Pápai Hírlap – X. évfolyam – 1913.

1913-12-20 / 51. szám

— Hogy hívnak ? — Simon a nevem, — felelte. — Miféle Simon? — folytatta a másik. A gyermek zavartan ismételte: — Simon. A kamasz rákiáltott. — De hát valamilyen Simonnak csak szokták hívni az embert. Simon, az még nem név. A gyermek, szinte sírva, harmadszor is azt felelte: — Simon a nevem. A tacskók nevetni kezdtek. A diadalmas kamasz fölemelte a hangját: — No, látjátok, hogy nincs apja? Nagy csend támadt. A gyerekek elképedtek e rendkívüli, lehetetlen, szörpyü dolog hallatára, hogy egy fiúnak nincs apja; úgy néztek rá, mint valami különös jelenségre, valami természeten kívüli lényre — és növekedni érezték lelkükben anyjuknak eddig megmagyarázhatatlan megvetését Blanchotte iránt. Ami Simont illeti, az egy fának támaszkodott, hogy el ne essék; mintha valami helyrehozhatatlan szerencsétlenség sújtotta volna le. Magyarázkodni próbált. De nem tudott mit felelni, nem tudta meghazudtolni azt a rettenetes vádat, hogy nincs apja. Végre, halálsápadtan, megfontolás nélkül, odakiáltotta nekik: De igenis, van! — Hol ? — kérdezte a kamasz. Simon elhallgatott; nem tudta. A gyerekek felizgultan kacagtak; a föld gyermekei, akik közelebb vannak még az állathoz, érezték azt a kegyetlen ösztönt, mely egyazon majorság tyúkjait arra készteti, hogy végezzenek a társukkal, ha egyszer megsebesült. Simon egyszerre észrevett egy kis szomszédot, egy özvegyasszony fiát, aki mindig egyedül volt az anyjával, éppen mint ő. — Hát te, — mondta, — neked sincs apád. — De igen, — felelte a másik, — nekem van. — Hol ? — vágott vissza Simon. — Az én apám meghalt, — jelentette ki a gyermek hatalmas büszkeséggel, — a temetőben van. Elismerő moraj húzódott végig a kis csirkefogók csoportján, mintha csak az a tény, hogy az apja halva fekszik a temetőben, megnövelte volna pajtásuk értékét s tönkresilányította volna a másikat, akinek egyáltalán nem volt apja. És ezek a kis csirkefogók, akiknek apja — kevés kivétellel — gonosz, részeges, tolvaj volt és durván bánt a feleségével — ezek mind lökdösődve szorultak összébb-összébb, mintha ők, a törvényes szülöttek, szorongatásukkal meg meg akarták volna fojtani azt, aki kivül állt a törvényen. Egyikök, épen szemben állva Simonnal, hirtelen hetykén kinyújtotta rá a nyelvét és odakiáltotta neki: — Nincs apád! Nincs apád! Simon két kezével markolta meg a fiú haját, rugdalni kezdte a lábszárait, az pedig kegyetlenül beleharapott az arcába. Irtózatos dulakodás támadt. A két verekedőt szétválasztották — és Simon otthevert a földön, megverve, összetépett ruhával, megkínozva, köröskörül pedig tapsoltak a társai. Amint fölkelt és kezével gépiesen tisztogatta összepiszkolt zubbonykáját, valaki odakiáltotta neki: — Eredj, mondd meg az apádnak! És ekkor nagy összeomlást érzett a szívében. Ezek erősebbek nála, megverték és ő nem felelhet meg nekik, mert érzi, hogy igazán nincs apja. Néhány másodpercig büszkén iparkodott küzdeni a fojtogató könnyek ellen. Elfulladt egy pillanatra, aztán hangtalanul sirni kezdett, nagy csuklásokkal, amik gyors egymásutánban rázták meg a testét. Ennek láttára vad örömben törtek ki az ellenségei — és egészen természetszerűen, úgy, mint a vademberek szokták rémítő vígságukban — kézenfogták egymást és elkezdtek táncolni körülötte, refrén gyanánt ismételgetve: — Nincs apád! Nincs apád! Hanem Simon egyszerre abbahagyta a zokogást. Őrült düh szállta meg. Kövek hevertek a lábánál; fölkapott egynéhányat és teljes erejéből kinzói felé dobta. Eltalált kettőt-hármat s azok visítva menekültek; olyan ijesztő volt az arca, hogy pánik tört ki a többiek között is. A tömeg mindig gyáva egy kétségbeesett emberrel szemben: szétoszlottak és elfutottak. A kis apátlan fiú, mikor egyedül maradt, a mező felé kezdett szaladni, mert eszébe jutott valami, ami nagy elhatározást ébresztett a lelkében. Vizbe akarta ölni magát. Valóban emlékezett arra, hogy egy hete valami koldulásból tengődő szegény ördög a vizbe ugrott, mert nem volt pénze. Simon ott volt, mikor kihalászták; s az a szomorú teremtés, akit máskor rendesen szánalmasnak, piszkosnak, csúnyának látott — most meglepte nyugodt vonásaival, sápadt arcával, hosszú, ázott szakállával és nyitott, nyugalmas tekintetű szemével. A körülállók azt mondták: — Meghalt. — Valaki hozzátette: — Most boldog. — És Simon is vizbe akarta ölni magát, mert nem volt apja, mint annak a nyomorultnak nem volt pénze. Odaért a vizhez és nézte, hogyan folyik. Halak cikáztak az átlátszó árban; néha-néha egy kis szökkenéssel elkapták a viz színe fölött röpködő legyeket. Abbahagyta a sirást e látvány kedvéért. Mulattatta az a fickándozás. De néha — mint ahogy a vihar szünetelése közben hirtelen hatalmas forgószelek húzódnak el, megrecsegtetik a fákat és eltűnnek a látóhatáron — éles fájdalommal tért vissza lelkébe ez a gondolat: vizbeölöm magam, mert nincs apám. Nagyon meleg, kellemes idő volt. A napsugár megmelegítette a füvet. A víz úgy csillogott, mint egy tükör. És Simon egy-egy percig csöndes, buta boldogságba merült, abba az elernyedésbe, mely a könnyek nyomában jár — és nagy vágyat érzett, hogy elaludjék ott a füvön, a jó melegben. Egy kis zöld béka ugrált a lába alatt. Próbálta megfogni. Elmenekült. Üldözni kezdte és háromszor egymásután elszalasztotta. Végre megkapta a két hátulsó lába végét és felkacagott azon, hogy' iparkodott az állat megszabadulni. Összehúzódott két nagy lábszára fölé, aztán hirtelen rántással kinyújtotta őket mereven, mint két rudacskát; s eközben, aranykeretes szemét kimeresztve, kapkolózott két előlábával, amik úgy mozogtak, mint valami kezek. Erről eszébe jutott a fiúnak egy vékony, cikkcakosan összeszegezett fácskából álló játékszer, amely, ha kifeszítették, ugyanilyen mozdulattal egzeciroztatta a rátűzött kis katonákat. Aztán az otthonára gondolt, majd az anyjára}; nagy szomorúság fogta el és újra sirni kezdett. Teste meg-megborzongott; letérdelt és elmondta az imádságát, mint elalvás előtt. De nem tudta befejezni, mert olyan hirtelen, heves zokogás vett erőtt rajta, hogy torkán akadt a szó. Nem gondolgozott többé; nem látott semmit maga körül, egyedül a sírás foglalta el. Egyszerre csak egy súlyos kéz nehezedett a vállára s egy nyers hang kérdezte: — No, min bánkódol olyan nagyon, öcskös ? Simon megfordult. Egy göndör fekete hajú és szakállú, nagytermetű munkás nézett rá jóakaratú tekintettel. A fiú könnyes szemmel, könnyektől fojtott hangon felelte: — Megvertek . . . mert nekem ni . . . ni . . . nihincs . . . apám . . . apám . . . — Ugyan, — mondta mosolyogva az ember, — hisz az van mindenkinek. A gyerek nagy nehezen folytatta, görcsös zokogás közben: — Nekem . . . nekem . . . nincs. Erre elkomolyodott a munkás; megismerte a Blanchotte fiát és — noha jövevény volt e vidéken — ismerte valamennyire a leány történetét. — No — mondotta — vigasztalódjál, fiacskám és gyere velem a mamádhoz. Majd szerzünk neked — apát. Elindultak. A nagy kézen fogta a kicsit s az ember megint elmosolyodott, mert örült, hogy megláthatja Blanchotte-ot, akiről azt beszélték, hogy a legszebb lányok közé tartozik a vidéken; talán azt is gondolta magában, lelke mélyén, hogy aki egyszer botlott ifjú korában, az — botolhatik még egyszer is. Megérkeztek egy nagyon tiszta fehér ház elé. — Ez az, — mondta a gyermek és bekiáltott : Mama! Megjelent egy asszony s a munkás hirtelen abbahagyta a mosolygást, mert tüstént megértette, hogy többé nem lehet tréfálni ezzel a nagy sápadt leánnyal, aki szigorúan megállt a kapuban, mintha el akarná tiltani a férfit annak a háznak a küszöbéről, ahol egy másik férfi őt megcsalta már. A munkás bátortalanul, sapkáját kezében tartva dadogta: — Asszonyom, visszahoztam a kis fiát. Eltévedt a folyó partján. Hanem Simon nyakába ugrott az anyjának és azt mondta, ismét sirni kezdve: — Nem, mama, vizbe akartam ölni magam, mert a többiek megvertek ... megvertek . .. mert nincs apám. Égő pirosság borította el a fiatal nő arcát; teste-lelke mélyéig meggyötörten, hevesen karolta át a gyermekét és a könnyek sebesen peregtek le arcán. A férfi meghatottan állt ott, nem tudva, hogyan távozzék. De Simon hirtelen odafutott hozzá és így szólt: — Akar az apám lenni? Nagy csend támad. Blanchotte némán, szégyenkezéstől gyötörve, szivére tett kézzel támaszkodott a falnak. A gyermek látván, hogy senki sem felel neki, folytatta: — Ha nem akar, megint a folyónak megyek. A munkás tréfára vette a dolgot és nevetve felelte: — Hát persze, hogy akarok! — Hogy hívnak — kérdezte erre a gyerek — hogy megfelelhessek a többieknek, mikor a nevedet kérdezik ? — Philippe — válaszolta az ember. Simon elhallgatott egy pillanatra, hogy jól megjegyezze ezt a nevet, aztán, tökéletesen megvigasztalódva, e szavakkal tárja ki a karjait : — No, jó Philippe, te az apám vagy! A munkás fölemelte a földről, erősen megcsókolta mind a két orcáját, aztán gyorsan, nagy lépésekkel elfutott. Mikor a gyerek másnap visszatért az iskolába, gonosz nevetés fogadta; tanítás után, mikor a kamasz újra akarta kezdeni a mulatságot, Simon megannyi kő módjára vágta fejéhez ezeket a szavakat: — Philippe-nek hivják az apámat! Örömüvöltések hallatszottak mindenfelől. — Milyen Philippe ? — Micsoda Philippe ? Mi az, hogy Philippe ?: . . . Hol szedted ezt e Philippe-et? Simon nem felelt semmit; rendíthetetlen hitében kihívóan nézett rájuk, mártirságra is készen inkább, semhogy elfusson előlük. A tanító szabadította meg; hazament az anyjához. Philippe, a nagytermetű munkás, három hónapon át gyakran ment el Blanchotte háza előtt és néha beszélni is mert vele, mikor varrni látta az ablakban. Blanchotte udvariasan, mindig komolyan felelgetett neki, sohasem nevetgélt vele és sohasem engedte be a házba. De azért a munkás — kissé hiu lévén, mint minden férfi — azt képzelte, hogy sokszor pirosabb a szokottnál, mikor vele beszélget. Hanem az elveszett jóhírnevét olyan nehéz visszaszerezni, s akkor is olyan törékeny marad, hogy Blanchotte szomorú, tartózkodó viselkedése ellenére is pletykáltak már róluk a vidéken. Ami Simont illeti, az nagyon szerette új apját és majd minden este sétálni ment vele munka után. Szorgalmasan járt az iskolába és méltósággal haladt el társai között, soha egy szót sem felelve nekik. Egy napon mégis így szólt hozzá az a kamasz, aki először támadta meg: — Hazudtál, nincs neked apád, akit Philippenek hivnak. — Már miért ne volna? — kérdezte Simon izgatottan. A kamasz kezét dörzsölgetve folytatta: — Mert ha volna, az férje volna a mamádnak. Simont megzavarta ez a helyes okoskodás, de azért azt felelte: — Mégis csak az apám. — Az meglehet, — mondta röhögve a kamasz — de nem egészen az apád. Blanchotte fia lehajtotta a fejét és elgondolkozva indult Loizon apó kovácsműhelye felé, ahol Philippe dolgozott. Ezt a műhelyt szinte elborították a fák. Nagyon sötét volt benne, csak egy óriási tűzhely vörös fénye világított meg nagy reflexeivel öt meztelen karú kovácsot, akik iszonyú zajjal csaptak le az ülőre. Egyenesen álltak, lángoló színekben, mint valami démonok, szemüket a formálódó és tüzes vasra szegezve; nehézkes gondolataik együtt emelkedtek, estek a pőrölyükkel. Simon látatlanul lépett be és csendesen odalépve a barátjához, meghúzta hátulról a ruháját. A munkás megfordult. Hirtelen félbe-