Pápai Hírlap – XVII. évfolyam – 1920.
1920-11-27 / 48. szám
PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Liget-utca 6. Előfizetési árak: Egész évre 50, félévre 25, negyedévre 12*50 K. Egyes szám ára 1 korona. Laptulajdonos főszerkesztő: DR. KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. „Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen. 4 4 Korai hideg köszöntött reánk fagygyal, dérrel, északi széllel. Mintha a természet, mely azóta, hogy ama végzetes éjszakán valahol a Száva partján az első lövés eldördült, immár hat télen, hat tavaszon és hat nyáron át, szinte saját maga régi képét megváltoztatva, ellenünk esküdött, még egyszer utoljára végig akarna sújtani rajtunk, szegény, megkínzott, összetépett, bús magyarokon. „Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában." Igen, de az a barátságos meleg szoba vajmi keveseknek jutott osztályrészéül. Nincs része benne azoknak, kiknek kegyetlen ellenség nyomása alatt ott kellett hagyniok ősi fészküket, féltve őrzött drága tüzhelyüket. Nincs része benne azoknak, kik — ah még mindig olyan nagyon sokan! — vad idegenben eszik a rabság keserű kenyerét. S nem juthat részül végül azoknak sem, kiknek családfenntartója immár idestova egy teljes esztendeje távol van szeretteitől s bűnhődvén azért, mert az esztelenség deliriumában gyöngének találtatott, bűnhődvén akárhányszor perrendszerüen nem bizonyított vétekért, miatta sínylődnek, nyomorognak, fáznak — ártatlanok. A humanizmus szent és örök törvénye követeli, hogy abból a részvétből, amely minden szenvedőt megillet, jusson végre egy kevés azoknak is, akikről utoljára szólottunk. Ha semmi áldozat nem lehet nagy, amit menekült és hadifogoly véreinkért meghozunk, emezekért csupán azt a kis áldozatot hozzuk meg, hogy emberek gyanánt érezzünk irántuk is, úgy, mint valamikor régen, mikor ez az átkos háború nem forgatott ki bennünket is régi valónkból s emberekként érezvén kívánjuk, hogy az a bizottság, amely az internáltak ügyének megvizsgálására kiküldetett, minél előbb adja vissza a megtérteket a társadalomnak, adja vissza családjuknak azokat, kiknek munkás kezét nélkülözvén, ma annyian szenvednek, nyomorognak és fáznak. Hencegni kezdenek az oláhok. Festett képű tábornokaik csörtetik a kardjukat. Azt a kardot, melyet még soha igazi ellenséggel össze nem mértek, azt a kardot, melyet eddig csak ártatlan szüzek s őszhaju aggastyánok vére festett pirosra. A „Dnyesztertől a Tiszáig!" üvölt a harci kórus s még akadhat naiv lélek, aki elhiszi nekik, hogy ezt ép oly komolyan gondolják, amilyen teli tüdővel a kórust fújják. Minket azonban nem téveszthet meg e jerikói lárma. Mi nagyon is jól tudjuk, hogy ez a nagy hűhó csak válasz akar lenni arra a nagy némaságra, mellyel látszólag megadva magunkat a sorsnak, elismertük, hogy övéké az, ami soha az övék nem volt, övék az, amihez minket ezeréves szent hagyomány csatol szétszakíthatlanul és elválaszthatlanul — újabb ezerévre. Nehogy azt higyje a világ, hogy a mi példátlan önlegyőzésünk az ő telhetetlenségüket is legyőzte, ezért kell most sétaháborukban győztes generálisoknak harci riadóba fújni, őket nem ismerők megtévesztésére, őket ismerőknek gúnyos mosolyára. „Harc lessz süvít az oláh, leplezvén vele a jogos boszutól való félelmét és gyávaságát, „harc lesz!", vijjogja vele tele a bérenc francia sajtót s mind e nagy hűhó közepette a magyar áll mozdulatlanul, méltóságban, akár a Czuczor Hunyadija, de jaj, ha mozdul egyszer, nagy ára lesz annak! Századokon keresztül védtük Nyugat kapujában a nemzeti érdekeken kivül az európai kulturát, amelynek mindenkor legönzetlenebb és legerőseb védelmezői mi voltunk. A magyar kard örökösen villogva hadakozott hol tatárral, törökkel, hol más ellenséggel és a mi hulló vérünk volt a biztosítéka, hogy a kulura ki sarjadzott és fejlődni tudott. Kelet viharzó tengerének hullámai rajtunk törtek meg és a vészt, melyek az erőktől duzzadó Napkeletről zúdultak reánk, a mi karunk ereje verte vissza. Európa mentes volt az ezirányu küzdelmektől, erőit és képességeit a haladás és fejlődés szolgálatában használhatta fel az alatt, mig a magyar létéért forgatta kétségbeesett hősiességgel, kitartással a fegyvert. Úgyszólván mindig magunk voltunk, senki se segített s ha jött néha segedelem, több volt a kár, mint a haszon. Mikor a veszély rnár égető volt, és úgy látszott, hogy elnyel bennünket, maroknyi népet, olyankor hangos szóval kaptuk mindenhonnan az Ígéreteket seregekről, fegyverekről és más anyagi eszközökről, de mikor szükség volt reá, nem érkezett belőlük semmi. Az áradat reánk szakadt és mi, mindig magunkra hagyatva állottunk vele szemben, az utolsó kártyára téve fel a pusztulás és az élet kérdését. Ilyenkor pillanatra eltűntek sajátságos faji hibáink és Európa viharfelhős égboltozatán biztató fénnyel kelt fel a magyar nap. Nyugat bizakodva hajtotta le álomra a fejét, mert tudta, hogy a bástyán éber őrség áll, mely a harcot a végsőkig folytatja. De mikor elgördült a ránk nehezedő kf és föllélegzettünk, napunkat elhalványították nehéz ködök, a pártoskodás, a versengés, a viszálykodás. Véreztünk, folyt a magyar vér, a vár védelme mindig drága volt, kárpótlást pedig senkitől sem kaptunk érette, azok az évszázados harcok, melyek energiáinkat felemésztették, örökös csatatérré tették országunkat s amelyek Nyugatnak védelmet biztosítottak, méltánylásra nem találtak s a bajban mindig egyedül maradtunk naiv becsületeségünkkel, hitünkkel, amellyel biztunk a soha meg nem érkező, de megígért idegen segítségben. Hiába vártunk, gyűlölködés, boszu volt a hála s amikor évezredes harcaink után pihenni akartunk, azok törtek ránk, akik nekünk köszönhetik, hogy a művelődés mai magas fokára jutottak, mert a békés munkához szükséges nyugalmat mi szereztük meg. Hálátlan volt a Nyugat hozzánk, amikor fizetnie kellett volna, pöröllyel ütött ránk, nagy darabokra törött Szent István koronája, Keserű kérdés ég lelkünkben: Hát érdemei volt-e érette vérezni s hogy ezért ontott-e annyi sziv hiába vért. . . Egyet végre megtanultunk, nincs többet előttünk európai és más érdek. Mi mindig mi vagyunk és leszünk az elsők s ha dolgozunk, ha szizifuszi munkát végzünk, csak magyar érdekért végezzük, csak akkor segítünk másoknak is, ha nekünk lesz hasznunk belőle. A végzetünk exponált pontra helyezte a magyart, ahol ellentétes érdekek, szemben álló világnézetek vivják harcaikat. Más és más irányzat ütközik össze, erre a helyre keménykaru nép kellett, aki dacolni tud földi és égi viharral, bátran szembe néz az alvilág rémeivel is, hogy megállhassa helyét a döntő rohamban. Mégis állottuk. Ha pillanatnyilag letiport a százszorta nagyobb, erősebb ellenség, a harcot fel nem adtuk s nem adjuk fel most sem. A magyar katona még eddig mindannyiszor visszaszerezte, ami elveszett, s benne támadt fel turáni fajtánk szívós kitartása, mindent feláldozva egyetlen legfőbb kincsért: Magyarországért. A kötelesség szent parancsa mindennél fontosabb előtte s nyugodtan bizhatunk benne most is, ha az idő tettekre hívja, nem lesz méltatlan ősei dicsőségéhez akkor, amikor a pusztuló magyar hazáért száll síkra és tudjuk, hogy izmai erejét megszázszorozza a tudat, hogy Magyarország van mérlegre téve s tőlük függ, hogy ne találtassunk könnyűnek. NE FÉLJ NÉPEM! Ne félj népem, magyar népem! Nem örökké tart ekképen: Ború után ismét derül. . . Most mi vagyunk a szegények, Most mások a nagy legények, De a sor majd ránk is kerül. Négyes folyó, hármas halom, Rengeteg a hegyoldalon, Kincses Erdély szép határa, Bánát sikján kalász-tenger, Bányák mélye amit termel: Mind magyar lesz nem sokára! Nem is élünk búban, gyászban, Dóit kéményü rongyos házban. Lesz még tornyos palotája, Büszke vára a magyarnak, — Tova tüntén a viharnak — Hogy a világ megcsodálja. Villog még kard a markunkba, De ez aztán nem lesz csonka! Csorba élét majd kifenjük; Megtanítjuk szikrát vetni; — 5 jobb leit volna nem születni, Akire ezt ráemeljük! Ne félj népem, magyar népem! El ne csüggedj az Ínségben. Az éjszakád majd felderül! Az öreg is megéri ezt; Hiszen már-már pirkadni kezd: Csak a próbát álld emberül! Medgyasszay Vince„
