Pápai Hírlap – XV. évfolyam – 1918.

1918-01-19 / 3. szám

1918 január 19. Esterházy hadikórház, valamint az Ilona Hadi Árvaház főorvosa s több jótékony egylet orvosa hozzátartozói fájdalmasan tudatjuk, hogy a legideálisabb férj, családját a rajongásig szerető apa, após és nagyapa temetését Pápán, f. hó 20-án d. u. 2 órakor tartjuk meg a Jókai Mór utca 5. sz. (Irgalmasok bérháza) gyászházbó!. Pápán, 1918 január 18-án." Gyászjelentést adott ki még a Pápai Takarékpénztár, melynek a boldogult régi igazgatósági tagja volt. A Jókai-kör irodalmi- és művész-estélye. — 1918 január 15. — A Griff nagyterme évek hosszú sora óta nem látott akkora számban összesereglő fényes közönséget, mint amekkorát az az unikum számba menő magas színvonalú műsor vonzott össze, mellyel első kulturális egyesületünk, a Jókai-kör ismét megmutatta, hogy mélió múltjához és méltó önmagához. A háború óta most, hogy a béke áhított napja van kelőben, csak most először tartott ily nagyszabású estélyt, ezt is a hadi jótékonyság szolgálatában, de amit aztán ez alkalommal irodalmilag és művészetileg értékeset produkált, az igen hosszú időre megmarad a jelen voltak emlékezetében. A műsor élén ragyogó irodalmi kitűnőség, a művészi szenzáció erejével ható énekesnő, valamint a közreműködők mindegyike kivétel nélkül a megszokotton hatalmasan felülemelkedővé tették az estély műsorát, melyről a következőkben számolunk be: Ima a békéért! Hangulatosabb, szivünket jobban megkapó bevezetése alig lehetett volna az estélynek. Hozzá az imát — egy egyházi dallamokból összeállított kántáte alakjában — fiatal leányok, a ref. tanítónőképző válogatott kara énekelte összhangzatosan, üdén. A magánszólamokat Patay Margit csengő szopránján, Mokos Margit erős althangján szépen énekelték. A mű szerzője, betanítója és karmestere Gáty Zoltán volt. Neve egyértékü a dicsérettel. Tomor Árkád következett ezután. Egész sorát olvasta fel szebbnél-szebb költeményeinek. Kellemes orgánuma, közvetlen előadása, de főkép verseinek valódi költői értéke biztosították számára a sikert. Igaz belsőségével kapott meg a harctéren levő apának levelet iró kis gyermek története, búsító melankóliájával megragadó volt a Volga melletti magyarokról szóló ének, a kor hangulatába való mélységes beleéléséről tanúskodott végül az a szép vers, melyet olvasóink gyönyörűségére mai számunkban közlünk. Verebélyi Marsó Lászlóné volt a programm következő száma. Beavatottak bizalmas közlései alapján, szinte izgalmas érdeklődés fogadta a szépséges fiatal asszonyt, mikor a pódiumra lépett. Az üdvözlő taps még hangzik, mikor az első akkordok felhangzanak a zongorán s nyomban rá felcsendül Santuzza dala. Gyönyörű hangon csendül fel, ezüst tisztaságún, melynek van ereje, van szine, mely felszárnyalni tud a magasba, mely — s ez a legbecsesebb tulajdonsága — megkapja a szivet. Tökéletes művészi ének-tudás, pompás előadási mód emelik az ének értékét. A Tosca imájának elő' adása csodálatosan szép volt, s mikor a zúgó lelkesedés, mit fokoztak a művésznőnek elismerésül juttatott virágadományok, ráadást kért, az „Ah mért oly későn" dalnak előadásával valósággal elbűvölte a közönséget. És ebben a szinte ünnepivé varázsolt hangulatban következett dr. Pékár Gyula. Mikor a nagynevű írót méltán megillető viharos taps, mely hatalmas alakjának feltűnését fogadta, végre elült, megkezdte felolvasását Jókai első * házasságáról. Ez a felolvasás a kör nagy estélyét valódi irodalmi ünneppé tette azután. Ünneppé nemcsak azért, mert művében az Írásművészei felséges hatalma a 48-as évek korát nagyszerűen varázsolta elénk, hanem azért is, mert a hódolatot, mellyel minden magyar a halhatatlan emlékű legnagyobb regényíró, Jókainak adós, szívjóságának feltárásával emelni tudta s mélységes tiszteletet ébresztett egy igaz anya: az öreg Jókainé s egy igaz hitves: Laborfalvi Róza, e két ellentétes, de Jókai szeretetében egybeolvadó nemes lélek iránt. A jellemzésnek hűségén — Pékár egyik fő költői erősségén — kívül a humor gazdag buzogása tette a felolvasást végtelenül vonzóvá. Külön fejezetben kellene szólanunk arról a páratlanul művészi előadási módról, mely oly hatásúvá tette a felolvasást, mintha egyedül egy maga egy egész — megható jelenetekben is gazdag — vígjátékot adott volna elő. S milyen tempóban ment az előadás! Más tán két óráig is elolvasott volna, Pékárnak csak egy óra kellett az egészhez s a közönségnek ez oly rövid volt, mint egy perc, mint egy bűvös szép álom a 48 varázsos korával. A közönség perceken át viharosan ünnepelte a költőt, mikor felolvasását befejezve, ismét a hallgatóság körébe ült. A következő szám Kiss József zongorajátéka volt. Az ő művészete régi kincse a pápai művészi életnek. Olyan kincs, olyan ék-kő, amely a tünő évekkel nem veszít, de nyer ragyogásában. Liszt Magyar fantáziáját játszotta a szerzőhöz méltó bravúrral. E helyütt említjük meg, hogy Marsóné énekszámait is ő kisérte zongorán ismert megértésével, ismert szabatosságával. Miután dr. Kőrös Endre három harctéri költeményét (Babjáki éj, Lavina a Kalamentóban, A vén huszár) bemutatta, következett újból Marsó Lászlóné éneke. Gounod Repentirjét énekelte elsőnek. A bűnbánat rá volt Írva ar cára, ott rezgett gyönyörű énekében — az Operában is áhítattal hallgatták volna. Gáty mester hegedűn, Kiss maestro zongorán, Kőrös Béla harmoniumon hatásos kíséretet szolgáltattak. Következett a Grieg-féle Solweig-dala. Ha lehet válogatni, talán mindeneknél szebb. Az a gyönyörű, selyemhajszál finomságú trilla a végén mesés volt. Hogy ráadást kellett adnia, egy búsongó, majd egy frappáns hatással előadott pajzán magyart, kell-e mondanunk ? A közönség meg többet is kért, a művésznő tárházából, hangja frisseségéből tellett is volna, de az idő eljárt s még egy szenzáció volt hátra. Állt pedig ez a szenzáció abból a gyönyörű élőkép-sorozatból, melynek a mi primitív eszközeinkkel való igazán művészi, az eredeti varázsával ható beállítása a rendező: Tar Gyu'áné úrnő ezermesterségét és ízlését egyaránt dicséri. Fekete háttérből kiemelkedő porcellán-figurákat láttunk, amelyeket részben bájos gyermekek, részben Pápa város szépségei személyesítettek meg. Sorban vonultak el szemünk előtt: két rokokó leányka (Szőke Judit, Jerffy Magduska) s egy rokokó fin (Horváth Rózsi), francia baba (Mayer Idus), a virágárus leányka (Gárdos Panni), a spanyol táncosnő (Viz Vilma), a kertész-leány (Karlovitz Ilus), francia leány (Bélák Rózsi), a japán leány (Gráf Mariska), a görög leány (Tompa Bözsi), holland halászleány (Jezerniczky Helén), az altwien-leány (Hortig Landa). A toalettek ízlésességét és szépségét csak az élőképeket ábrázoló hölgyek szépsége multa felül. A közönség elragadtatása alig ismert határt, minden egyes képet vagy háromszor kellett bemutatni. A referáda teljességéhez még a következő két adat. Az egyedül álló nagy irodalmi és művészi sikeren kivül az estély közel 1500 K-t jövedelmezett a Szurmay honvéd-alapnak. Az est sikerének fő tényezője a kör által kiküldött rendező-bizottság élén álló Tar Gyuláné >úrnő, a szinészeti szakosztály elnöknője. A sok gondért, a végzett kimerítő munkáért az elért gyönyörű eredmény a legméltóbb jutalom. *** Keresek valakit. . . Kerülöm a lármás, nagyhangú utcákat, Ahol a sejtés is szinte félve támad: Ahol a gondolat rögtön tovarebben, S eltűnik az álmos, esti szürkületben. Menekülök innen messze — minél messzebb, Keresek valakit, keresem a lelket, A verseknek lelkét, dédelgetett álmom, Meg kell őt ma lelnem, meg kell őt találnom ! . . . Elmarad mögöttem lassankint a lárma; Elveszik az utca — erre ki is járna ? Nincsenek itt házak, nincs egy fényes ablak, Megtépett, karcsú fák hogyha bólogatnak. Én is félve járok, zajtalanul, halkan, Ne hogy a nagy csöndet utóbb fölzavarjam; De a szemem itt is hiába tekint szét, Nem találom itt sem a verseknek lelkét. Pedig valamikor — tudom — itt találtam; Itt suttogott hozzám fénylő napsugárban, Benn' élt a virágban, zizegő levélben, — Mennyi mesét mondott, mikor kérve-kértem ! Én meg a lelkemnek lapjait kitártam, S amiket hallottam, szép szavakra válton, Mind reájuk írtam; aztán sorba járva Öltöztettem őket sokszinü ruhába. Megloptam a szinét a ragyogó napnak, Napsugár-meséi aranyköntöst kaptak; Virág csacsogását fátyolokba szőttem, S lejtették a táncot hajlongva előttem; Sarkantyút is raktam sok picike lábra, S mikor összecsengtek intésemre várva, Fölveré a csendet tánc mámora, kéje, Rimekbe csendülő verssorok zenéje .. . De ma itt se' látom a verseknek lelkét Igaz, nem tavasz van ; tél teríti leplét. Panaszos nyögés lett a fák suhogása, Csak a kóbor szellő felel néha rája; Napsugár és virág messze földön járnak, Hire sincs, nyoma sincs daloló madárnak. De a versek lelkét itt találtam mégis, Megtaláltam máskor; szóltam vele én is. Itt bolygott velem a futó téli széllel, Amely a köntösét hasogatta széjjel, S mikor bánatában lehullt egy-egy könnye, Gyönge sóhajait gyűjtögettem össze; S mentem haza innen könnyel megrakottan, Bánatos dalokba mindet beleloptam, Velük sírtam én is bús panaszra kelve, Nem tehettem róla: sírt a versek lelke . . . S ma itt vagyok árván, a vers lelkét várom. Ki tudja, merre jár, hányadik határon! Asztalomon szerte levelek hevernek, S amint nézem őket — higyjek-e szememnek? Harcmezőn születtek, hol az Isten óv csak, S a szétkuszált sorok rimekbe fonódnak, Mosolyog belőlük életet lehelve Régi ismerősöm: rég' várt versek lelke; Megcsendül a lelkem, szivem nagyot dobban. Ki gondolta volna, hogy már ez is ott van ! Elkísérte őket messze idegenbe, Mint a hű útitárs, légi útra kelve. Ott járt a golyók közt, vérben, zivatarban, Fájdalmas sebekre enyhet adó balzsam; Ott virraszt velük a hűvös éjszakákon Idegen föld ölén vagy magyar határon, És mikor a lelkek el-haza suhannak, Szárnyat ad a vágynak, szárnyat ad a dalnak; Ki a hangos lármát félve elkerülte, Ott bolyong most folyton lármás harci tűzbe', A szivekbe röppen, kivül az ajkakra, Kelti a csüggedőt reményre, vigaszra, S egykor győzelemmel, víg dalt énekelve: Velük együtt tér meg a — verseknek lelke! Tomor Árkád Ne feledkezzünk el a pápai hadikórház sebesültjeiről. A „MODIANO-CLUBSPECIALITÉ" SODORNI VALÓ SZIVARRA PAPÍRNAK ÁRA ma 1 KÖNYVECSKÉBEN 60 LAP VAN. = 30 fillér. Minden könyvecskén rajta van a védjegy és a gyáros aláírása