Pápai Hírlap – XVII. évfolyam – 1920.

1920-05-22 / 21. szám

PAPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Liget-utca 6. Előfizetési árak: Egész évre 50, félévre 25, negyedévre 12*50 K. Egyes szám ára 1 korona. Laptulajdonos főszerkesztő: DR. KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétettek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. Szélcsend. 1920 május 21. Nem olyan szélcsend, mint amikor dertís, tiszta este szinte tükörsimaságban pihen a tenger s partra szállva csónakjából a hajós, munkája után kellemes, hüs levegőben élvezi a csendet, a nyugalmat. Nem ilyen szélcsend, hanem olyan, amikor tikkasztó forrón tüz alá a most még nyugodt árra a nap, mintha sugarai felszínre akarnák csalni a vészes hullámokat, amelyek zúgva, zajongva bömbölnek, ha majd kitör a vihar. Ez, a mi szélcsendünk, amely most megüli a lelkeket, ólomsúlyként ránehezedik a politika horizontjára, amelynek érzetében senki nem szó!, senki nem beszél, hanem robotolva végzi napi munkáját, bibelődik az élet kisebb-nagyobb kalamitásaival, kesereg, bánkódik, amint a véletlen hozza, avagy talán örülni, vigadni is látszik, ez, a mi szélcsendünk alapjában véve a ki nos, a nagy, a vihar előtti csend. Mesterségesen van-e felidézve, úgy csinálják-e, hogy mikor közvetlenül a nagy döntés előtt állunk, az előtt az elhatározás előtt, amely hivatva van egy újabb ezredév kezdő akkordja lenni, akkor senki nem szól, akkor senki nem beszél, egy hét elmúlik és mi egyetlen szót sem hallunk róla, mit akar tulajdonképen Magyarország, mire szánja magát kormánya, úgy csinálják-e ezt, nem lehet tudni. Azonban az idő telik. Az óra mutatója lassan, de biztosan halad a maga megszabott pályáján. Ha letelik időnk, ha bekövetkezik a pillanat, midőn hóhéraink kegyetlen parancsszavára mégis csak szólnunk kell, akkor. . . akkor vége szakad a szélcsendnek és akkor jön, elemi bizonytalansággal felzúdul a vihar. Az a béklyó, mely ma még lábunkra, kezünkre kötve van, mely sajgón szorítja minden tagunkat, az az elgyalázott állapot, melybe az elvesztett háború és vészes következményei révén kerültünk, lehetővé, mi több: valószínűvé teszi, hogy az általunk megjósolt vihar egyelőre csupán a lelkekben fog felzúgni, felharsogni, toronymagasra felcsapni. Lehet, hogy az a nóta, mely egyszer már önvédelmi harcba szólította ezt a nemzetet, az a halhatatlan, örök fogadalom, hogy: „mindnyájunknak el kell menni", még nem fog zengeni az ajkon, mert ma még sokan látszanak lenni azok, akik torkunkra akarnák forrasztani elkeseredett boszuállásunk ellenállhatatlan szent dalát. De hogy a vihar előbb-utóbb mégis csak ki fog törni, hogy a Kossuth-nóta hamarabb, semmint bárki gondolná, még egyszer újból legyőzhetlen csatarendbe fogja állítani azokat, akik hittel vallják és ettől nem tágítanak, hogy ezen a magyar földön úr vagy szegény, földbirtokos, kisgazda, iparos, kereskedő, mezei munkás, ipari munkás, napszámos, tisztviselő, mérnök, orvos, bármilyen értelmiségi sehogy máskép nem tud, nem tudhat megélni, csak úgy, ha a Kárpátok koszorúja által övezett, a Száva és Duna által határolt régi, ezeréves Magyarországban élhet, hogy ennek a nagy, a tisztító, az igazságszolgáltató viharnak ideje apodiktikus biztossággal be fog következni, van-e olyan gyáva és kishitű, aki ebben csak egy percig is kételkedni merne? Villámok cikkázásában, fergeteg tombolásában, orkán bömbölésében fogja a bámuló világnak újból megmutatni a magyar, hogy megmaradt annak, aminek évezreden át ismerték: nagynak, bátornak és erősnek. És a nagy, a bátor és erős magyar vissza fogja szerezni s örök időkre meg fogja tartani őseitől öröklött gyönyörűséges hazáját. így lessz, ha megjő a vihar! Pünkösdi gondolatok. Nagy törvények szabályozzák és nagy erök mozgatják a természet rendjét, mely a tavaszi rügyfakadásból virágos díszbe öltözteti a fűszálat, a cserjét, a meglombosodott fák koronáját. Örök törvények és elpusztíthatlan erők működnek a fizikai világban. Az idő, az évszázadok végtelen sora nem töri meg, nem rombolja le ezeket a törvényeket és erőket, hanem fenntartja őket, új és széles teret nyit érvényesülésüknek. Pedig ezek az erők és törvények, bár évezredes létük sodrában az örökkévalóság látszatát öltik magukra, természetük és működésük benső lényege szerint mégis csak végesek, s amint meg fognak valamikor változni, úgy el is fognak múlni. Soha el nem muló, soha meg nem szűnő, változhatlan törvények és erők uralkodnak azonban a szivek világában, a lelkeknek gondolatokat termelő, érzéseket fakasztó, cselekedetekre gerjesztő nagy műhelyében. Azok az elvek, eszmék és hatások, melyek a szeretet életét virágoztatják ki az emberi szívből, s az erkölcs ragyogó és boldogító müveit termelik ki az emberi lélekből, elévülhetlen törvények, örök léttel biró erők. Amíg ember lesz a földön, mindig igaz marad s mindig kötelező erővel fog birni a szeretet parancsa. Mindig becses lesz az abból fakadó szerénység, üres és értéktelen a gőg, mindig tündökölni fog a tiszta erkölcs és sötétleni a bűn, mindig jóra fog vezetni a mértékletesség és sorvasztó kór lesz a mértéktelenség, a szertelenség. Soha az emberiségnek erre a szeretetre s az abból fakadó összetartozás érzetének ápolására nagyobb szüksége nem veit, mint most a szörnyű világrengés nyomán támadt nyomorúság közepette. Mert ugyan mi maradt meg számunkra az erkölcsi világrendből, mi az, amitől az elmúlt háború, majd az ezt követő destruktív erők megkíméltek volna bennünket. Ne is szóljunk az emberi életről és vagyonról, mert ennek az elpusztulása mintegy természetes kísérője a háborúnak. Borzasztó azonban azoknak a kulturjavaknak a pusztulása, amelyek mind a szeretet ápolásának, fejlesztésének, az összetartozás erősbítése érzetének szolgálatában állottak. Templomok, iskolák, kórházak estek a dúló vész áldozatául, műremekeket döntöttek romba az ágyuk gránátjai s az oktalan ércnél is durvább rombolást vitt végbe az emberi kéz, mely kifosztottaa múzeumokat s el rabolta a műkincseket A nemzetközi jognak s az emberi méltóságnak összes elvei megdőltek, mert útjában állottak a szenvedélyek féktelenségének. A harcok levetették a háborús mérkőzés természetét és a legfortélyosabb emberirtás és vagyon pusztítás jellegét öltötték fel. Ez a gyűlölet munkája volt a XX. század elején, de megtagadása is egyszersmind a szeretetnek, a polgári társulásnak. Ha ebből nem lesz felvirágzás, akkor kár volt élni, kár volt alkotni, teremteni müveket, melyekre az emberi kéz és ész oly büszke volt. Akkor a szorgalom hiába fáradt, a gondolat hiába termelt s a lángész hiába ragyogott s világított az alkotások műhelyében. Ha az emberek gyűlölködnek, mindig haldokolnak is. A népeknél is így van. Ha élni akarnak, nem szabad egymást gyülölniök s ha tönkre mentek a gyűlölet mérgétől, újjá kell születniök a szeretet éltető ereje által. S az emberiség, ahelyett hogy okult volna a multak tanúságain, ismét a gyűlölet melegágyában munkálkodik. Békét vártak, béke után epedtek Európa nemzetei, de nem tudják meglelni a béke révét. Befejezték a háborút, próbálják megkötni a politikai békét, mely megnyugvást sehol sem szül. Napnál fényesebben bebizonyosodott, hogy amint háborúval semmit sem lehet biztosítani, úgy a békét sem lehet vele elérni. Mert a béke a biztosság érzéséből fakad, ahol az nincs meg, ott az emberi törekvések és küzdelmek nyugvóponthoz nem érhetnek. Nincs meg azonkivil a társadalmi béke sem, mert nagyon rossz emberi tulajdonságok és indulatok vernek éket a társadalmi rétegek közé. Ilyen például az a keserűséggel vegyes irigység, melyet a nagy nyomor táplál. Amikor olyan általános az emberi rétegek szenvedése, mint manap, akkor mindenkinek valami módon be kell illeszkednie az emberi nyomorúságok keretébe. A vagyonos és sokatkereső emberek mellőzzék azokat az élvezeteket, melyek tnormális viszonyok között is szemet szúrtak a vagyontalan embereknek, ma pedig megbotránkoztatják, ellenszenvre és keserű gyűlöletre