Pápai Hírlap – IX. évfolyam – 1912.

1912-12-21 / 51. szám

fekete ruhád hogy tönkrement, mily Ízléstelenül piszkos és szürke lett azóta. — Hja, az istálló, meg a rossz levegő . . . — Hát mi újság arrafelé ? — Semmi. — Semmi? — Éppen semmi. — Pedig azt mondtad tavaly, hogy azért cserélsz helyet velem, mert élettapasztalatokat akarsz szerezni az emberek körül. Hát szereztél ? — Szereztem. — Jókat? — Nem mondhatnám. Az emberek sokkal rosszabbak és elvetemültebbek, mintsem gondoltam. Mi legyek bizonyos tekintetekben sokkal különbek vagyunk. — Ne mondd ... De igazad lehet. — Igazam is van. Nekem már univerzális és gazdag tapasztalataim vannak ezen a téren. — Pedig az emberek azt mondják, hogy ők a legműveltebbek az egész világon. — Az igaz, hogy mondják, csakhogy mégis barbárok inkább, mint műveltek. Rosszlelküek, hencegők, alattomosak . . . — Az lehetetlen! — Pedig úgy van. Mi például nyiltan, mindenki szemeláttára megcsípjük azt, akit akarunk, pedig tudjuk, hogy esetleg agyonütnek miatta, mégis nyiltan csípünk meg mindenkit. Az emberek nem ilyenek. Azok alattomban, titokban marják meg egymást, s mikor valakit már félholtra csíptek, akkor szemtelenül hozzásietnek, szánakoznak rajta, az áldozatot önzetlen barátságukról és jóindulatukról biztosítják, de nyomban el is sietnek mellőle, hogy titokban, a hátukmögött ismét megcsipkedhessék. Most már érted? — Most már értem. — Pedig ez még nem minden. Látnád csak az erkölcsi életüket! Pfuj! — Le az emberekkel! Éljenek az állatok ! — kiált nagy páthosszal a kis Potyi. — Azért ne kiabálj Potyikám, még észre találnak bennünket venni, s jaj a fejünknek, ha a cseléd ránkrohan a gyilkos csaptatójával. — Mit bánom én, — szaval tovább is Potyi, — ha ránk törnek, elrepülünk, vagy megcsípjük őket amúgy istenigazában. Azért is: Le az emberekkel! — Jó, jó, Potyikám, de talán mégis beszélnénk valami másról. Az emberekről ugyan, de más világításban. — Nem bánom, hát beszéljünk — szól kissé lecsendesülve a harcias Potyi. — Hát milyenek arra tifelétek az emberek ? — Hm, hogy milyenek? Hát csúnyák és legtöbbször rosszak. Tegnap is nagy sirás-rivás volt a házban. Tudod, most néhány nap óta a Dombiék portáján tanyáztam, persze csak az istállóban, mert ott állatok vannak és így sokkal békességesebb az élet, mint künn, az emberek között. Képzeld csak, ott szunyókáltam az egyik lónak a füle mögött, mikor a Dombiék Julcsája benézett az istállóba. A Jancsi kocsis meg épp a szalmát teregette és csak úgy dologközbe kellemkedni kezdett a Julcsával; persze csak úgy szóval és módjával, mert hiszen a Julcsa gyűrűse volt a Sanda Miskának, aki mindétig leselkedet rája: féltette a Julcsát a Jancsitól, aki szíp legíny vót és kurizálni is szebben tudott, a hizelkedéshez is jobban értett, mint a Miska gyerek, aki csúnya legíny vót. Csak pénze volt sok a szamárnak. Akkurát olyan gazdag volt, mint az apja, mer' a Miska egyes gyerek vót ám, oszt az apja mindent rátestál, ha meghol . . . Mondom, a Jancsi kellemkedett a Julcsával, akinek igen tetszett a sok hízelgő szó, meg a cifra beszéd. Hallgatta ... hallgatta . .. egyszer csak azon vette magát észre, hogy akaratlanul is beljebb került az istállóba, hogy minél közelebbről szívhassa magába a Jancsi gyerek virágos, sima beszédjét. Jó ideig voltak itt együtt, mikor a Miska gyerek, aki csúnya leginy vót, ott termett a küszöbön, oszt a Julcsát beverte a házba, a Jancsi gyereknek meg, — aki szíp legíny vót, — aszongya, hogy: — Te Jancsi, nem sül ki a szemed, nem támad föl a lélekösmereted, mikor a Julcsának teszed a szépet? Tudod, hogy a Julcsa az én gyűrűsöm, hát úgy vigyázz, hogy baj ne essék a tisztesség körül. Jancsi egy vella szénát dobott még a Deresnek a saroglyába, aztán odaállott bátran a Miska elé. — Én szegíny szógalegénysorban lévő gyerek vagyok, Miska, és más ökrit-lovát hajtom magam előtt mindétig, de azért mégis tudom ám, hogy mi a böcsület, meg a tisztesség. Affelül nyugodtan alhatol, Miska, én nem kívánom el a te gyűrűsödet, de el sem kergethetem, amikor úgy véletlenül szóba ereszkedik velem. — Azt nem is ajánlanám, — szólt duzzogva a Miska gyerek, aztán dörmögve otthagyta a Jancsit. Csakhogy a Julcsa leány másképpen vette fejébe a dolgot, mert nap-napután meglátogatta Jancsit az istállóban. Sokszor óraszámra elüldögélt a fejőszéken, s mohón nyelte a Jancsi beszédjét. Tegnapelőtt este is 10 után somfordált ki az istálló felé. A Jancsi ott pipázgatott az istálló küszöbén, közben hegyeseket sercentett a fogai közül a maró, kesernyés, kellemetlen illatú dohánylétől. Jancsi, mikor a szokatlan időben Julcsát megpillantotta, egy kicsit megszeppent, oszt csöndesen fölkelt a küszöbről és bement az istállóba. De a Julcsa utána ment. — Ugy-e, elüllem mentél be, Jancsi? — Elülled, Julcsa. Nekünk nem szabad beszélnünk egymással, mert elgyürüzted magadat a Miskával, aki vagyonos is, meg szeret is téged, mert megérdemled. — Hát te nem tudnál szeretni engem, Jancsi ? — Nekem nem szabad ilyesmire gondolni, Julcsa. Én szegény szógagyerek vagyok s nekem csak a dógot, a jószágot, meg az ekeszarvát szabad szeretni, meg a kis pipámat, aki hűségesen megvan velem. Én ezeket szeretem, a Miska meg csak téged. — De én nem szeretem a Miskát, nekem nem kell a Miska! Én csak téged szeretlek, Jancsi, én a tied akarok lenni. — De Julcsa! hogy mondhatsz ilyent? Az ujjadon ott van a Miska gyűrűje, oszt te mégis mást akarsz szeretni? Tudod-e, Julcsa, hogy ez vétők? — Az volna vétők, ha esküdném a Miskának, hogy szeretem, mert az nem volna igaz. Én téged szeretlek, én a tied akarok lenni, senkié sem másé. Nem bánom, ha örökkétig kucorogni köll is, ha a két karom is elkopik a dologtul, csak ne kergess el magadtól, csak mondd, hogy te is szeretsz engem, csak egy picikét, csak annyira, mint a pipádat szereted. Jancsi egy kicsit elgondolkodott, aztán az elaludt pipát hirtelen oda vágta az istállóküszöbre, ahonnan darabokban gurult az udvarra, aztán mélyen elszomorodott. — Látod, a pipát sem szeretem. Most már sohase pipázok többet. Jancsi! meghalok, ha így csinálsz velem, — siránkozott a Julcsa, aztán odaborult a Jancsi nyakába. — Ne . . . ne . . . Eredj be, Julcsa, aztán aztán ne is találkozzunk többet. Látod, ennek nem lehet jó vége . . . Tudom, hogy ennek én vagyok az oka .. . Mindennek én ... De én elmegyek az útból, én itthagyom a gazdám' holnap . . . nem, még ma, még az éjjel, csak eredj és ne gondolj rám többet.. . Aztán elhalgattak. A Julcsa görcsösen átfogta a Jancsi nyakát, aki hiába ellenkezett, nem tudta magáról lerázni a leányt, hacsak durva nem akart lenni. Az meg nem akart lenni, mert titokban ő is csak szerette a Julcsát, de ki nem mutatta volna minden kincséért sem . . . — Jaj, Potyikám, de megható volt, mikor a Julcsa könyörgött a Jancsinak, hanem ami ezután történt, az borzalmas volt. A Miska gyerek megjelent az ajtóban, de már nem hallott semmit, csak a Julcsát látta odaborulva a Jancsi nyakába. Szikrákat hánytak a szemei, s mint a macska, úgy siklott be észrevétlenül az istállóba . . . Mindig közelebb és közelebb somfordált a Jancsihoz, meg a Julcsához . . . Utóbb már semmit sem láttam . . . csak azt hallottam, hogy a Julcsa halkan elsikította magát . . . aztán meg a Jancsi ... Én meg elbújtam a széna közé a saroglyában, mert nagyon féltem. Csak másnap mertem előbújni, mikor a Miskát elvitték a zsandárok . . . Még megnéztem a Julcsát, aki ott feküdt a nyújtódeszkán, a Jancsi mellett, aztán idejöttem . . . Brrr! Olyan rossz szaguk lesz az embereknek, ha meghalnak. Potyinak a picinyke kis testén a borzalom futott végig. Megrázta apró kis szárnyait és elhallgatott. Csak néhány perc múlva szólt oda Pityihez: — Látod, ilyenek a paraszti, durva, műveletlen emberek: képesek a legnagyobb bűnt is elkövetni egy valakiért, vagy valaki miatt, akihez még semmi közük sem volt, csak lehetett volna, ha a gyanú meg nem öli a hitét, el nem veszi az eszét, ha le tudja küzdeni az indulatait és minden dologból csak annyit látna, amennyi benne van; semmivel se többet. Látod, a művelt és r modern embereknél egész másképpen van. Ők finomak, simák, tapintatosak, előzékenyek és diszkrétek, bele tudnak nyugodni a változhatatlanba, nekik külön fogalmuk van a lovagiasságról, a becsületről, a tisztességről, mindenről . . . — Hát ezeket honnan tudod, — kérdi Pityi érthető kíváncsisággal — hiszen egy esztendővel ezelőtt még te is csak istállóban laktál. — Hogy honnan tudom? Csacsi, hát itt tanultam ebben a házban, ezen az úri portán, ahol minden elüt a közönséges élet megszokott formáitól. Sáros időben még a lábaikra is kétpár cipőt húznak: egyiket a küszöbön hagyják, a másikban meg kényesen járnak a süppedő perzsaszőnyegen. Mert itt a Mosonyiéknál csupa perzsaszőnyegek vannak ám és csupa arany és ezüst minden, a méltóságos asszony, meg a méltóságos Toncsi kisasszony pedig minden nap suhogó selyemben járnak. Még a vendégeik sem olyan közönségesek, mint a többi emberekéi . . . Potyi itt hirtelen elhallgatott, mert az ablaküvegről az utcára nézve egy csillogó uniformisba öltözött embert pillantott meg, aki egyenesen idetartott a Mosonyi méltóságosékhoz. — Na-a, — szólt Pityi türelmetlenül, — mért hallgattál el? Talán olyan valamit mondtál, amit nem lett volna szabad? — Á-á, dehogy, csak meglepett az a kapitány úr abban a fényes uniformisban, aki — látod? — most nyitott be a kapun. Ez mindennapos vendég méltóságoséknál, sőt van olyan nap, hogy kétszer is itt van. Ma is itt volt már egyszer, tudod, délelőtt, de akkor itthon volt a méltóságos úr, oszt a kapitány úr hamarosan elment. Most azonban kellemetesen elmulatja magát a méltóságos asszonnyal meg a Toncsi kisasszonnyal, akik mind a ketten nagyon szeretik a kapitányt. Ezek ám nem olyanok, mint a közönséges paraszti emberek, pedig a kapitány úr'. . . — No, a kapitány úr? — Igen, igen, a kapitány úr sokat van egyedül a méltóságos asszonyékkal, pedig azt mondja, hogy senkit sem szeret annyira, mint a méltóságos urat. — Hiszen az nem baj, — mondá a naiv kis Pityi. — Bajnak hiszen nem baj, de sokkal jobb volna, ha másképpen lenne — mondá a kis Potyi, aztán tovább mászik az ablaküvegen, a Pityi meg utána. — Menj odább mellőlem — szól erélyes hangon Potyi — az az átkozott istállószag rettenetesen bántja az orromat. Pityi odább mászik, Potyi pedig ismét nekiereszti a beszéd fonalát. — Hát tudod Pityikém, ezek a méltóságosék nagyon finom emberek. Különösen a méltóságos asszony. Mikor jön a kapitány úr, — akit úgy titulálnak, hogy „Gróf úr" — a méltóságos asszony mindig kimegy a szobából, a kapitány úr meg egyedül marad a Toncsi kisasszonnyal. Ez a magas műveltség rám is rámragadt és olyankor én is kimegyek. Persze csak látszik, hogy kimegyek, tényleg azonban odabenn maradok, csak diszkréten félrevonulok. Aztán a kapitány úr meg a Toncsi kisasszony legtöbször atletizálnak. Tudod, úgy átfogják egymást, az arcukat összeértetik, aztán aki legelőbb elengedi, elhagyja magát, az a vesztes. Legtöbbször a kapitány úr győz, ami természetes is, mert tudod Pityikém a kapitány úr erős ember, a Toncsi kisasszonynál meg hiányzik még a kellő tréning, így aztán nem csoda, hogy Toncsi kisasszony mindig elveszti a csatát. A múltkor is a Toncsi kisasszony lett legyőzve, ami rosszul is eshetett neki, sőt meg is haragudhatott a kapitány úrra, mert kissé szomorúan és kipirult arccal félreült a szoba szögletébe, aztán az arcát a kezeibe temette.