Pápai Hírlap – XIX. évfolyam – 1922.

1922-04-08 / 14. szám

MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Liget-utca 6. Előfizetési árak: Egész évré 120, félévre 60, negyedévre 30 K. Egyes szám ára 4 korona. Laptulajdonos főszerkesztő: DR. KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. tmr r Óceánjáró szél milliók sóhaját viszi el messze nyugatra, óceáni hullámok milliók könnyével 'nyaldossák az örök tavasz verőfényében sugárzó szigetet, melynek földje, ha ideiglenes pihenőre is, királyi számüzöttet fogad megnyílt tátongó ölébe. És milliók sóhaja ott lebeg, milliók könnye balzsamként csepeg a vértanúhitves rettentő sebére, a hét kis árva ártatlan fejecskéjére, kiknek legtöbbje még tudatában sem lehet annak, hogy mit veszített, kit veszített el ott a szomorú idegenben. A shakesperei királydrámákat idézik folyton emlékezetünkbe, szólván a trónja vesztett király Isten kifürkészhetetlen rendeléséből gyászos hirtelenséggel befejeződött élete pályájáról. Pedig a shakesperei királydrámák hősei családi gyülölségek, egyéni szenvedélyek viharában pusztulnak el, meglakolnak ennen bűneikért, mikor f kiirtják egymást embertelenül, könyörtelenül. íti inkább a görög drámák rettentő végzetét érezzük s érezzük annál inkább, mennél jobban tudjuk, hogy az összes népek közül, melyek valaha IV. Károly kiráiy jogara alá tartoztak, az egyetlen magyar az, mely a maga egészében nem tagadta meg emberi mivoltát s őszinte részvét fájó érzésével fogadta a halál hirét. És hol van az a végzet, amelyről szólottunk? Ott, ahol a tiszta lelkű, a jó szándékú késő utódnak kell bűnhődni azokért a nagy bűnökért, melyeket az elődök évszázadok folyamán egy nemzet ellen elkövettek. Hat évszázad előtt álita körül, „mint csillag a napot" a hét választó a Habsburg-házból megkoronázott első császárt, négy súlyos évszázad telt el azóta, hogy a Habsburgok impériuma e mi magyar hazánkra is kiterjed. Koronás királyok hosszú sora, kiknek mindnek alkalma lett volna rá, hogy ezt az országot, melynek múltja nagyobb és dicsőbb volt minden más rájuk bizott népekénél, melynek erényei, vitézsége, hűsége ragyogva tündököltek, önállóvá, függetlenné, hatalmassá s a mi mindennek első és egyetlen, kritériuma: magyarrá tegyék. Ó hogy fordulhatott volna a világ sorja, ha ez megtörténik, ha még csak pár évtized előtt is nem is népnek, de „néptörzsének nem tekintettünk volna! Az önmagával szabadon rendelkező, nyelvben és érzésben egységes Magyarország helyrezökkenthette volna a világ kerekét s ráhágva a dédelgetet árulók gonosz fejére, világégésben is megmaradt volna büszkén és szabadon „integra Hungaria"-nak! Rettentő végzet, hogy ez máskép végeztetett, hogy ezt máskép intézték az elődök. Hogy nem értették meg e nemzet lelkét, hogy legjobbjait irtották, börtönbe, vérpadra vitték, őrületbe kergették. Hogy még olyan nagy válságok után is, mint aminők a „vitám et sanguinem" magyar dicsőségtől zengő korát megteremtették, nem voltak képesek e nemzet ütőerére tenni kezüket és emberi jó és hű orvos lenni úgy, ahogy ez a nemzet maga mindig emberinek, jónak és hűnek mutatkozott. Igen, ma is mi vagyunk az egyedül emberiek, az egyedül jók és hivek. Szívtelen és gonosz mindenki, aki valaha évszázadok bőséges jótéteményét és kizárólag csak jótéteményét élvezte. Itt állunk könnyezve a királyi ravatal felett mi szegény, mindenkor mellőzött s a világháború által mindenünkből megfosztott magyarok s amíg mi keressük a gyöngédség megnyilatkozásának formáit, a vigasz arkánumát a királyi hitves, királyi gyermekek részére, addig részvétlenül, könyörtelenül siklik el felettük mindazok tekintete, kik valaha egyedül áldását érezték a Habsburg-uralomnak. A világ fővárosává tett, Dáriusz kincseivel megrakott Bécsnek, a cseh uraknak, kik mindig a legbelsőbb tanácsadók voltak, de még a mindeneknél hűségesebbnek tartott horvátoknak is mintha a pillájuk se rezdült volna meg a rettentő tragédia felett. Sőt. némely helyről még a kegyeletlen, a szívtelen gúny hangját is hallani véli az ember s megborzad miatta ember-mivoltától. Mi azonban gyászoljuk, igaz szívvel gyászoljuk őt. Kétszeres a gyászunk, hogy a fátum ép benne ment teljesedésbe, ki — sajnos, már későn — máskép szerette volna irányítani e nemzet sorsát, mint összes valaha élt elődei. Hogy tragikus bukása egybeesett nemzeti nagy létünk bukásával, hogy a nagy közös elesés után szakadatlanul és ma is idegen, párisi „véres ármány kérkedik felettünk", ez még tetézi, még sajgóbbá teszi fájdalmunkat. Megrendülve a nagy tragédia látásától, kegyeletes érzéssel nyujtjuk a távoli sziget sirja felé, melyben Magyarország megkoronázott királya nyugszik, részvétünk pálmáját és mint amely e néppel együtt valóban „megbűnhődte a múltat és jövendőt", áldást könyörgünk árván maradt, fejedelmi családjára. Még semmi bizonyosság, még egyre csak nyomok és nyomok és újra csak homokban elvesző, ördögi fújtatóval létesített szelektől befútt nyomok, amikről a hivatalos híradások beszámolnak. Az alávaló bűncselekménynek, melyhez foghatót nem mutathat fel a magyar történelem annyi borzalomban gazdag évezrede, tetteseiről, felbujtóiról még mindig semmi hir. Az ember, aki halálos szivszorongással várja, hogy kérlelhetetlenül, könyörtelenül, amint azt, „ha van jog földön és égben igazság" máskép nem is képzelhető, lesújtson az igazságszolgáltatás acél-ökle, az ember hajlandó türelmetlen lenni, hajlandó kifakadni: „Hat ártatlan áldozat, köztisztelt, munkás polgár halottra vált sápadt arca kiált bosszúért az égre, kórházak, szanatóriumok tegnap egészséges, jóravaló, szorgalmas emberek kínos nyögésétől visszhangoznak, árvák és özvegyek zokognak és zokog a nemzet, melyre ily gyalázatot hoztak és még mindig semmi, még mindig nem tudjuk, kinek aljas keze helyezte és kinek pokoli ösztönzésére helyezte ei a nihilisták fegyverét az Erzsébetvárosi Kör dísztermében?!.." De türtőztetni kell kirobbanni készülő szenvedélyünket, féket kell vetni lázongó indulatunkra, hisz azt sem tudjuk, nem vagyunk-e tudatosan megtévesztett tudatlanok, nem úgy van-e, hogy a rendőrség, mely annyiszor a leghihetetlenebb rejtélyek nyitjára rátudott jutni, a cél érdekében titkolja, amit tud s ad ki egymásnak ellentmondó, hol peszszimista, hol optimista nyilatkozatokat, hogy biztosabban kézrekeríthesse a gaztett összes részeseit ?! Várunk tehát s míg temetnek, míg az emberi, a testvéri részvét fehér virága húll, hull az ártatlan halottak koporsójára, addig mint a feltámadás hite, kél lelkünkben a bizonyosság érzése, hogy ez a szégyenletes bün nem maradhat megtorlatlanul s hogy a nagy összeomlást követő szennyes örvény most nyelte be utolsó áldozatait, r hogy aztán ez örvény örökre elsimúljon s az „Úr lelke terüljön a vizek fölébe". Dr. Antal Géza — képviselőjelölt. Városunk és az egész pápai választókerület közönsége igaz örömmel fogja hallani a hírt, hogy dr. Antal Géza a neki felajánlott képviselőjelöltséget elfogadta. Amióta az új választásokat kiírták, az ő neve lebegett mindenkinek ajakán. Ezt nem csinálta senki, ez természetesen jött magától. Dr. Antal Géza nemes veretű egyénisége anynyira bent élt minden pápainak lelkében, az a munka, amit békében és háborúban e városban és az országházában végzett, annyira köztudomású s az a páratlan akaraterő és szüntelen tevékenység, amit megpróbáltatásunk utolsó három esztendejében magyar hazánk javára a külföldön kifejtett s aminek áldásait nemcsak a jelen élvezte, de a jövő még többszörösen fog megérezni, annyira ritka becsű, hogy szinte természetellenesnek lett volna mondható, ha városunk — amíg ilyen fia van ! — idegenbe ment volna képviselőjelöltért. E lapban, mely ugyan mindig csak a száraz krónikás hangján, de hűségesen beszámolt az ő ténykedéseiről, nem kell róla bővebben beszélnünk. Különben is nincsen e városban nagy vagy kicsi, aki ne tudná, hogy ki ő. Hívebbeken a híveknél, önzetlenebbül az önzetleneknél, nem fáradott senki e városban a közjó érdekében. Külön lapra tartoznék annak elmondása, mit tett a szegénység érdekében, hogy karolta fel például a hadviselés által sújtottak szent ügyét.