Pápai Hírlap – XI. évfolyam – 1914.

1914-05-30 / 22. szám

MINDEN SZOMBATON. MEGJELENIK Szerkesztőség : Liget-utca 6. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos főszerkesztő: !)«• KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. A sírbolt már bezárult mögötte. A nagy halott ott pihen már a legnagyobb magyar halott szentelt porai mellett. Apa és fiu egymás mellett: a nemzet drága kincse mind a kettő. Húsz évnek előtte temettük el Kossuth Lajost. A fájdalom, amely koporsója megpillantásakor szivünket megtámadta, valami szokatlan, soha el nem felejthető érzelem volt. Mintha az a koporsó a mi szivünket zárta volna magába s vitte volna oda, ahonnét nincs többé visszatérés. Sem a félisten csodálata, sem titáni munkájának kábító emlékezete nem jutott akkor eszünkbe. Hisz nem a halott emberi nagyságának elvesztét sirattuk, hanem úgy éreztük, az fájt nekünk, mintha vele édes apánkat vesztettük volna el. Most, húsz év után, mikor Kossuth Ferencet kellett utolsó útjára kisérnünk, megint e fájdalom húrjai rezdülnek át lelkünkben. Mintha ismét egy darabot szakítottak volna ki szivünkből és szögeztek volna be a kongó ércfalak közé örök pihenésre. Ha Kossuth Lajos a magyar nemzet édes apja volt, Kossuth Ferenc az alatt a húsz év alatt, amelyet atyja halála óta közöttünk töltött, a magyar nemzet egyik legmunkásabb édes fia lett. Oly fiu, akit nemcsak atyjáért, de önmagáért is ragaszkodó szeretettel vett körül minden magyar. Emlékezetünkben él még az általános öröm, amikor 1894-ben a magyar közélet terére lépett s kezébe vette azt a zászlót, amelyre halhatatlan atyjának örök érvényességű eszméi vannak irva és amelynek diadaláért epedve-eped a magyar. A nagy eszmék és szent elvek utja nem sima és nem is rövid. Aki kezében zászlót tartva ily úton halad és célhoz érni vágyik, legtöbbször érje be azzal, ha a gyakori rögeken és kátyúkon keresztültörve sértetlenül maradt lobogóját csak valamivel is közelebb vihette a végső célpont felé. Kossuth Ferencnek hazánk történetében ez a sors adatott. Az atyjától átvett szent örökséget, a nemzet függetlenségi vágyának teljesülésére törekvését ápolta, vezette és nagy tudásának erejével még a nagy viharok között is bölcsen iparkodott irányítani. Pedig az idők valóban erős kezű, bölcsen gondolkodó és elvhü kormányost kívántak. A folytonosan emelkedve rohanó politikai hullámok ugyancsak dobálták a pártok hajóit, s kiváltképen Kossuth Ferencét és a szeszélyszerüen váltakozó áramlatok, amint tudjuk, a pártot a hatalom révébe is belesodorták, ahol a kormány rúdjának rendbentartása kevesebb fáradtságot követelt volna, ámde ezért a szent zászlót, legalább is egy időre, begöngyölni kellett volna. A zászló szeretete, atyjának szentséges öröksége, nemzetének magasztos ideája nagyobb parancsként hatott rája, hogysem a hatalom bíboráért és nyugalmáért föláldozza szivéhez nőtt eszméit és hazájának jogos törekvéseit. Ott hagyta a szirénhangon csábító hatalom révét, ismét a viharzó hullámokra bizta magát s csak arra vigyázott minden körülmények között, hogy az atyjától átvett zászló tisztán fennen lobogjon. A húsz esztendő viszontagságai, sőt megpróbáltatásai között, a fiu a körülményekhez képest hűen teljesítette atyjától átvett feladatát. Apának úgy mint a fiúnak viharokkal küzködve kellett a szent cél zászlaját előre vinni. És ha a fiu küzdelme apjáéhoz képest kisebb méretű is és szelídebb hullámzásu is, a veszedelmek, amelyek a zászló igéinek épségét fenyegették, hatásukban lehettek volna akkorák, mint a nagy szabadságharcunk vészei. A nemzet látta a küzdelmet és figyelemmel kisérte a benne küzdőket. A nemzet látta ennek a küzdelemnek eshetőleges vészes kihatásait is. S hogy ezeket elkerülhette, azt Kossuth Ferenc bölcs és valóban hazafias vezetésének köszönhette. Most, midőn két évtizedet fölemésztő harcok után a fiu örök pihenőre kerül atyja mellé, tetteivel kiérdemelte azt, hogy atyja halhatatlan dicsőségének fényében része legyen előttünk. Nekünk pedig, a fennmaradóknak, mindenkori kötelességünk, hogy arra a sírboltra, amely a halhatatlan apa és annak nagy fia fölé domborul, mint a nemzet templomára gondoljunk áhítattal, ihlettel és a megpróbáltatás napjain éledő reménnyel: Mert akik ott nyugszanak, haló poraikban is a mi legszentebb eszméinknek, nemzeti vágyódásunknak örökké élő és ható vezérei. Gy. Gy.