Pápai Hírlap – XXIII. évfolyam – 1926.

1926-10-09 / 41. szám

ÉRETT NYUGATIHDIAI BANAN A LEGJOBB TÁPLÁLÉK Dolinay Vilmos és Karácson Piroska járultak még jelentékenyen hozzá az est minél kellemesebbé tételéhez. Az utolsó hét műsora. Szombaton, vasárnap (este): Fráter Loránd óriási sikert aratott eredeti operettje, az „Akácfavirág", újdonság; hétfőn, kedden: „Nagy nő", a budapesti Városi Szinház vonzó műsordarabja; szerdán, csütörtökön: „Csuda Mihály szerencséjé", eredeti nagysikerű újdonság. Délutáni előadások. Szombaton d. u. utolsó ifjúsági előadás: „Pántlika", Földes Imre népies színműve; vasárnap délután olcsó helyárakkal: „A királynő rózsája". Napoleon kedvence. Irta: Murai Károly. Ámbár csöpp kis diák voltam, mégis igen élénken emlékszem arra az őszi délutánra, amikor az eső sűrűn esett s amikor Kemény Mihály tanár úr a padból, amelybe a nevem kezdő betűit vésegettem, hirtelen kiszólított. Azt mondta, hogy a diákokkal szembe forduljak, hogy mindenki jól megnézhessen. Én, az engedelmeskedő gyermek, nagy szívdobogás közepette álltam szemben kárörvendő pajtásaimmal, arra gondolván, hogy a padfaragáson rajta vesztettem s hogy mint elrettentő példa fogok szerepelni, érintkezésbe jővén a nádpálcával is, mellyel egyébként jó ismerős voltam. Ott állván a katedra s a padok között, a tanár úr rám mutatott és így szólt:* — Nézzétek meg ezt a fiút, gyerekek s jegyezzétek meg, hogy az ő nagyapja egyike volt azoknak, akik a világtörténelemben szerepet játszottak. Ha az ő nagyapja, tekintetes Herzár Arzén, annak idején Győr mellett nagy Napoleon életét meg nem menti, a világtörténelem egy része másképpen alakult volna. A tőr, ha Henzár Arzén félre nem üti, nagy Napoleon szivét keresztül döfte volna s e kiváló hódító szereplése azonnal befejeződött volna. De hát, mert a mostanában elhunyt kitűnő polgár, Napoleon életét az ő saját élete kockáztatásával megmentette, a hires francia császár tovább folytathatta hadverő útját, s újabb irányokat adott a világtörténelemnek. Ez a fiú, gyerekek — s itt a tanár úr rám mutatott — mindenben büszkén hivatkozhatik nagyatyjára s nem lehetetlen, hogy a sors őt is arra szemelte ki, hogy a világtörténelembe^, valamely nagy alak életének megmentésével, szintén szerepet játsszék. Mikor mindezeket elmondotta, hajam megsimogatta, a következő percben azonban a keze a fülemhez férkőzött, a bal fülem úgy meghúzta, hogy sziszegni kezdtem. Ezt persze nem annyira szántszándékkal, mint inkább megszokottságból cselekedte,* hogy következetes legyen önmagához, meg hogy a fülem a huzogatás gyakorlatában megmaradjon. Itt mindjárt meg kell jegyeznem, hogy Kemény Mihály tanár úr jóslata nem vált be, mert a sors éppen nem szemelt ki arra, hogy a világtörténelemben, valamely nagy alak életének megmentésével, szerepet játsszam. E helyett az én életemet mentette meg egy hajóslegény, aki a Rábából hajamnál fogva kihúzott s aki vitéz cselekedetét, mivelhogy azért alig kapott valamit, félig-meddig meg is bánta. Az iskolából azon a nevezetes napon, mikor nagyapám dicséretét hallottam, emelt fővel, kigyúlt arccal siettem haza s az édes apámtól, aki Herzár Arzénnek a veje volt, mert hát hős nagyatyámhoz a mama révén jutottam, kérdezősködni kezdtem. Elmondtam, hogy a tanár úr mit beszélt s nagyapám hőstettének részletei után tudakozódtam. Édes apám, aki a nagyapával nem valami jó lábon élt s aki sokszor hajtogatta, hogy az öreg úr a hozomány dolgában erősen becsapta, meglehetősen fanyar arcot vágott. Világosan emlékszem, hogy valami megjegyzést is tett, ami engem meglepett, de hogy ez a megjegyzés miből állt, azt már nem tudom. E sikertelen kísérlet után édes anyámtól kérdezősködtem, aki azt válaszolta, hogy még igen kis gyermek vagyok s hogy nagyon is rá érek BP.TELEF0N:482-Í arra, hogy nagyapám csodálatos történetével megismerkedjem. Mindazok dacára, hogy Napoleon életének Győr mellett történő megmentéséről részleteket nem tudhattam meg, s hogy fantáziámra volt bizva annak kiszinezése, hogy a hős Herzár Arzén mint dragonyos kapitány, avagy mint markotányos mentette-e meg a francia császár életét: annyi bizonyos, hogy nagyapám dicsőségének némi hasznát mégis vettem. Tanulótársaim előtt bizonyos tekintélyhez jutottam, noha ez nem mindig mentett meg attól, hogy el-elverjenek. Ha pediglen az osztályt jeles férfiak meglátogatták, a tanár urak mindig előszólítottak s elmondatták, hogy én vagyok I az unokája annak a Herzár Arzénnek, aki | Napoleon életét megmentette s aki Napóleonnak mindig kedvence maradt. Az ilyetén előhivatás és bemutatás alapjában véve büszkeséggel töltött el, de kellemetlenséggel is járt, mert az iskolalátogató urak, mikor az egyes tantárgyakból kérdéseket intéztek hozzám s mikor azokra megfelelni rendszerint nem tudtam, azt mondták, hogy vajmi szomorú dolog az, ha egy vitéz és nagyhírű nagyapának ilyen tökkel ütött unokája van. Bármennyi és bármilyen tövisei voltak is azonban a rózsának, az kétségtelen, hogy Kemény Mihály tanár úr emlékezetes megjegyzése, kijelentése és jóslata után hős nagyapám dicsőségének tudatában növekedtem s gyakran szétnéztem magam körül, hogy vájjon nem kell-e valakinek az életét megmenteni. És ha apám és anyám nem ápolták is bennem Napoleon kedvencének hősies emlékezetét, arról én nem feledkeztem meg soha s büszke voltam, hogy Herzár Arzén egyetlen unokája lehetek. Mindez természetesen erősen közre játszott abban, hogy mikor egészen fölcseperedtem s mikor a szépliteratura terén némi kísérleteket tettem, arra gondoljak s arra határozzam el magam, hogy nagyapám élettörténetét megírjam, különös tekintettel Napoleon drága életére. Elkezdtem hát az adatgyűjtést, az elmúlt idők és viszonyok tanulmányozását, amit — most már teljes nyíltsággal bevallhatom — nem kellett volna megcselekednem. Ha megelégedtem volna annyival, amennyit itt-ott hallottam és amennyit a városban tudtak, egész 1 halálomig büszke maradtam volna a nagyapámra s abban a hitben hunytam volna be szemeimet, hogy annak vagyok méltatlan unokája, aki első Napoleon életét saját élete kockáztatásával megmentette. A nagy fáradtsággal összehalmozott adatokból megtudtam, hogy Herzár Arzén, anyai nagyapám örmény szülőktől származott s hogy mint igen szegény ördög tengette életét, kalmárkodással szerezve meg a mindennapit. Akkoriban, mikor a vitéz inzurgensek egész Európát csodálkozásba ejtették bravúros futamaikkal, nagyapám hogy hogy nem, Győrmegyébe került és ékszerekkel kereskedett. Igen drága, óriási ériékeket képviselő nyakláncokat, diadémeket s más ilyfajta haszontalanságokat hordott magával, amik egytől egyig hamisak voltak, amiket azonban a francia tisztek megvásároltak. Arról, hogy a Győr városába bevonuló Napoleonnak milyen úri dámával keletkezett egy kis futó viszonya, bővebb részleteket megMIRŐL BESZÉLNEK A TÁRSASÁGBAN? Arról, hogy milyen jól és előnyösen lehet minden fűszer-, csemege és italárut, háztartási és vegyi cikket vásárolni a MAGYAR KÖZTISZTVISELŐK FOGYASZTÁSI,' TERMELŐ ÉS ÉRTÉKESÍTŐ SZÖVETKEZETE pápai árudájában. tudnom nem sikerült, arra azonban rábukkantam, hogy ennek a szépségnek a franciák császárja értékes emléket akart adni s hogy ezt az emléket, amelyben a főszerepet igaz gyöngyök játszották, a nagyapámtól vásárolta, aki kitudta járni, hogy a világhírű és rettegett hadvezér előtt megjelenhessen. Rátaláltam arra az írásra is, amelyből kiderült, hogy a kalmár Herzár Arzén a császárt alaposan becsapta, de nem büntetlenül. A turpisság ugyanis valamely vak véletlennél fogva kiderült s Napoleon, alkalmazkodva a magyarországi szokásokhoz, kedves nagyapámra huszonötöt veretett. Nemsokára ezután a francia csapatok elvonultak s ama inzurgensek közül, akik Győrtől Komáromig egy lélegzetvétel alatt szaladtak, akárhány akadt, aki vitézi kalandokkal állott elő s csodadolgokat beszélt ama vérengzésekről, amiket a francia katonák között elkövetett. A nagyapám, ki nem volt dicsekvő természetű s aki egy jó üzletet minden hőstettnél többre becsült, mindössze csak annyit jegyezett meg, hogy Napoleontól olyan emlékeket kapott, amilyenben egy magyar sem részesült. És amikor ezt állította, éppen nem hazudott. Később, mikor már jobban multak az évek s mikor a Napoleontól kapott, nem mindennapi emlék, megint szóba került, azt mesélte, hogy ^ császár az első találkozásuk alkalmával annyira megkedvelte, hogy másnap utána küldött. Minekutána pedig ő akkor nem volt olyan hangulatban, hogy mint kegyenc szerepelhessen, hát az erőszakos császár erővel vitette maga elé, még pedig azért, hogy a neki szánt emléket átadhassa, ami meg is történt. Herzár Arzén az eset után tiz-tizenöt esztendővel eléggé megszedte magát, Győrben tekintélyes polgár volt. Ekkor már sokat adott arra, holl kellő tiszteletben részesüljön, noha máskülönben nem túlságosan igyekezett azon, hogy kalmároskodásával ezt kiérdemelje. Ez időben a Napoleon ajándékára való visszaemlékezés el-elkeserítette s így történt, hogy egy napon azt a kérdést vetette fel magában, hogy a huszonöt átvétele előtt, miért nem szúrta le a császárt, aki az ő becsületében gázolt ? Nem tudom ugyan egész bizonyossággal, de azt hiszem, hogy nagyapám e visszaemlékezések és gondolatok között állapodhatott meg abban, hogy amikor ő nagy Napoleont ama kritikus percekben le nem szúrta, akkor ő tulajdonképpen az életét mentette meg, nem kis dicsőségére egész Francraországnak. Körülbelül így történhetett a dolog, mert évek multán már-már arról is beszélt, hogy a császárnak azért vált kedvencévé, mert az életét megmentette. A nagyapám nem volt ugyan naiv lélek egy percig sem, de lassan maga is hinni kezdte, hogy Napoleonnal szemben hőstettet vitt véghez s hogy a francia nemzet neki lekötelezettje. És amikor üzletének valamelyes jubileumát tartotta, egy csöppet sem ütközött meg azon, hogy az ebédnél az első segéd mint egykori hőst s Napoleon életmegmentőjét éltette. Az öreg igen elérzékenyedett s ha nem csalódom, újabb részletekkel is előhozakodott, szólván oly lakomákról, amelyekben a császárral együtt vett részt, amikor is a nagy férfiú baloldalán ült és igen sikerült vicceket mondott. A városbeliek, akik a régi dolgokról nem sokat tudtak s azok után nem is kutattak a nagyapám vitézi cselekedetét igen természetesnek és különösen hihetőnek tartották. Lassacskán büszkék kezdtek az öreg úrra lenni, aki csak akkor komorodott el, ha valaki azt kérdezte, hogy vájjon nem mutathatna-e valamit ama emléktárgyakból, amiket nagy Napoleontól kegyenc korában kapott ? Avagy ha az iránt faggatták, hogy mit érzett akkor, mikor a császár kegyes adományait átvette volt? Ilyenkor hallgataggá vált s látszott rajta, hogy e visszaemlékezések fájóan érintik, talán azért, mert a császár halálára gondolt. Nagyobb nyilvánosságra az ő hőstette nem igen jutott s így nem emlékeztek meg arról ama történet- és életirók sem, akik Napoleonnal foglalkoztak, a világ minden nyelvén irván köteteket. Ám amikor szegény nagyapám mindörökre lehunyta szemét, a helyi lap részletes leírását adta a vitézi csekedetnek. A