Pápai Hírlap – XII. évfolyam – 1915.

1915-09-04 / 36. szám

PÁPAI MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség : Liget-utca 6. jElőfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos főszerkesztő: KŐKÖ8 ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. Magyarország volt biboros hercegprímása, Vaszary Kolos, tegnap délután balatonfüredi villájában csendesen elhunyt. Mély megilletődéssel irjuk le e sorokat s a jelen vérzivataros napjaiban is, amikor gondolataink a csatatéren követik győzelmes csapatainkat, lélekben hódoló tisztelettel állunk meg a szent öreg ravatala előtt. Az Isten lelkétől ihletett biboros főpapnak a Béke volt a jelszava, egész működését, egész életét ennek a magasztos jelszónak szentelte, ez tündöklött feje fölött, mint glória. Béke .. . Milyen messzire is vagyunk most ettől, s mennyire vágyódunk utána. Milyen szükségünk volna apostolokra, Vaszary Kolosokra, akik oda dörögnék a Béke templomát gonosz kezekkel felgyújtó emberek fülébe : térjetek meg, térjetek vissza Istenhez, a Békéhez; elégeljétek meg a vért, a halált. Szelidlelkü, aranyszívű, lángelméjü főpap, aki ezreket és ezreket láttál el útravalóval az életbe a legdrágább kinccsel, igaz tudománnyal, aki a legfőbb papi székben a valódi emberszeretetnek hirdetője és gyakorlója voltál, aki a hazafiságban tündöklő példányképül állottál mindenek előtt, valóban betöltötted hivatásodat, ezrek, milliók, egy egész ország áldása kisér sírodba, s mond hő imát drága poraidra. Lelked az Égbe szállt Urad, Teremtődhöz, de emléked élni, példád világolni, lelkesítni fog a késő nemzedékek között is. Hozzánk különösebben is közel állott a nemes főpap. Mint bencés tanár, éveken át tanított Pápán, oktatta a történelemra lángoló hazaszeretettel az ifjúságot. Városunk díszpolgárává választotta. Kohl Medárd püspök a halálozást táviratilag tudatván, a városi tanács ma délelőtti ülésén a polgármester meleg szavakkal emlékezett meg Vaszary Kolosról, s a város őszinte részvétét táviratban közölte a püspökkel, a városházára pedig nyomban kitüzette a gyászlobogót. Gondolatok az iskolai év megnyitásakor. A múzsák csarnoka ismét ágyuk dörgése között nyilik meg. Egy esztendőnek előtte, amidőn a háború második hónapjában bizonyos habozások és aggodalmak között kezdettük meg az új tanévet, azt hittük, hogy mire a hold tizenkétszer futja meg pályáját a föld körül, a vérzivatar elcsendesül és a tudományok szelid nemtői nyugodt helyre találnak, a béke olajágának árnyékában. Ilyet hittünk, ezt reméltük mindannyian. A harctérre elhívott katona és a polgári foglalkozása mellett itthonhagyott milliók egyaránt. Ámde csalatkozánk. A harci hév még mindig egyre növekedő lánggal lobog és mind nagyobb körzetben harapódzik el. És még mindig kevés az eddig már elömlött óriási vérözön arra, hogy eloltsa az egymásra támadt népek ádáz dühét. A vihar tehát kegyetlenül tovább tombol. Elpusztulással fenyegetve mindazt, amit csendes félszázadon át becsületes, kitartó munkával gyüjtöttünk: anyagot, szellemet, erkölcsöt. Ez Ítéletidőkben a múzsák csarnokának, az iskolának feltáruló ajtaján nem csupán dohos osztálytermekbe lépsz, ahol az ifjú nemzedék tudás kincsét gyűjti oktatóitól, — hanem menedékhelyre jutsz, — hol megpihenni, gyötrött lelkednek jól esik. A sivár jelenben már enyhítő tudat az is, hogy még állnak általános emberi és nemzeti kulturánk hajlékai, állnak ós működésükkel hatnak. Amit magunk körül 13 hónapja tapasztalunk, vagy amiről olvasunk, az mind özvegyek jajveszéklése férjeik, árvák bús siránkozása apáik, anyák szívszaggató zokogása fiaik után, tűzben álló falvak és városok, lerongyollott öregek, asszonyok és vézna gyermekek menekülő csoportjai, faragatlan fakeresztek ezrei a szántóföldek útszegélyein, a letaposott vetések barázdái között sebesültek szivettépő segélykiáltása, haldoklók utolsó hörgése, oh mindenütt borzalom ós halál! A kétségbeesés utjai ezek. A megnyílt iskola azonban biztatóan int felénk. Mintha mondaná: még nem vetkeztük le ugyan fenevad voltunkat, még kitör belőlünk farkas természetünk átkos vére, ámde mi sem pihenünk, a mi munkánk sem lankad ós nem is nyugszunk addig, amig az ember nem lesz igazán ember, a maga boldogságát a mások boldogításában kereső. A tudás a hittel karöltve jár. Amaz az égre int nekünk, emez a földre nózni kényszerít. S nem tudsz a földön járni biztosan, ha égre nem tekint szemed. S nem érted meg jól az eget, ha a rögöt, amelyen jársz, megveted. A boldogság és a boldogítás alapelve e a parancs: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat ! De hogyan hajthatnád végre e parancsot jól, amig nem ismered meg önmagadat. Igen! Ember ismerd meg tenmagad! Ám ismerheted-e addig jól magadat, amig az agyadban, véredényeidben, izomszálaidban, szóval egész testednek minden parányi részében a termószet, a rög törvényeit s azok egymásra hatását fel nem kutattad s feltalálván, rajtok nem uralkodol? Megismervén tenmagadat a uralkodván magad felett, tudod inegórteni az eget s bölcsen engedelmeskedni szózatának. így jár karöltve a hit a tudással. Az iskola sok tudást tanít. S ha már jól ismernéd magad, tudásod minden ágiban megtalálnád az égi jelt, mely boldogságra hiv. Mert mindannyian boldogságra teremteténk és nem harcra, háborúra. S hogyha oly sokszor mégis a farkas legyűri bennünk a nemest ós vérlusánkban lelünk muló gyönyört, az fajunk hibája. Mint a vizcseppecske az őt körülvevő nagy hullámot, a hullám pedig a még nagyobbat, az egészet, a folyót mozgásaiban követni kénytelen, te sem szakadhatsz el fajod, nemed útirányitól. Ma még egy veréb fióka véritől is borzad kezed, holnap már emberi vórtengerben oly közömbösen gázol lábad. Ma még egy hüllő csontvázát is elkerülöd utadban, holnap már emberhullák tömkelegei között oly érzéketlenül rohansz előre. S honnan tört elő benned e szédítő változás ? Megadja rá a választ ősbününk közös törvénye: a fajok harca a fajok ellen. Tehát még mindig ott vagyunk, ahol ezredévek előtt voltunk, a létfenntartási vad ösztönök nyers küzdelmeinek korában? Oh nem! Már jóval előbbre haladtunk! Az emberszeretet hatalma i ott küzd a véres fegyverek ellen a harcmezején, midőn a sebeket bekötözi, még ha ellenség teste hordja is azt. Ez a szeretet győzi le a hadak rémeit, a ragályokat, ez a mindent átható érzelem veszi fel válogatás nélkül a háború betegeit a gyógyító szerekkel dúsan ellátott kórházakba s ez nyújt vigasztalást az itthonmaradott özvegyeknek, katonai árváknak és ez építi fel a csaták tüzében felgyújtott falvakat, városokat ós ebből az emberszeretetből nőtt ki és folyton táplálkozik az örök békesség utáni vágyódás.