Pápai Hírlap – XXIII. évfolyam – 1926.
1926-07-17 / 29. szám
M". 10 G ELENIK M I N D E IN' SZOMBATON. Szerkesztőség: Liget-utca 6. szám. Előfizetési ár negyedévre 24.000 K. Egyes szám ára 2000 K. Telefon 131. szám Laptulaidonos főszerkesztő: ÜR. KÖRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedéséöen. A kánikula, ha közben még mindig záporokká! tarkítva, végre ránk köszöntött. És a hőség, mit a nap tüzes sugarai ontanak reánk, aktuálissá tette ennek a városnak egy olyan problémáját, melyről — bár sokan panaszkodnak miatta — a nyilvánosság előtt mostanában legalább még alig esett szó. E nagy kiterjedésű és húszezernél több lakosú városnak egyetlen egy, elég csekély kiterjedésű és újabban kissé meg is csonkított sétatere van. Itt volna ugyan a hatalmas park, de az ridegen elzárkózik a közönség befogadása elől. Hogy miért, azt csak abból a közzétételből sejthetjük, mely annak idején a várkerti jegyek visszavonását a kastély feletti önrendelkezési jog visszanyerésével hozta kapcsolatba. Ez, ha jól értelmezzük, azi jelenti, hogy mig a kastélyból az államrendőrség ki nem költözik, addig a nagyközönség előtt még azon a néhány napon keresztül sem nyílnak meg a várkert kapui, amelyeken a múltban szabad volt a park látogatása. Őszintén szólva, nem tudjuk ugyan megérteni, hogy mi közük van a pápai magánembereknek a grófi uradalom és az államrendőrség vitás lakásügyéhez, hisz a közönség nem vétkes abban, hogy annak idején néhai Esterházy Jenő gróf a polgárőrségnek, utóbb a rendőrségnek helyet adott, aminek aiapján a vörös őrség terpeszkedett ott szét, mig most már hét év óta az államrendőrség van a kastély földszinti helyiségeiben. Ez nem a közönség bűne, ez a háború okozta lakáshiány következménye. Hogy ez sérelmes a kastély urára, az kétségtelen, hisz magántulajdonában van háborgatva. De ezen segíteni a nagyközönség nem tud, s mert nem tud, igazság szerint nem is volna érte büntethető. A városi hatóság tudtunkkal mindent megtett, hogy ezen a lehetetlen állapoton segítsen és fáradozásának bizonyára előbbutóbb meg is lesz a kellő sikere. De vájjon mi addig kénytelenek legyünk nélkülözni a várkert árnyas útjait, üdítő levegőjét? Nem tudjuk, de éppen mert e téren bizonytalanságban vagyunk, körül kell néznünk: nem tudnánk-e magunk valamiképpen segíteni magunkon és ha a parkkal vetekedő sétateret nem is teremthetünk meg, csináljuk meg legalább annak a ligetnek párját, amellyel Mészáros Károly polgármester megörökítette nevét. Csak kissé körül kell tekintenünk és rájövünk, hogy a városnak erre meg van a kész, alkalmas, már eredetileg e célra kijelölt tere. A volt Tókertekben, túl a Bakonyerén, Szinház-tér cimen nagy darab terület van a város számára kihasítva. Hogy a szinház ott fog-e felépülni, az jelenleg egészen mellékes, tény, hogy egy nagy sétatér berendezésére ideálisan megfelelő terület áll itt rendelkezésre és ha a város idei költségvetésébe az e célra szükséges, aránylag csekély összeget beállítja, akkor ősszel meg lehet kezdeni a fásítást s mivel a talaj ép oly kedvező, mint annak idején a Mészáros Károly ligeté volt, néhány év leforgása alatt a város kellemes és központjának közvetlen közelében lévő sétatérre tenne szert. Szeretnők, ha az ilyen ügyek iránt kiváló érzékkel biró polgármesterünk ezt az eszmét magáévá tenné és az új sétatér létesítésével ugyanazt a babért szerezné meg, amely annak idején az Erzsébetvárosi szép liget megteremtéséért boldogemlékű elődje fejét ékesítette. KALÁSZOK KÖZÖTT. Boruljatok rám szelíden, lágyan. Lelkem tavában alkonyat szunnyad : csak halkan-csendben föl ne keltsétek, ne hallja csókos vig zizegéstek. Ti a szebb Jövő hirnöki fénye, én, csalódások letiport rongya, viharos álmon népek porontya .. . Mit szivem úgy várt: öleljük egymást. Halk szózat rebben könnyem alázva, titkok szellője felbokrétázza; erővel, daccal, szent bizalommal. S mig erdővé nő Dáka. a suttogások játszadó lombja: érett gyümölcsét kétség-borítón, imára hívón ' ölembe ontja. Zeng az ígéret: lesz itt még Élet! így. Árnyaljátok csóktalan arcom,. hogy igézetes hajló fejetek robbantson ki a közelgő harcon 1 Hogy sok reményem asztagba érjen. Hogy azt a hivó rabejtő szemet, amit a messzi délibáb vet rám: virágért haló éltem virágul ide csalhatnám. Kapcsándy Sándor. Borsos István sírjánál az 1901. évben érettségi vizsgát tettek 25 éves találkozása alkalmával. Kerestünk Téged, mi, kiket egy verejtékes küzdelemmel, vérfakasztó tusákkal, keserű csalódásokkal telt negyedszázad után is a barátság és a kedves emlékek vonzó ereje összehozott a magyar Athenbe. — Kerestünk Téged szinte ösztönszerűen az „Istennek, hazának, tudománynak f < szentelt csarnokban. — Kerestünk azok között a nekünk feledhetetlen, nagy alakok között, kiknek vonásai letörölhetetlenül vésődtek bele szivünk és lelkünk táblájába. — Kerestünk és — nem találtunk. — A „gutta cavat lapidem" isteni örök világtörvénye a nevető, zsibongó, tülekedő, sokszor hamis mértékkel mérő, a jutalmat és elismerést vakon osztogató, terveket keresztül húzó, reményeket összetörő élet szinteréről kihozott Téged is ide, ebbe a csendes városba, ahol édes megpihenni s ahol immár nem fáj semmi, nem bánt senki. — És itt — megtaláltunk I — Az enyészetnek a temető bokrai között alattomosan suhanó szele hiába akar hullaszagot vágni az arcunkba; a sírodon lengedező fűszál hiába akarja bizonyítani : volt-nincs; sirod letört virágai hiába akarják hirdetni nekünk az elmúlás prófétai igéit: nem ismerszik meg többé az Ő helye: mikor elolvassuk kopott fejfádon ezt a fogalommá lett nevet: Borsos István, akkor itt áll előttünk az örök, a halhatatlan ember, kiben felismerjük a te karakterisztikus vonásokból összetevődött lényedet. — És az emlékezés a fantázia szuggesztív erejével röpít bennünket vissza időn és téren át 33 év távolába, mikor mint első osztályt vezető osztályfőnökünk felsegítettél, felemeltél bennünket a klasszikus művelődés ideális légkörbe vivő első lépcsőfokára. Látunk, mint a tisztaság és rend élő szoborba öntött példaképét, kiről szemléltetve tanultuk meg a külső megjelenés jóleső csinosságát, nemes egyszerűségét. — Látunk, amint gyönyörködve nézed ügyes mozdulatainkat, izmaink acélosodását s mosolyra nyíló ajkadon mintha kibuggyanna az egyéni élet harmóniájának nagy igazsága: mens sana in corpore sano* — Halljuk, amint buzdítasz, serkentesz bennünket a munkára: non scholae sed vitae discimus. Itt cseng a fülünkbe, amint minden szavadban a lelkedet közölve taníiasz bennünket mindarra, amit a deáknak „tudniillik". Most is oly jól esik hallani feddésedet, dorgálásodat, melyben mindig több volt a szeretet, mint a harag, s ha fenyítésre kellett emelned kezedet, megreszketett az, mert jobban fájt az ütés, a pálca a te atyai szivednek, mint a „silány fráteroknak 0, — ahogyan bennünket, a vásott fiukat haragod superlativusán olykor elneveztél. — Óh azok a feledhetetlen, kedves, annyira jellegzetes kifejezések, melyek a meleg szívnek, a nemes léleknek, aranyos kedélynek drága termékei, megbecsülhetetlen kincsei — óh azok mind-mind itt zsonganak most is a lelkünkben. — Mikor kimondottad a jól felelőre a nagy dicséretet: „ez már beszéd!"; mikor boszankodásodban „zöld beszéd"~nek minősítetted a vaskos tévedést s amott az örömtől ragyogott a szemed, ernitt fájó mosoly rándult meg arcodon; mindez oly elevenen áll most itt előttünk, mintha csak ott ülnénk az iskolapadban s ott járnál közöttünk; a szemünk rajtad függ; élénk mozgásodat, kellemes hangodat kiséri figyelmünk s bámuljuk, tiszteljük, becsüljük, szeretjük a klasszikus tudóst, a mesteri tanítót, az atyai nevelőt, a nagy pedagógust, a tanár-ideált. S hitünk szemeivel is látunk most annyi idő után — nem a sírban, hol mindennek vége, hanem a sírhalom felett, hol az igazi élet diadalának zászlaja leng. — Itt látunk homlokodon a megdicsőülés fényével, a nemes harc megharcolásának, a hivatás betöltésének, a szolgálat elvégzésének isteni nagy jutalmával. — Itt látunk, amint kinyújtod felénk kezedet, jeléül annak, hogy elismeréssel, dicsérettel jutalmazol bennünket, ha az élet nagy iskolájában jól feleltünk s bizonyságául annak, hogy megbocsátasz — óh de nagy is voltál ebben — mindazért, amit egykor ellenedre, bántásodra cselekedtünk. És mi, őszülő, kopaszodó öreg diákok, az életnek már-már gyengülni, lankadni kezdő harcosai, megragadjuk azt a kinyújtott szellemkezet s reá leheljük a hála és köszönet gyermeki csókját. Kegyeletünk jeléül mi is hoztunk egy koszorút sírodhoz; — nem hervadó földi virágokból. A mi koszorúnk virágai nem hervadnak el soha, mert a szív érzelmeinek legmélyén, a szeretetben gyökereznek s a lélek örökkévaló hazájába nyílnak át. Ez a koszorú legyen bizonyság melletted az örök biró előtt, hol majd egykor, a nagy számadáskor mindnyájan, találkozunk. — A viszontlátásig Isten veled 1 Végh János adorjánházai ref. lelkész * Tornatanár is volt. Ha olcsón akar építeni, vásároljon GRÜNWALD TESTVÉREK FA KERESKEDELMI R-T. telepén, Árok-utca 9. — Telefon 35.
