Pápai Hírlap – XIX. évfolyam – 1922.

1922-09-30 / 39. szám

MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Liget-utca 6. Előfizetési árak: Egész évre 200, félévre 100, negyedévre 50 K. Egyes szám ára 10 korona. Laptulajdonos főszerkesztő: DR. KÖRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. Egyet nem lehet megérteni, hogy ugyanakkor, mikor más nem hallatszik, csak panasz és panasz és panasz, mikor egyetlen, minden egyebet háttérbe szorító téma a drágaság, mikor a piacon (mert 25-re maximálták) nem látható tojás (de 35-ért a kapu alatt eladják), mikor másról nem szól az ének, csak lerongyolódásunkról, tönkremenetelünkről, mikor folyton a véginség s az emiatti esetleges forrongás képét vetítik (szerintem teljesen alaptalanul és szörnyen oktalanul) rémképként a falra, ugyanakkor minden mulatóhely tele, sör, bor, pezsgő úgy járja, mint egyébkor, dáridó van annyi, hogy seha nem volt több a békeidőben. Már kis városban, így nálunk is, megfigyelhető ez a jelenség, de fenn, az élvezetek Babilonjában, ahol a szolid kávéházak megbuknak, hogy a bárok elsokasodjanak és felvirágozhassanak s a tulajdonos uraknak (lásd a lelőtt Holz esetét) legyen módjuk a szeretőjüknek (pardon e tisztes szóért, erősebbet nem bir el a tollam) V4 milliós ékszereket adni, fenn Budapesten valósággal tobzódik a jólét, kánkánt, vagy ha úgy tetszik, simmit táncol a könnyelmű pénzdobálások őrülete. Szinte úgy tűnik fel első pillanatra, mintha szegények nem is lennének, csak — tán üzleti érdekből — sopánkodók, siránkozók. Pedig vannak, bizony mondom nagyon sokan vannak nemhogy szegények, de nélkülözők, szenvedők, Ínségesek is. Csak a sok óbégatás közben, melyben előénekesek a legnagyobb síberek s kontrások azok, akik a zürichi kurzus egy pontos leszállására már emelik az árakat, de két pontos felszállást is egy kézlegyintéssel elintéznek s amelyben kórusként részt vesz mindenki, aki magáról el akarja terelni a közfigyelmet, tehát a nagy gazda is ép. úgy, mint a kisgazda, szóval azok is, akik kárpótolhatják magukat, sőt a kárpótlás szükségének felmerülésére az alkalmat adták, mondom ezen általános nagy siránkozás és ugyanakkor való dáridózásban nem látjuk meg az igazán szenvedőket, a némán türőket, mert ilyenek is vannak. Azt mondom, hogy ebben az országban mindenkinek meg lehetne élni (még így, ha csonka is, hát még ha máskép lessz, pedig az is meglessz), de könyörtelen kézzel kell rendet teremteni a kapzsiságok és visszaélések azon dsungeljében, mely úrrá akar lenni felettünk. KÜRTZ GYÜLA zongoraraktára VJ FT* " TXW. ZONGORA- és PIANINOX-apu, • kölcsönzés élelmiszerekért. Még egyszer a lakásépítésről. E körbe tartozólag lapunk hasábjain már annyi figyelemre méltó (de sajnos figyelemre nem méltatott) eszme vettetett fel s annyi konkrét javaslat is elhangzott, melyek megvalósítása úgy helyileg, mint országosan megszüntethetné egyik legkiáltóbb nyomorúságunkat s munkát teremthetne tespedés helyett, hogy első pillanatra igazán szinte feleslegesnak látszik újból e témával foglalkozni. A napokban azonban egy amerikai lap került kezünkbe s bár az amerikai lapok tudósításait nem mindig tartják hitelesnek, a jelen esetben — rájuk nézve igazán közömbös dologról lévén szó — nincs semmi okunk kételkedni benne, hogy a dolgok valóban úgy vannak, amint itt leirva találjuk, érdemesként arra, hogy e régi témánkról ismét elmélkedjünk egy keveset. Bulgáriában — irja az illető lap Európában utazó tudósítója —, ahogy befut a vonat Dragománba, a jelenlegi határállomásra, csupa új házat vagy most épülő házak egész sorát pillantjuk meg. Egyáltalában ez a legfeltűnőbb látvány Bulgáriában, ez a lázas építkezés, mintha pár hónap alatt akarnák behozni hosszú évek mulasztását. Szófiának nincs egy utcája sem, ahol ne építenének nagy, három-négy emeletes bérházakat, irodaés raktárhelyiségeket. Ennek a nagy építkezésnek több oka van, de legelsősorban a lakásrendeletben rejlik az oka. Az új bolgár lakásrendelet ugyanis mindazokat, akiknek a város belterületén telkük van, záros határidőn belül kötelezi az építésre, különben , kisajátítja az állam a telkeiket, a részvénytársaságokat kötelezi, hogy legalább olyan nagyságú házat építsenek, mint amilyent hivatalaikkal, vagy raktáraikkal elfoglalva tartanak. íme így van ez a kis és szintén legyőzött Bulgáriában I S nálunk ? Négy év multán még mindig £ vagonlakók fedél alá juttatásával bíbelődünk, a háztulajdonosi jogokat — a magántulajdon elvének megcsúfolására — még mindig a lakáshivatal gyakorolja; mulli milliomosok, a házak árának oktalan felverésével — ahelyett, hogy építésre köteleznék őket — összevásárolják a kész házakat, minden megszorítás nélkül betelepesznek a városokba, kiszorítják a törzslakókat, s házasulandó párok — a népesség szaporodásának nem csekély kárára — évekig nem kelhetnek egybe, mert lakáshoz nem juthatnak. De vannak még további viszásságok is. Mig egyrészt a háztulajdonosokat kötelezik arra, hogy a békeidőbeli bérek silány négyszereséért adják bérbe lakásaikat, tehát annyiért, ami nemhogy reparálásra, de jóformán adóra sem elég, addig másrészről vigan folyik a lakásuzsora, s tudunk esetet, hogy jegyes párok albérletben havi ötezer korona bért kínáltak fel két kis szobáért, csakhogy végre egybekelhessenek. Igazán szomorúnak mondható, hogy négy esztendő alatt nem került egyetlen egészséges gondolat sem kivitelre e lehetetlen állapot végleges megszüntetésére. Az állami kislakások? Egy csepp a tengerben, nem szólva róla, hogy jelenlegi berendezésükben városi fejlettségünkhöz nem méltó inséglakásoknak nevezhetők csupán. És mig mi így siralmasan vergődünk saját tehetetlenségünkben, közben düledeznek, roskadoznak az elhanyagolt épületek, közveszélyessé válik a bennük tartózkodás, következni fognak a kiköltöztetések, ami természetesen csak még jobban fokozza a lakásnyomoruságot. Külföldi tanulmányútra legtöbbször nyugatra szoktunk menni. Szakítsunk ezúttal a hagyománnyal, küldjön ki — de nagyon sürgősen — szakértőket Bulgáriába a kormány, s ha valóban ott megtalálták volna orvosságát e legégetőbb bajunknak, ne resteljünk tanulni tőlük. Minden praktikus eszme, amely alkalmas katasztrofális lakásnyomoruságunk megszüntetésére, aranyat ér és utóvégre tanulni — a Balkántól sem szégyen. N. P. Magyarország katasztrófája. Irta: Deme Károly. XI. A barátságos hang megóvása és minden gondos leplezgetés dacára is csakhamar észre lehetett venni, hogy az érdekelt hatalmak között a diplomáciai viszony mindinkább elmérgesedik, Oroszország pedig a déli szlávoknak Ausztria-Magyarország ellen való ingerlésében és biztatásában fokozott agilitással fáradozik. Csak természetes, hogy ennyi gyújtó anyag között a szerajevói gyilkos merénylettől tüzet fogott és fellobbant a világbéke és kitört a háború, amelytől Ausztriához, illetőleg Ausztria révén Németországhoz kötött helyzeténél fogva Magyarország nem menekülhetett meg. És természetes az is, hogy Németország oldalán, mely kihivó elbizakodottságában az egész világ haragját maga ellen zúdította, Magyarországra jó sors nem várhatott. Az entente-hatalmak azzal a politikai taktikájokkal, hogy Olaszországot Ausztria déli területeinek, Romániát, Csehországot és Szerbiát pedig Magyarország háromnegyed részének odaígérésével a háborúban magok mellé csábították és erősen lekötötték, jelentékenyen előnyösebbé tették a helyzetöket. De ennek dacára is, amint tudjuk, Hindenburg zseniálitása a központi hatalmak részére hozta meg a hadi szerencsét. Ha e szerencsével az elbizakodott német hadvezetőség vissza nem él, hanem felhagyva a további offenzívával, az elfoglalt nagy területeken pozicióit megerősítve, csupán defenzívára szorítkozik, egy minden hátsó gondolattól mentes őszinte békeajánlattal ki lehetett volna kerülni a háború további veszedelmeit. Ezt különben Németországnak meg kellett volna tennie erőkimélés céljából is. mert hiszen előre is tudható volt, hogy „az ellenséget — miként azt Haase a német birodalmi gyűlésen oly szellemesen megmondta — úgy sem fogjuk térdre kényszeríthetiBáró Burián azonban, aki gróf Tisza István kívánságára 1916-ban az ellenség területi integritásának teljes respektálásával sürgette a konkrét békeajánlatot, Bethmann Hollweg és Conrad ellenzése miatt célt nem érhetett. De megnehezítette a békére irányuló törekvéseket az a körülmény is, hogy maga a német császár is elbódult a harctereken elért fényes sikerek hatásától, aminek az lett az eredménye, hogy mellőzve a józan megfontolást és számítást, addig hajszolták tovább az offenzívát, amig megfordult a kocka. A háború folyása alatt ebben követte el a német hadvezetőség a legv