Pápai Hírlap – XVII. évfolyam – 1920.

1920-06-19 / 25. szám

PAPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Liget-utca 6. * Előfizetési árak: Egész évre 50, félévre 25, negyedévre 12'50 K. Egyes szám ára 1 korona. Laptulajdonos főszerkesztő: DR. KŐRÖS ENDRE, Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. A lakás-ínség. 1920 junius 18. Nem mondhatni speciálisan pápai jelenségnek, hisz a háború kitörése óta az egész ország területén jóformán teljesen szünetel az építkezés, tehát mindenütt ugyanaz a mizéria mutatkozik s ugy

a2 úgy gondolkozni kell a segítség módjain. Országos rendeletek is adattak ki már e tárgyban, külön kormánybiztosság töri a fejét azon, hogyan lehetne egy-egy városban 50—100°/o-kal több embert elhelyezni, mint amennyien eddig ugyanott laktak. Azonban hiába minden rendelet, hiába a helyi hivatalok minden buzgósága, a megszállások okozta áldatlan helyzeti, envéreinknek mind nagyobb számban a megmaradt földünkre való özönlése mind súlyosabbá, ma már mondhatni teljességgel lehetetlenné teszi .a kérdésnek az eddigi keretekben való megoldását. Rövidesen reánk is kiterjeszti hatályát az a rendelet, mely a kis létszámú családok által lakott nagy lakások egy részének elrekvirálását megengedi, azt is elvárjuk végre a város hatóságától, hogy az alkalmatlan és legtöbbször pláne árdrágítással foglalkozó idegeneknek kiadja az útját, de mindez a bajon alig észrevehetői eg segít, azt pedig, hogy egy-egy 7—8 tagu menekült tisztviselő család ne legyen összezsúfolva egyetlen, szobának nevezett lyukban, egyáltalán nem szünteti meg. Másról kell gondoskodnunk, radikálisabban kell belenyúlnunk a dologba. Gondolkodnunk kell azon, vájjon nem ' lehetne-e a több lakosságnak több lakást is teremteni és pedig azzal a módszerrel, amit a boldogabb múltban szoktak használni: építkezés útján. Építkezni! Merész és nagy szó akkor, amikor az építkezési anyagok őrületes drágasága folytán semminemű befektetés csak némileg megfelelő kamatozásra is alig számíthat. Mert bankónk aránylag sok van ugyan, de annyi még sincsen, hogy egy szerény 2—3 szobás lakásért 3—4000 K-t tudnánk fizetni. A kőből való építkezés tervét el kell ejtenünk tehát és helyette arra a módra kell gondolnunk, ami a háborúban fényesen bevált: ideiglenes fabarakkokat kell létesíteni. Össze nem hasonlítható csekély költséggel aránylag igen rövid idő alatt olyan 1—3 szobás lakásokból álló épületeket lehetne emelni, amelyek akár 8—10 esztendeig is elfogadható, jó, rendesen fűthető hajlékul szolgálnának minden arra rászorulónak. Ha a város valamely volt fogolytábor anyagát megszerezhetné és kellő fertőtlenítés után felhasználhatná e célra, akkor még lényegesen csökkenthetné e célra fordítandó befektetéseit. Itt van a nyár, most kellene gyorsan határoznunk s teljes eréllyel munkához látnunk. Ha ezt elmulasztjuk, vétkezünk menekülni kényszerült honfitársaink, de — a zsufoltságokozta egészségügyi veszedelemre gondolva — vétkezünk egyszersmind önmagunk ellen is! Zrínyi, a költő.* Irta: dr. Kőrös Endre. Kétszer sem nyugodott le a nap azóta, amikor világ hatalmasai, győzelem nélküli győztesek a nyers erőszak jogán ráüttették a pecsétet arra az okmányra, amit halálos ítéletéül szántak egy ezeréves nemzetnek. Még ég a szégyen pirja arcunkon, még sajog a fájdalom szivünkben s ime mi mégis nem gyászolni jöttünk össze, hanem ünnepelni. Nem teszünk úgy, mintázok, kik ülvén a babilóniai vizeknél, „a nagy bának és bánatnak miatta hegedűjük akasztották fűzfákra", nem, mi ellenkezőleg: az örök élet, az örök dicsőség himnuszát akarjuk zengeni. A gyász halált s ami rosszabb ennél: a halálban való megnyugvást jelentene s mi ebben a halálban soha, de soha nem fogunk megnyugodni. Megszaggatott fekete köntös helyett ezért tüztük ki keblünk fölé a remény öröküdé zöldjét biztató jeléül annak, hogy amely nemzetnek olyan nagyjai vannak, mint aminő volt, kinek ma háromszázados emlékét megújítjuk : Zrínyi, a költő, az ezekben és ezek által halhatatlanul, örökké él. Kék vizet hasító büszke bárka dagadó vitorláján ezzel a jelmondattal indult élete útjára gróf Zrinyi Miklós: Sors bona, nihil aliud —- jó szerencse, semmi más. Ha az emberi munka értékét egyedül az életben elért, szemmel látható s kézzel felmérhető eredmények alapján Ítélnők meg, akkor rajta saját jelmondata kárára igazolódott. Ami az ifjúnak rajongó álma, ami a férfiúnak legnemesebb becsvágya volt, nem adatott meg neki, hogy azt elérhesse. Ráfeküdt ólomsülyával az az átok, mely a turáni tájról elszakadt magyart évszázadok óta mindig megbénította. Epikus lendületűnek induló pályája az idegennel való néma és ádáz küzdelemben ezért fordult szomorúan tragikusra. Fel akarta szabadítani népét a török iga alól s nem adták kezébe a fővezéri pálcát, mellyel a biztos diadal útját megmutathassa. Meg akarta teremteni a magyar egységet és az udvar nádorrá választatásának megakadályozásával nemzetmentő tervét meghiúsította. Irt egy eposzt, példát a múltból, zálogot a jövőnek, olyan költői művet, mellyel irodalmunkat a lángelme szárnyain világirodalmi magaslatra emelte és kora, saját nemzedéke nem értette és nem méltányolta. De mint selyembogár a költő olyan, Élete vész el a megirt dalokban S ha míg zeng, nem is hat meg szivet, elmét, A dalok aranyszálu, drága selymét Legombolyltják késő századok, Midőn a kcjltő rég elporladott. Valamint ez itt megjósolt sors jutott osztályrészéül a költőnek, hisz a haladó idővel mind ragyogóbb fény sugározza alakját körül, akként vagyunk ma már egész közéleti működésével. Háromszáz esztendő után, ha neki nem is, de nekünk legalább megadatott a „sors bona" a jó szerencsévé magasztosult, fájdalmas büszkeség, látván, érezvén és tapasztalván, hogy intelmei, tanításai, eszméi elevenebbek és * Emlékbeszéd a ref. nőnevelő-intézet 1920 junius 6-án tartott Zrinyi-ünnepén. hatékonyabbak, mint bármikor valaha, hogy ő maga: Zrinyi, a költő nem halvány emlék, nem síri árnyék, de élő valóság, sivárnak és vigasztalannak tetsző jelenünkben, mozdulatlan dermedtségünk tragikus nagy pillanatában maga a lét, amely nemzetét a „nemlét iszonyától" visszatartja ! Hadvezéir volt, államférfiú és költő is volt. E három egyember mindegyike versenyezbenne, hogy melyik bizonyítsa meg jobban halhatatlanságát, melyik láttassa világosabban, hogy az enyészet háromszáz esztendeje után hogyan lehet valaki mégis élő valóság. Mert él közöttünk, él és munkál, inkább, mint valaha, Zrinyi mint hadvezér. Ennek született, ennek nevelkedett, ennek maradt meg végső leheletéig. Nem irom pennával Fekete tentával, De szablyám élivel, Ellenség vérivel Az én örök hiremet. A magyar Leonidász dédunokájának, kinek nagyapja és apja is vitéz katona volt, kinek családja több mint száz esztendő óta a végek védelmére rendeltetett, kit születése óta a török közelében hadi levegő lengett körül, nem is lehetett más a hivatása, mint a katonai pálya. Erre készült gyermekkorától a csáktornyai várban, honnan csillogó szemmel látta harci kalandokra kirobogni, koppra tűzött török fejekkel visszatérni apja vitézeit, ennek gyakorlatát szerezte meg rokon főurak udvarában való időzése alatt s ennek elméletét sajátította el azokkal az alapos tanulmányokkal kapcsolatban, melyekbe korán elköltözött apja helyett rendelt gondozója, a biboros magyar: Pázmány vezette be. Hamar ráeszmélt arra, hogy az igazi harci dicsőséget nem pusztán szivvel és karral, de ésszel és tudással lehet csak megszerezni s hogy hazájának csak mint hadvezér tehet olyan maradandó szolgálatokat, aminők véghezvitelére szent családi hagyományok buzdították és elkötelezték. Életének céljául a török kiűzetését, a Szent István koronája alá tartozó s akkor/ három részre szakadt birodalom területi épségének helyreállítását tűrte ki, olyan eszmény, mely egy világháború duló orkánja után ma ép oly hévvel dobogtatja a sziveket, mint a török hódoltság idejében lelkesítette az övét. Hogy mit tett e sokak szemében akkor elérhetetlennek látszó eszmény megvalósítása érdekében egy negyedszázadon át addig a percig, mikor férfikora delén élete lángja rejtélyes hirtelenséggel kilobbant, arról a magyar hadi történet legragyogóbb lapjai regélnek. Hányszor tan torta becsületre a kanizsai basát, hogyan fékezte meg a bosnyák határt veszélyeztető törököt, mint lett rémévé a hitetleneknek, kinek nevével ijesztették a török anyák gyermekeiket, mint szerezte meg 1663—64-iki téli hadjáratával a világhír borostyánját, mikor öt várnak feldulása, az eszéki híd felgyújtása s a tatároknak a Dunán átkergetése után az egész Nyugat az ő nevének dicsőségétől zengett, kinek győzelmes hadjárata örömére a birodalmi rendek hálaadó körmenetet tartottal?, mindez csak annak a kiáltó ellentétnek szolgáljon megvilágosításául, hogy a magyarság és keresztyénség egyetemes hőse mégsem érhette katonai pályáján a legmagasabbat, azt az állást, amire az olasz és német fejedelmek, a francia és spanyol király s maga a római pápa is Istentől kiválasztottnak, elhivatottnak vélték. A maga korának színvonalát sókban messze felülmúló elméleti hadtudományi munkát ir. „Magyar hősök dicsőséges árnyékainak" szentelt „Vitéz hadnagy"-ában meggyőző erővel fejti ki, hogy a nagy felszabadító munkát nem nyakunkon