigyázzanak, tudják, kit őriznek 1 A fogollyal tilos a beszéd. Ha pedig megszökik, fölakasztatom kendteket!. Az arcán látszott, hogy meg is tenné. — Igenis, vitézlő óbester uram! — Hát azért. És azzal Ocskay Sándor csak kifordult az ajtón anélkül, hogy bátyjára nézett volna. A két viharvert Bercsényi-huszár kivont szablyával, feszesen állott a rab mellett. Balajti János, az öregebb, keszeg, mint az agár, szürke bajusza hatalmas orr alatt konyul lefelé, minthogyha csókát nyelt volna. Figyelmesen nézi az ajtó zárját, azután a csizmája orrát. Megcsóválná a fejét is, ha nem volna istrázsa. Mer van is mit csóválgatni. Tátogat biz a csizma és egy csöppöt sincs akkurátus formája. A sár meg tenyérnyi vastagon van rászáradva. „Nem is csizsma emmá, hanem bocskor", állapítja meg János, „vagy talán tán asse". A végén mindenhova néz, de a rab felé a világért se tekintene. Jobb lábáról a balra nehezedik, a balról meg a jobbra. Csupor Mihály, a fiatalabbik istrázsa ezzel szemben mindétig azon van, hogy oldalt valahogy megpillanthassa a rabot. Savó szemeivel nagyokat passog jobb felé, aztán hirtelen előre néz, mintha rajtakapták volna. Tömpe orrával szippant néha és kardja hegyével megpiszkálja ötszál bajszát. Megreccsen a szék, mire Mihály megest odasandít. A rab brigadéros az asztalra könyökölve ül, kezén, lábán nehéz bilincs. Feje lekókkad, sűrű, fekete, hullámos haja arcára omolva lóg. A gyalulatlan asztalon két gyertya füstöl, középen a feszület. A gyertyalángok imbolyogva táncolnak ide-oda, amitől pediglen a két strázsa árnyéka is jobbra-balra hajlik a falon. Furcsa árnyékok is azok, a lábuk a padlón fut és vékony, a derekuk meg a falon át fölnyulik egész a gerendáig és olyan széles, mint az asztal. A fogolynak ellenben alig van árnyéka. „Nem lesz hosszi iletü szegin" — állapítja meg Mihály az árnyékról. A fogoly mozdulatlan, az arcát sem látni. A csönd csönög a két kuruc fülében mindig erősebben és türhetetlenebbül. Mihály végre