Pápai Hírlap – X. évfolyam – 1913.
1913-01-04 / 1. szám
ne tegyen kivételt az állam. Vagy ha az egyik bransnál, a közvetlen sajátjánál megkezdte, folytassa a jótéteményét a többi nem szorosan állami nevü, de mélységesen állami funkciót teljesítő más karoknál is. És pedig ez ajándékot a magáéból, illetve az államadó pénzből adja, ne pedig a máséból, a községéből. Az egyenlő elbánás elvét szinte megható módon éreztette a megyékkel és a városokkal, amikor rájok parancsolta — akár tetszett nekik, akár nem — a tisztviselőik családi pótlékát. Igazságos és emberséges dolog volt ez. De mért nem parancsolta rá oly kötelezöleg a más szakmájú nem állami jellegű, de teljesen állami célt szolgáló intézetek fönntartóira is ezt a családi pótlékot ? Ez lett volna e téren is az egyenlő elbánás. Ha pedig e fönntartó testületek nem birnák meg e terhet, a városi dotációk példájára jöhetett volna a kormány a segedelmükre. Hisz ők is megérdemelnék ezt az állami támogatást. Úgy látszik, hogy eleddig az államilag felfogott egyenlő bánásmód még mindig mankókon jár. Hogy mikor veti el mankóit ? Majd talán akkor, ha az összes nem állami nevü és jellegű alkalmazottak egy tömör testületbe csoportosulnak és éreztetni fogják az illetékes fő faktorokkal, hogy ők is léteznek és nekik is teljes joguk van az egyenlő emberséges elbánás követelésére. Talán nincs is oly messze ez az idő! Gy. Gy. Az adótörvények revíziója. Irta: Dr. Szende Pál, az OMKE főtitkára. Az adótörvények elhalasztásának ellenzői nem tudták megcáfolni azt az érvet, hogy az adórendszert életbeléptetni helytelen dolog akkor, amikor az ország gazdasági és külpolitikai válság tetőpontján áll. Ez álláspont helyességét a kormány is elismerte, mikor kénytelen-kelletlen belement az adókivetés felfüggesztésébe. Azt sem igen lehetett a közönséggel elhitetni, hogy az adóreform az államkincstárra deficittel fog járni s ezért senki sem értette a pénzügyminiszter makacs ellenkezését, mert ha sem az adózóknak, sem a kincstárnak nincs az életbeléptetésből haszna, akkor miért szükséges azt úgy erőltetni. A kereskedő és iparos közvélemény nem olyan naiv többé, hogy a kincstár érdekraentességét hirdető érveknek felüljön. Miután a rábeszélés eredménytelen volt, következett a régi recept szerint a megfélemlítés. Magasrangu vezető politikusok adták ki a jelszót és a félhivatalos sajtó továbbította, hogy az egész mozgalom immorális, mert szentesített törvények életbe nem léptetését ós revizióját kívánja, már pedig ez megingatja a törvénytiszteletet, megrendíti a törvények állandóságába vetett hitet és anarchiához vezet. Ha emlékező képességünket kissé megerőltetjük, úgy fogjuk találni, hogy mindkét, most annyira kárhoztatott kívánságra a közelmúltban volt precedens. 1910. év február havában a kereskedelmi és ipari egyesületek azzal a kérelemmel járultak a kormány elé, hogy a koalíciós adótörvények életbeléptetését halassza el, mert ők a törvényeket igazságtalanoknak és egyoldaluaknak tartják s ezért kell, hogy idő és alkalom nyújtassák az adótörvények revíziójára. A kormány elnöke gróf Khuen-Héderváry Károly pénzügyminisztere Lukács László, a jelenlegi miniszterelnök, a pénzügyminiszteri államtitkára pedig Teleszky János a jelenlegi pénzügyminiszter volt. A kormány ennek a kívánságnak megfelelt, a nyilvánosság előtt kijelentette, hogy az elhalasztáshoz hozzájárul, ami később az 1910. évi költségvetési törvényben meg is történt. Ha nem ingatta meg akkor a jogtiszteletet, hogy a kormány közvetlenül választások előtt, tehát kortescélokból teljesítette a kívánságot, akkor most sem okozna az általános jogérzetben nagyobb romlást, ha a napról-napra súlyosbodó gazdasági helyzetre való tekintettel — tehát minden esetre tiszteletreméltóbb és komolyabb indokból — az elhalasztásba belemegy. Az 1910. 1 évi III. t.-c. 5. §-a ékesen szóló bizonyság amellett, hogy igen is lehet a már szentesített törvények életbeléptetését elhalasztani. Ugyanez a helyzet az adótörvények revíziója tekintetében is. Ez a kívánság most még nagyobb megbotránkozást váltott ki, mint az elhalasztásra irányuló kérelem. Pedig, hogy ez mennyire lehetséges, arra élő példa az 1912. évi LIII. t.-c., mely a koalíciós adótörvényeket életbeléptetésük előtt — főleg a kincstár érdekében — revideálta. A kormánynak, mely a törvényjavaslatot előterjesztette, elnöke Lukács László, pénzügyminisztere Teleszky János volt. Nem tudjuk véges ésszel felfogni, hogy ami 1912 junius havában nem ártott a törvénytiszteletnek, miért ártana 1912 decemberben, vagy 1913 januárban. Az az érv, hogy az adótörvények rosszak, legalább is van olyan tiszteletreméltó indok, mint az a törekvés, amely a júniusi revíziót szülte, mikor is a kormány a közvéleménynek valami csillapító szert akart nyújtani a képviselőházi események által okozott elkeseredés ellen, azt akarván elhitetni, hogy az adónovella a rossz koalíciós törvényekből törvényhozási műremeket csinál. A kormányra nézve kellerpetlen lehet a mostani viszonyok között egy olyan kívánság, amely a legutóbbi időben meghozott törvények revizióját hangoztatja, de a kereskedőktől és iparosoktól nem kívánhatja senki, hogy gyengéd tapintatból lemondjanak a meggyőződésük szerint rossz törvények orvoslásáról. Nem nyugodhatunk meg abban sem, hogy várjunk, mig az adótörvények hibáit az élet fogja kideríteni és hogy a revízióról csak akkor beszéljünk, mikor már a gyakorlat megállapította azt, hogy mely irányokban szorul a törvény módosításra. Valóban nagyon alábecsüli a magyar közönség értelmi képességeit, aki ily érvekkel áll elő. Azt, hogy valamely törvény rossz, vagy jó-e, már életbeléptetés előtt minimális szakismerettel meg lehet állapítani. Ha pedi g ezt felismertük, bűnös könnyelműség, vagy pedig szándékos becsapás volna, ha nem igyekeznénk a törvény hibáin még életbeléptetés előtt javítani. Rossz törvények életbeléptetése sokkal jobban megrendíti a törvénytiszteletet, mint azok kijavítása. A múltból már vannak tapasztalataink, hogy életbeléptetett adótörvényeken igen nehéz változtatni. Ott van példának okáért a II. oszt. kereseti adó, melyet 1875-ben léptettek életbe és teljes 33 év telt el, amig rajta az első javítás megtörténhetett, pedig már életbeléptetése utáni évben az országgyűlésen a legerősebb szavakkal Ítélték el a törvény egyenlőtlen -adózási rendszerét és a kifogások helyességét a kormány is elismerte. Az adórendszerrel összefüggő nagy érdokeket és érzékenységeket tekintve, igen félünk attól, hogy ez a revizió megint elhúzódnék. Erre annál inkább lehet számítani, mert választások mégis ritkábban vannak s az sem valószínű, hogy a véderőtörvény megszavazása és a júniusi események újból ismétlődjenek, amikor a törvénytisztelet elvének legfelkentebb apostolai is könnyebben mutatkoznak hajlandóknak halasztásra, vagy revízióra. A revizió irányát nagy vonásokban a következőkben jelölhetjük meg: mertem. De otthon a falumban máskép mondták. Otthon még most is azokat az időket emlegetik, mikor 48-ban ellenünk jöttek a magyarok... — Ellenetek? Ki ámított el titeket így, szerencsétlenek ? Hiszen a 48 alkotott embert az állatból, szabadot a rabból. Kossuth . . . — Kossuthot gyalázták, amért háborút kezdett a császárral. — Háborút, de értetek. Mert ő volt, aki jogot, egyenlőségei adott magyarnak, rácnak, oláhnak egyaránt. És ezt a jogot, ezt a szabadságot akarták elrabolni tőlünk, tőletek, mindnyájunktól. Amit ő hirdetett: Kossuth, aki nektek ép úgy apátok volt, mint nekünk, az ha valóra válnék, akkor ezrével, százezrével teremnének az olyan „Űj földesurak", akikről te olvastál, mert te és rokonaid mind-mind úgy átalakulnának, mint az a német lovag s ha nem is földesuraknak, de egyszerű földmiveseknek vagy pásztoroknak is olyan jó magyarok lennétek, mint aminő ő lett. Meg aminő lett a harcok oroszlánja Damjanich, a véretekből való vér, a magyar vitézság eszményképe. És akkor erősek lennénk otthon és erősek minden közös ellenség ellen .. . A sötét kaszárnyaszoba másik végéből egy durva hang szakította félbe az ifjú beszédét. — Ne higyj neki, Petrovics. Nem barátunk nekünk a magyar. A Száván túl vannak a mi barátaink. Az önkéntes visszavágott : — A Száván túl azok laknak, akik 1000 éven át nem tudtak rólatok. Akik nem védtek török ellen, akik gyöngék voltak magukat is megvédeni. Akik miatt elpusztulhattatok volna már ezerszer. Míg mi megtartottunk és magunkhoz emeltünk benneteket. — Engem ugyan nem. Én gyűlölni fogom a magyart, mint az apám meg az öregapám. — De hát miért, Dimitrovics, mondd miért ? — Miért ? . . . Miért ? . . . Mert ... eh, inkább legyenek csendben már. Reggel fél 5-kor lesz a kirukkolás. Jobb lesz aludni, jojcakát. Azzal falnak fordult a háborgó „vad rác*, ahogy ezt a mord harmadéves frajtert az v egész vegyesnyelvü ezred nevezte. Elhallgattak az önkéntes, el a káplár is. Csend borult a cugcimmerre, csak az alvók mély lélekzetvétele hallatszott. De úgy egy negyedóra után megszólalt a káplár suttogó hangon: — Alszik már, önkéntes úr ? — Nem én, Petrovics. — Csak azt akarom mondani, hogy ha letelik rólam ez a 284 kis nap, együtt megyek haza az önkéntes úrral — magyarnak. II. Rakoyicska főhadnagy úrnak nagy napja van máma. Bejöttek az utcájába, ahogy Ő mondja, mind ezek a rongyos cibil katonák. Már mint az önkéntesek. A Neue Freie Pressében, tessék meggondolni, nem holmi véresszájú magyar újságban, hanem a Neue Freie Presseben, amit pedig Seine Excellenz der kommandierende General und Korpskommandant General da Kavallerie Alexander Gráf von Üchtritz-Hildebrand is minden reggel elolvas a habos kávéja mellett, egy cikk jelent meg arról, hogy a 103-as ezredben komiszul bánnak az önkéntesekkel. Túlmennek azon a határon, amit a magas hadügyi kormány a kiképzés érdekében előír és a Rudolfs kaserne udvarán még este 8-kor is ropják az einzelmarsot. Az ezredes már meg is idézte Hauptmann úr Riesnert, az önkéntes-iskola parancsnokát ad audiendum verbum s az az orr, amit ez alkalommal a kapitány kapott, külön öröm a főhadnagynak. Mivelhogy a kapitány éppen nem ellensége az önkénteseknek. Sőt egyszer — és ezt nem felejti el — Rakovicska főhadnagy úr, azt a tömör parancsot adta ki: Dressieren aber nicht sekieren. Ámde — ne vegye tőle senk i rossz néven — kövér pocakja és mesés kényelemszeretete nem engedte meg, hogy nemes egyszerűségű igéjének végrehajtását elenőrizze is. így hát Rakovicska tehetett, amit jónak látott. A bűn az övé volt, az orr a kapitányé. S az e fölötti káröröm dagasztotta szivét, a külön kéj miatt meg, hogy a cikk szerzőjét itt ezek között a fehérképü jogászok és filozófusok között kiválj bór- és litliiumos « g yógyforráo —«*, vese- és hólyagbajoknál, köszvénynél, czukorbetegségnél, vörhenynél, emésztési és lélegzési szervek hurutjainál kitűnő hatású. — Természetes vasmeptes savanyúvíz. Kapható ásvány vizkereskedésekben és gyó gy szertárakban. 9PHIIITFR ÁfifKT S*inya-Lipóe*i Sai r i torforrá»-Táll*l** dUlULIta AbUdl r Budist, V., P pd olf-,akp«t s. /
