Pápai Hírlap – XXIV. évfolyam – 1927.

1927-12-24 / 52. szám

A csírkeiáb. Irta: Csokonai Vitéz Mihály. Mikor még a debreceni nagy kollégium kisdiákja voltam és vasárnapokon rántott-, avagy pedig paprikáscsirke gáláskodott az ebédlőnk terített asztalán : a nagymama és az édesanyám személyével kapcsolatban mindig az a tiszteleten gondolatom támadt, hogy igen-igen rossz gusztusuk lehet, mert hát csak a csirkelábat, meg a püspökfalatját rágcsálták. A csirkének az Ízletes combjai, a foszlós mellehusa, a zúzája, a májája, az mind-mind az édes apámuram és az én tányéromra került. Hiába erőszakoskodott édesapám és rakta át a maga tányérjáról a nagymama, már mint az anyósa és az édesanyám tányérjára a csirke tetemének pompás részeit, — azok szépen visszatessékelték és egymással versengettek annak bizonyításában, hogy a csirkének a legízletesebb falatjai: a lába, meg a püspökfalatja. Az unokanővérem, aki gyakori vendég volt nálunk, — akár mint én — élt-halt a csirkecombért és a meilehusáért. Nem is igen szívelhettem emiatt az egyébként helyes kis fruskát. Aztán, hogy egyszer csak férjhez ment és a vasgyúró fiacskája már 4—5 éves korba serdült s jó magam sürün ellátogattam hozzájuk : csodálkozással tapasztaltam, hogy már az unokanővérem sem szereti a csirkecombot és a mellehusát, hanem jobb ügyhöz méltó buzgalommal a lábát, meg a püspökfalatját rákcsálgatja. Meg is kérdeztem egyszer tőle: „Mariska néni már nem szereti a combot, meg a mellehusát?" Kissé elpirult a drága s zavartan gyömöszölve pufók fiacskája szájacskájába egy felényi combot, így válaszolt: — Csacsi vagy te, Misi! A csirke iába a legfinomabb. Nem ellenkeztem vele, nehogy még kivegye a tálból a már általam kiszemelt és a tányérom felé nyújtózkodó csirkecombot. Hogy aztán legénysorba lendültem és a lányosmamák meg-meginvitáltak egy-egy ünnepi ebédre vagy vacsorára, ott is mindenütt csak azt láttam, hogy az édesmamák kedvence a — csirkeláb 1 Az egyik ilyen lányosház küszöbét addigaddig koptattam, mig egyszer csak végérvényesen belül felejtettem magamat. A feleségem leánykorában, mág mint mennyasszony és mint fiatal menyecske is, szintén élt-halt az ízletes csirkecombért és a foszlós meilehusáért. Hanem aztán nálunk is megismétlődött a nagy csoda! Házasságunk 4-ik, 5-ik esztendejében, amikor már három apró sziuindián rémes csatakiáitásokkal tetoválta egymást az íróasztalomon felejteti tollszárral és apai tekintélyemet hátaslóvá nyergelték át: azt kellett látnom, hogy a feleségem szinte megvetéssel fordul el a csirkecombtól és meliehusától s boldogságtól sugárzó arccal rágcsálja az összes lábakat, utoljára, csemegéül hagyván a zúzától, májától megfosztott szárnyakat, no meg a püspökfalatját. Ekkor aztán már gondolkozóba estem. Hiszen nincsen még két olyan fehérnép széles e világon, akik egyként cselekednének. Hogyan lehet hát az, hogyha a lányok asszonysorba kerülnek és mamák lesznek: egytőlegyig mind a csirkelábon rágódnak? Addig-addig törtem a fejemet ezen a problémán, amig egy ünnepi háziebédünkön a feleségemet figyelve, egyszerre csak megteltek a szemeim könnyekkel és a szivemet valami roppant nagy érzés töltötte be s az asztaltól fölkelve, odasompolyogtam az én csirkelábat : rágcsáló kicsi asszonykámhoz és olyan csókot cuppantottam a maszatos szájacskájára, amilyent még menn.yasszonykorában sem kapott tőlem. Csodálkozással nézett föl reám. Én pedig karjaim közé zártam és úgy éreztem, hogy vele együtt gyöngéden, hálásan, mélységes tisztelettel átöleltem : a gyermek-, a családszeretőt fenséges érzetében mindenről lemondani tudó, csirkelábat rágcsáló — összes drága jó édesanyákat és hitveseket. x Zongora, ének, francia, angol nyelv oktatását jutányosán vállalja özv. Finán Tamásné, a helybeli Jókai mozgó zongoristája. Nevezett Liszt Ferenc kiváló tanítványának: Rennebaum Ágotának a növendéke volt. igyál KATHREINER-féle Í;KNEIPP malátakávét Gyermekeid nagyszerű itala, amelytől erőteljesen fejlődnek. Dr. OETK ER-féle sütőpor és vaniHíncukor igy eredményez! A 127 receptet tartalmazó könyvet kívánatra ingyen és bérmentve küldi: Dr. A. OETKER, Budapest, VIII., Conti-utca 25. Három porszem. Irta : Kőrös Andor. Elza félórával előbb jött le, szíve annyira tele volt szerelemmel, hogy nem birt már otthon maradni, sétált egyet a korán estébe burkolózott téli utcákon s Öt,órakor, találkájuk idején, a körút felől érkezett vissza a ház elé, ahol lakott, mintha Isten tudja hol barangolt volna . . . Már messziről látta várakozó vőlegényét. Mosolygott. Eszébe jutottak megint Tamás féltékeny szavai: „Elza, vigyázz, én mindent észreveszek 1" . . . Hányszor mondta ezt féléves jegybenjárásuk ótal — Nos, — mosolygott magában Elza, — lássuk, mii yen szeme van . .. észreveszi-e a három kicsi semmit? Egy, kettő, három, — mormolta, — három porszem .. . Nagyon kedves volt így, amint magával csevegett, dünnyögő szőke kis gyermeknek rémiett, csitri leánynak, akinek szívében Tamás az első férfi. — Egy, kettő, három — ismételte s a távolság egyre fogyott közöttük. S talán a férfi is háromig számolt éppen, amint furcsa, nyomasztó zavarral a zsebében kotorászott, ideges keze valami finom és értékes ajándékon babrált: három remekművű porcellánbabán. Egyik belvárosi ódon műkereskedésben bukkant rájuk s nyomban megvásárolta őket: babának babákat. S miközben forgatta ujjaival az örömnek szánt babákat, érezte, hogy szívére jeges fátyol, zsebében kotorászó kezére verejtékglazúr terül.,. — Istenem, — suttogta, — miért jön Elza hazafele, ahelyett, hogy hazulról érkeznék? A féltékeny gondolat tüstént rögeszméje lett: egy, — most elsőnek a kis copfos kínai baba került ujjai alá, — honnan jön Elza ? — kis kínai copfos, nesze neked! Összemorzsolta. — Feltünik-e neki, hogy nem hazulról jövök? — gondolta Elza s a következő pillanatban csicseregve köszöntötte vőlegényét, közben kezét, melyről a keztyíit kecsesen lehúzta, mint csontfehér barackmagról a hártyát, jó magason nyújtotta csók alá, feltűnő magason . . . — Naa ? — zsörtölődött, elhúzva kényesen a hangot. Mi ez ? A kézcsók hideg, szinte fagyasztó volt. Tehát jól számított! Szürkéskék pajzán szemében pici gonosz fény villant. Erezte, hogy mind a két ugratása célba talált. Tamás igézve nézte a lassan lehanyatló, szoborszép lánykezet. — Várj csak, — mondta, — ne húzd még fel a keztyüt, ha már lehúztad egészen... mert eddig mindig csak félig szoktad lebontani. Ejnye, — hajolt a karcsú, hosszúkás ujjak fölé, — látom, látom, de gyönyörűen ragyognak a körmeid, kedvesem. Elza befele ujjongott, kifelé fölényesen mosolygott. — Ma ápoltattam őket. Szépek? — Gyönyörűek, — rezzent meg a férfi. — De miért ma ? Miért szerdán holnap helyett ? Csütörtökön szoktad . . . A lány felvonta vállát s miközben ajkáról egy könnyed fitymálás libbent le, azt mondta: — Szeszélyes voltam. Ezzel egy kirakat elé állt, a lámpák vakító fényözönébe. Mintha mi sem történt volna, mutogatta Tamásnak a csipkéket, hogy ezt is megvenné, azt is, amazt is, ha sok pénze volna. De a férfi csak állt mellette, érzéketlenül a csipkék, azsúros zsebkendők és hímzett asztalterítők iránt, zsibbadtan állt s ideges keze kikereste a következő babát, érezte a formáján, hogy a kis tömzsi négerfiucska került ujjai alá, — miért ment Elza egy nappal előbb a körmeit ápoltatni? — kettő: kis négerkölyök, nesze neked is 1 Összemorzsolta. Maradt még egy. — Nézd, milyen szép ez a kis hímzés, — szólt Elza könnyedén s a világosságnak fordulva, hosszasan a férfire függesztette szemét. — Ha örömet akarsz okozni, ezt vedd meg születésem napjára, ne végy drága dolgokat, ez biztosan olcsó és én az apróságoknak úgy tudok örülni. De Tamás egy szót sem hallott mindebből. Nézte, nézte Elza ajkát. . . — Érthetetlen! — kiáltott fel. — Hogy is mondjam. Mutasd csak közelebbről. Mi van veled, Elza? Hiszen te sose teszel festéket az ajkadra 1 — Ma tettem. Sok van rajta? —• Kevés van, de mégis: van ! — Van. Egy pici. Szeszélyből. , . Tamás feje lekókad.