Pápai Hírlap – X. évfolyam – 1913.

1913-05-17 / 20. szám

PA PA I MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség : Liget-utca 6. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos főszerkesztő: DR- KŐRÖS ENDRE. .Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. SZEMLE. „A senki szigete." A „senki szigete" most. már nem senkié, hanem a monarchiáé, sőt — dobogj büszkébben, szív! — nem is a monarchiáé, hanem egyesegyedül Magyarországé. Igaz, hogy ez ellen az osztrák közjogászok tiltakoznak s szeretnének egy újabb közös territóriumot megállapítani, de mi erősen bizunk benne, hogy Mátyás király kora óta ez egyetlen hódításunkat nem fogja elvehetni tőlünk a sógor. Mienk lesz, egyedül mienk, ami eddig senkié, meg a Jókai bűbájos fantáziáé volt, s a mi alattvalóink fognak ott „külön törvények" alatt élni. E külön törvények közül némileg aggályos az, mely a többnejüséget megengedni szándékozik. Félő, hogy ez esetben a szigetre édes anyahazánkból nagy beköltözési áramlat fog megindulni. Igy aztán kicsi lesz a sziget. Nem lehetett volna például inkább Borneót annektálni? Nagysága (1. Franklin Lexikon 401. 1.) 758.200 D-Km. Az talán elég lenne a magyar többnejüeknek. A cselédszerzés reformja. Ezzel a kérdéssel végre-valahára foglalkoznunk kell, még pedig erélyesen és eredményesen. Az az állapot, amelyben ma a cselédtartó győzködni kénytelen, tűrhetetlen. Legkeservesebb e tekintetben a helyzet az oly se kicsiny, se nagy városokban, mint aminő Pápa is. Mert ha itt létezik is a cselédszerzést dirigáló és ellenőrző szabályrendelet, az egyrészt végrehajthatatlan, másrészt már elavult. Pápa városának is van a helyben működő cselédszerző üzletekre nézve még 1885-ből szabályrendelete. Megengedjük, hogy abban az időben elég bölcsen szedték pontokba az akkori cselédviszonyokra a határozatokat. Ámde azóta nem csak 18 esztendő telt el, hanem a cselédszerzés közül is óriási változások alakultak ki. Akkor egy mindenes nőcseléd szerzéséért az üzlettulajdonos csak 25 krajcárt kaphatott a felfogadótól, ma már úgy a cselédtől, mint a cseléd alkalmazójától a kialkudott bér 10 százaléka a szerzői jutalék. A gyakorlat, a drágasági viszonyok előtt humánusan meghajló gyakorlat fejlesztette ezt ki a szabályzat ellenére. Ez ellen a jutalék-emelkedés ellen nincs tehát semmi kifogásunk. Megérdemlett bérnek ismerjük el. E pontban a Szabályrendelet javítást követel. Azonban azon intézkedését, amely szerint csak nyolc nap múlva kérheti a jutalékát a cselédszerző, szigorúan kellene végrehajtani. Valamint be kellene szüntetni azt az elfajult szokást is, amely szerint az alkalmazást nyert cseléd is fizet elszegődtetőjének szintén jutalékot. És itt már annyira megy az üzleti eljárás, hogy sokszor a beszegődtetés után rögtön ki kell a cselédnek elégítenie a szerzőt. Ez a szabadosság grasszál a cselédszerzés terén, Pápához hasonló legtöbb városunkban. Ebben a cselédszüke világban valóban a cselédtartók ki vannak szolgáltatva a cselédszerzők kényének. Vannak esetek, ahol a cselédtartó 10—12 korona előzetes ajándéka után juthatott cselédhez, máskép nem. Szinte félő elgondolni is, hogyha megindul ez az ajándékozási verseny a cselédtartók között, vájjon micsoda sorsa lesz annak a gazdasszonynak, akinek nincs erre fedezete. Micsoda visszaélések fejlődhetnek a jelen cselédhiány miatt ez eltűrt szabadosságból ! Gyakran hallani a cselédtartók panaszát, hogy cselédeik igen rövid idő alatt szokták felcserélni gazdáikat, minden komolyabb ok nélkül. Sőt előfordul olyan eset is, amikor az újonnan felfogadott cseléd egy napon két helyre is elszegődik és a foglalót mindakét helyen zsebrevágja és természetesen ott marad, ahol többet ígértek neki, az is természetes, hogy a második helyen cselédkönyv nélkül szegődhetik el, holott a törvény tiltja a cselédkönyv nélküli elszegődést és elszegődtetést egyaránt. Nem lehetne csodálni, ha egyik-másik cseléd egy ugyanazon városban egyszerre 4—5 gazdához szegődnék el, anélkül, hogy a hatóság az ily törvényszegőre rátalálna és dolgáért kérdőre vonhatná. Ha ily turpisságoknak útját akarja állani a városi hatóság, első kötelessége létesíteni a bejelentő hivatalt, ahol minden gazda köteles 24 órán belül bejeA PÁPAI HÍRLAP TÁRCÁJA Népitélet. Irta : Zöldi Márton. Delet harangoztak. A nagy kőbánya tölcséralaku mélyedéséből ágyuszóra emlékeztető dörgések hallatszottak. Félpercenkint egy-egy dörgés, mely jókora távolságban is megreszkedtette a földet. Sziklákat robbantottak a bányában. Ezt a veszedelmes munkát rendszerint délben végzik, mikor a bányászok jó messzire, biztos helyre húzódnak ebédelni. Az óvóintézkedések szigorúak — de a balsors leleményes és a szabályok, utasítások szük résén át is tud magának áldozatokat keríteni. Pünkösd hetében Grubics Miklós horvát bányamunkás volt az áldozat. A dinamit borzalmas feszítő ereje egy mázsás trahit szikladarabot röpített feléje. Egy pillanat alatt szétzúzott mellel, rettenetesen eléktelenítve, holtan terült el a bányát szegélyező puha pázsiton. Halálát— ezt kétségtelenül megállapítoiták — a maga vigyázatlansága okozta. A megszabott időnél néhány perccel előbb hagyta el a védelmül szolgáló tömör sziklafalat. Társai, barátai, a horvát bányamunkások, a kínos izgalomból feldúlt arccal állták körül a holttestet. Másnap este csüggedten, elkeseredetten, könnyes szemmel kisérték koporsóját a hegyoldalbm fekvő falusi temetőbe. De már előbb, vagyis nyomban a katasztrófa után az öreg Hrabirovics Mátyás, a horvát munkások doyenje, szóba hozta, hogy értesíteni kellene levélben az elhunyt feleségét, ki a régi határőrvidék egyik hegyi falujában lakik az édesanyjánál. Erre megszólalt egy fiatal horvát munkás, Jocó, ki lakótársa volt a szerencsétlenül járt Grubics Miklósnak. — Felesleges volna irni, — mondotta —, mert a szegény Miklós csak két-három nap előtt kapott levelet a feleségétől. Azt irta az asszony a levélben, hogy idejön hozzá. Már bizonyosan útban van a boldogtalan. A többiek megilletődve vették tudomásul Jocó értesítését és az öreg Hrabirovics fejét csóválta. Káromkodni akart, de elfojtotta indulatát. — Szegény asszony, ha tudná, mire jön — mondotta nála szokatlan elérzékenyüléssel. A temelés után Jocó, az elhunyt volt lakótársa, szomorúan ballagott haza. Fiatal, csontos arcú legény volt, jellegzetes délszláv vonásokkal. A siirü, merész ivíi szemöldök alatt két tüzes fekete szem villogott. A szemeket most a megilletődés bágyadtá, fátyolossá tette. Ott ült a nyitott ablaknál a kis udvari szobában és észre se vette, hogy leszállt az est. Egy darabig belebámult a sötétségbe, aztán valami szorongó érzés arra késztette, hogy világot gyújtson . . . Nagyott sóhajtott, mikor imént elhantolt lakótársának árván maradt ágyára esett a tekintete. Nem mintha a halálból, akár a magáéból, akár a máséból a kelleténél nagyobb kázust csinált volna, de sajnálta az asszonyt, kit gyermekkora óta ismert, kivel ott a granicsár faluban a sziklák között sokat kószált együtt. Sajnálta főleg azért, mert tudta, hogy az ura nagyon szerette és ami ennél az indulatos népnél ritkaság, meg is becsülte. Emlékezett, hogy a bányaszerencsétlenség áldozata még a múlt héten is mennyit emlegette az asszonyt, hogy kivánta, vajha gyermekük lenne. Igen, ott sóhajtozott, azon az ágyon, mely most oly rettenetes üres . . . Épp hogy eltűnődött ezen a gondolaton, Május hó 15-én megnyílt a Fő-utca 23. számú újonnan épült Györke-féle palotában (a volt Gráf-kávéházzal szemben) POLITZER FERENC úri= és női divatáruháza.