Pápai Hírlap – XX. évfolyam – 1923.

1923-07-28 / 30. szám

MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Liget-utca 6. Laptulajdonos főszerkesztő: Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Előfizetési ár : Egy negyed évre 600 korona, Egyes szám ára 100 korona. DR. KÖRÖS ENDRE. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. Nem tudom, sok embernek szivébe nyilallott-e, amikor olvasta, hogy Nagyváradon Szent László szobrát elhordták régi helyéről, a Fő-térről s bedugták a püspöki kertbe, hogy helyébe dicsőségesen uralkodó Ferdinánd oláh király szobrát helyezhessék el. Az az érzésem van, hogy sokan — mind többen és többen — nem is vették észre ezt a hírt, átsiklottak rajta olyan közönyösen, mintha például arról lenne szó, hogy a holnapra hirdetett katonazene f nem holnap, hanem holnapután lesz. Édes kevesen vannak immár, akiknek az fáj, ami igazán fájdalmas, akiknek szégyenpír lángol arcán nemzeti megaláztatásunk pillanataiban. Ami ezen a szűk kalitkán kivül történik, amit ma Magyarországnak neveznek, az a legtöbb emberre nézve teljesen közönyös lett. Ki-kikukucskálnak néha a rácson át, de legfeljebb azért csak, hogy a korona viszonylatáról tájékozódjanak. Más, mint a maguk legközvetlenebb anyagi érdekük, egyáltalán nem alterálja őket. Nem sejtik, nem tudják, hogy korona, Zürich és minden csak azért van s csak azért marad így, mert lehetségessé vált az, hogy a világ legrongyosabb nációja büntetlen meggyalázhassa mindazt, ami multunkban szentség, jellemünkben éltet adó erőforrás volt. Szent László szobra ledöntve — akár a török világ idejében. Istenem, vájjon most is másfél száz esztendő kellene, amig a szégyen, a gyalázat, a kín, a könny sztinik?! .. . A tarlóhántásról. Joggal elmondhatjuk, hogy a mezőgazdaság képezi a bázisát az egész társadalomnak. Ha a gazda jóléte csökken, sülyed a társadalomé is. Igen sok esetben a gazda maga az oka jóléte csökkenésének, mert ha körültekintünk szerencsétlen hazánkon, azt fogjuk tapasztalni, hogy számos gazdaságban a talaj megmunkálása mindennek, csak okszerűnek nem mondható. — Hiába vannak országos intézkedések a mezőgazdaság érdekében, ha a gazda elmulasztja megtenni azokat a munkálatokat, melyek segélyével — minden kormányrendelet vagy törvény nélkül is — növelheti birtoka jövödelmét, vagyis ha gazdálkodását nem rendezi be úgy, hogy az az adott viszonyok között elérhető legnagyobb jövödelmet szolgáltassa. Régimódi, egyszerű és kevés gondot és fáradságot okozó gazdálkodási rendszerrel mai napság már nem lehet boldogulni. Aki ezt nem tudja, vagy nem akarja megérteni, az el fog pusztulni. Csak rajtunk múlik, hogy a teljes megsemmisülést elkerüljük, elkerüljük pedig az által, ha receptül használjuk azt az elvet, hogy: „okszerűen kell gazdálkodni!" Ennek ismét a kiindulási pontja a helyes talajmüvelés. Nagyon fontosnak tartom a talajnak eddiginél jobb, okszerűbb megmunkálását, mire nézve sohase tévesszük szem elől azt a régen bevált igazságot, hogy minden munkát kifogástalanul teljesíteni, a legmegfelelőbb időben végrehajtani és akkor biztos a siker. Ezeknek előrebocsátása után jelen kis közleményemben a gazda idényszerű munkájáról, a tarlóhántásról, annak céljáról és nagy fontosságáról kivánok megemlékezni. A tarlóhántás nem más, mint a talajnak 3—6 cm. mélyre való megszántása. Több oknál fogva szántjuk alá a tarlót ilyen sekélyen. Célunk elsősorban a tarlóhántással az, hogy a gyomokat irtsuk. Vannak gazdaságok, ahol a kultúrnövények a gyomoktól nem látszanak, de ennek sok esetben nem kizárólag a gazda az oka, hanem a hanyag szomszédja. A pápai határban volt szerencsém látni, hogy egyikmásik gazda igyekezett a gyomtól, ettől a kellemetlen vendégtől megszabadulni, irtotta azt mindenféle módon, de — fájdalom — viszont azt is kellett tapasztalni, hogy szomszédjának eszébe sem jutott, hogy ezen fontos munkának az elhanyagolásával nemcsak magának, de másnak is sok kárt, bosszúságot okoz. A gyom-mag legtöbb esetben előbb beérik a gabonaféléknél, földre hull s a szél annak a földjére hordja, ki kötelességének eleget tett a gyomokkal szemben. Az istállótrágyával is, no meg — sajnos — a vetőmaggal is kerül gyom-mag a földbe. Gyomirtásnál a legelső lépés az legyen, hogy a gabona betakarítása után azonnal szántsuk meg a földünket a lehető legsekélyebben. Ha későre hagyjuk a szántást, a gyom-mag minden további nélkül a talajban fekszik tavaszig, ha pedig csak tavasszal forgatjuk alá, a felületen baj nélkül áttelel s a vetéssel együtt kel ki, benne óriási károkat okozva. Sekélyen pedig azért történik az alászántás, hogy a gyommagvak azonnal, vagy az első eső után csírázásnak induljanak s ezáltal a gyomok a boronálással, vagy a legközelebbi szántással már irthatók legyenek. Sekély szántással adjuk meg a gyom-magvaknak az alkalmat arra, hogy kellő nedvességben, melegségben és levegőben részesülve, mielőbb csirázásnak induljanak. Nagyon téved az, aki azt gondolja, hogy mély szántással tönkreteszi a gyom-magvakat. Igaz, hogy az első évben kevesebb gyom mutatkozik, de későbben azt tapasztalná, hogy a gyomoknak ismét 'egész botanikus kertje a birtoka. Ennek egyszerű oka pedig az, hogy többszöri műveléssel a gyom-magvak felvetődnek, kikelnek, mert a gyom-mag nagyon SZÍVÓS, évek hosszú során át is megtartja csiraképességét. Tarlóhántásból még az a hasznunk is lesz, hogy a talaj humusztartalmát növeljük. A 10—15 cm.-re való szántással még gyorsabban korhad a tarló, mert ezen rétegben több és tartósabb a talajnedvesség, de amikor a gyomirtás a fő cél, a tarló gyors korhadása csak másodrendű haszonnak tekintendő. Porhanyító hatása is van a sekély szántásnak, mert a mélyebb, tömődött réteghez a levegő, az esőviz s a melegség könnyebben hozzáfér, me!y tényezők a talajra porhanyítólag hatnak. Szántóföldünk egyik legveszedelmesebb ellensége: a tarack. Minden gazda borzadállyal gondol erre a makacs és mindent pusztító gyomra. Hiába járatjuk földünket grubberrel, vagy mélyen járó fogassal, mert ha a tarack földalatti szárát szétszaggatjuk is, nem pusztul el, mert a feltalajban minden irányban szétágazó földalatti száron ha bütyök van, belőle új hajtások keletkeznek. Egyedüli módja a tarackirtásnak az, hogy belefojtsuk a talajba. Ezt pedig a következőképpen érhetjük el. Száraz, meleg időben a legsekélyebben meghántjuk a tarlót, ami által a tarack földfeletti részét elválasztjuk a földalatti részétől, s azzal, hogy a földfeletti szárat nem takartuk be földdel, nem jut nedvességhez, táplálékhoz, s a száraz melegben elszárad. Ha a zöld részek elpusztulnak, nincs minek átszolgáltatni a talaj nedvességét s így a földalatti szár is elpusztul, tönkre megy. Ezen müveletet folytatjuk mindaddig, mig csak látunk megjelenni új hajtásokat. Tapasztalt gazdák állítása szerint még úgy is védekezhetünk a tarack ellen, ha a földet igen sürün bevetjük szentiván-rozzsal, kenderrel, bükkönynyel, vagy bármilyen zöld takarmánnyal, úgy, hogy ezen növények meg is dűljenek, s így a bennük későbben fejlődő tarackfű kipusztul. Homokos talajon ez eljárás sikerre vezetőnek bizonyult, agyagos talajon azonban elegendő, ha egy éven át zöld ugart hagyunk s azt mélyen alászántjuk. Hasonló eredményt érünk el a herefélék és gyeptörések felszántásánál is. Különösen, ha lucernatáblát törünk fel, ne végezzük ezt mély szántással, mert a felforgatott gyökerek egy jórésze nem pusztul el, hanem újból kihajt s csak felesleges munkát ad annak kiirtása a következők vetemények, vagy kapások közül. Tarlóhántással nagyban elősegítjük a talaj nyers tápanyagkészletének kész tápanyagokká való átalakítását is, hogy nagyobb felületet adunk a talajnak, miáltal kitesszük a talajt a hő, a levegő s egyéb mindazon tényezőknek, melyek a nyers tápanyagokat kész tápanyagokká változtatják át. Megőrizzük a talaj nedvességét a tarló sekély szántásával, mert elrontjuk a hajcsövességet, a viz nem húzódhat a felszínre s így nem párologhat el. Végül irtjuk a rovarokat, azoknak fészkeit, álcáit azzal, hogy a felszínre kerülve azokat az állatok széttapossák, az eke tőnkre teszi s az eke után járó hasznos madarak elpusztítják. Mindezeknél fogva csak azt mondhatjuk, hogy legdrágább legelő a tarlólegelő, melytől óva intem a gazdákat. Pápa, 1923 julius hó 11. Körmendy Zsigmond m. kir. gazdasági gyakornok. A ref, koll. cserkészcsapatának táborozása. A cserkészéletnek legvonzóbb mozzanata és egyben legtanulságosabb erőpróbája a táborozás. *Az iskolai és városi élet természetellenes hatásainak ellensúlyozására s a lélek mélyén lappangó gyakorlati készségek főikeltésére és kifejlesztésére keresve sem lehetne jobb módszert találni. A csapat a nagy ismétlések és vizsgák idegfárasztó erőfeszítései után elszakad a poros, egészségtelen várostól s valahol messze, napfényes tavak, virágos mezők vagy hűs erdők közelében fölveri szellős sátrait és néhány hétig független szép szabad, munkával megszentelt, természetes emberi életet él; jót vagy esetleg rosszabbat, de mindig hasznos tanulságokban gazdagot, olyant, amilyenre tagjainak leleményessége, szorgalma, önbizalma és fegyelme képessé teszi. A cserkészek táborozása tehát nem az élet javaiban érdemetlenül duskálkodók hivalkodó henyélése, hanem az emberi kötelességek megértésének legközvetlenebb iskolája. A táborozó cserkész nem ötletszerűen él, hanem gondosan összeállított terv szerint tölti nemcsak a napjait, de még az éjszakáit is. Lelkét megragadja a Teremtő végtelen bölcsességének állandó szemlélete. Körülötte hazája áldott földjének dús kalászait ringatja a szellő. Megfigyeli környezete állat- és növényvilágának jellegzetes alakjait. Egyszerű emberekkel találkozik, akik nem olyanok, mint a könyvek körül-