Pápai Hírlap – IX. évfolyam – 1912.

1912-10-26 / 43. szám

kedéséből — legérezhetöbb következménye bizonyos földtelkek értékének gyakran több ezer százalékkal való felszökése volt. Ez gazdaggá tette az illető telkek eredeti tulajdonosait, vagy azokat az üzérkedőket, akik idejekorán reájöttek arra, hogy hol lesz legcélszerűbb jövő eladás végett telkeket vásárolni. Ellenben súlyos csapást képezett a lakosság nagy többségére nézve, mely keresete végett a gazdasági fellendülés székhelyén, a megdrágult telkeken felépült bérházakban annyival több bért volt kénytelen szerény lakásáért fizetni, hogy ha munkakeresménye a gazdasági fellendülésben talán szintén emelkedett volna, a többletet azonnal el kellett lakására költenie. Emellett a lakások bérével együtt az üzlethelyiségeké és műhelyeké is emelkedett — ennek következménye megint a kis-ember mindennapi fogyasztási cikkeinek drágulása. A telkek drágulásának hatását különben megérezték a nagyiparosok és kereskedők is, részben a lakások drágulása folytán más cikkekben beálló fogyasztási hiány miatt is, — hasznuk tehát a nagy gazdasági fellendülésekből legfőként csak azoknak volt, akik benne legkevesebb érdemet szereztek: bizonyos telkek szerencsés bíróinak. Damaschke német közgazdasági iró ezt a következő keserű szavakkal fejezte ki: „A burgonyaföldből építő telek lett. Berlin megnőtt. Mindazok az államférfiak, akik ama végzetteljes 50 esztendő alatt Németországért gondolkoztak, a hadvezérek, akik csatáit megnyerték, a katonák, akik életüket a hazáért kockára tették, a feltalálók, akik az ipar számára új pályákat nyitottak, a gyárosok, a kereskedők, a munkások, a tanítók — mind, akik testtel és lélekkel hozzájárultak a német birodalom felállításához és naggyá tételéhez és ezzel együtt annak fővárosáéhoz is — ők mind közremunkáltak abban, hogy a 8000 márkából 6,000.000 márka legyen". Az ellen, hogy a telektulajdonosok munka nélkül magukhoz ragadhassák a fejlődés folytán a nemzeti vagyon és jövödelemben előálló többletet, hogy tovább menve még meg is sarcolhassák a nemzet termelő elemeit, — ez ellen küzdeni egyik sarkalatos alapelve a közigazgatási szocializmusnak. Hadat üzen a római jogi felfogásnak, mely a földterület fölött ép oly korlátlan uralmat ad az egyesnek, mint akármely fogyasztási jószág felett. A községi földtulajdon fenntartása és kiterjesztése, a házhelyek időre korlátolt bérbeadása volna tehát a jövő feladata, miáltal a községek és városok annak idején az esetleg beálló értékemelkedésnek élvezetébe lépnének. Ezenkívül a telkek megállapított értékemelkedése után minél súlyosabb adó kivetése és a teleküzérkedés megnehezítése céljából az üres házhelyek forgalmi értékének megadózása. Ennek a rendszabálynak az volna az eredménye, hogy az üzérkedők nem fogják soká benne hagyni tőkéjüket a súlyosan megadóztatott, de jövedelmet nern hozó telkekban, hanem mihamarább eladják azokat olyanoknak, akik házakat építenek reájuk és ezáltal ellene működnek a lakások drágaságának. Ezek a javaslatok azonban távolról sem merítik ki a közigazgatási szociálizmus kritériumát. Ide tartoznak: az iskolaügy, ingyenes oktatás és tanszerek, községi munkaközvetítés, családi kertek kijelölése, a közszükségletek kielégítésére szolgáló üzemek köztulajdonná tétele, községi fogyasztási adók eltörlése, a gyógyszertári engedélyeknek a községek részére való kiadása, a községi választási rendszer megjavítása stb. Kétségtelen, hogy szükséges egy tervszerű, céltudatos reformtevékenység a községi élet kialakítására. A szociális haladás első sorban kívánatossá teszi, hogy a földtelek, a nemzeti i lét ezen alapja egy jog uralma alá helyeztessék, használata munkahely és lakás céljaira minden visszaélés megakadályozásával előmozdíttassék és az értéktöbblet, melyet az egyes ember munkája nélkül elér, lehetőleg a nép egészének hasznára fordíttassék. Követelendő tehát: I. A dologi hitel átvitele közkézre. II. A természeterők, valamint monopolszerű iparok és üzemek a közjóval ellenkező üzleti kihasználásának megakadályozása. III. A községi földtulajdon fenntartása és tervszerű kibővítése. IV. Lakástörvény megalkotása, mely a telek üzérkedő és túlságos kihasználását megakadályozná és kizárja az oly lakóhelyiségeket, melyek egészségi és erkölcsi szempontból nem felelnek meg a jogos kívánalmaknak. Ellenzéki népgyűlés. — 1912 október 20. — Nagy, látványos gyülekezés volt múlt vasárnap városunkban. Hetek óta hirdették fővárosi és vidéki lapokban egyaránt. Hirdették nálunk plakátokon és a Fő-utca közepén lengő felirásos zászlóval, a pápai járás összes községeiben ugyancsak nyomtatványok útján, néhol még a szószékről is. Tudtul adatott a jó falusiaknak, hogy külön vonatok állnak a Pápára menni szándékozók rendelkezésére, szóval minden módot és eszközt megragadtak, hogy minél több embert behozzanak a gyűlésre, ami tényleg sikerült is. A 10000 főnyi tömeget, amiről a pesti lapok regéltek, bátran túlzásnak mondhatjuk ugyan, de 3—4000-re biztosan tehető volt az a tömeg, amely vasárnap délutánra a Fő-térre összegyűlt. Magáról a gyűlésről, amelynek Andrássy Gyula gróf komoly államférfiúi egyénisége adott bizonyos súlyt, a fővárosi lapok már elég bőven beszámoltak. Mi ezúttal csupán a külsőségekről és impresszióinkról akarunk szólani. Mindenekelőtt: a rendezés. Ez mintaszerű volt. A Griff előtti dobogót a maga fenyőlombdíszével, őrtálló zászlósaival, a diadalkaput a maga száz zászlócskájával, a csoportonként jelzőtáblával felvonuló vidékieket — Gyimót, Lázi, Ugod, Tevel, Teszér, stb. stb. mind felvonultatták — a cintányéros bandát, körül a főtéri uradalmi házak dekorációját, a rendezők rendezője, Reinhardt sé rendezhette volna el különben. Ha nagyúri áldozatkészség nyilvánult is meg az egész attrakcióban, kétségtelen, hogy a rendező kezek is teljes elismerést érdemelnek. Volt a szemnek mit látni, de 1/

2 3-tól V

46-ig volt a fülnek is mit hallani. Előbb azonban volt a bevonulás. A délelőtti gyorsvonattal érkezőket a perronon Hajnóczky Bélával élén úgy 200 ember fogadta. Andrássy vezetésével mintegy harmincan jöttek el Budapestről képviselők a gyűlésre, s jött velük még vagy tiz-tizenkét hirlapiró is. Hosszú kocsisorban vonultak be a városba. Itt főkép a Hungária táján nagy tömeg — részben vasárnapi sétálók is — nézték a bevonulást. Lelkesedés azonban nem volt tapasztalható. A kocsik kíváncsi szemlélők sorfala közt végighajtattak a Fő-téren, s a nagytemplom háta mögött elkerülve tértek be az Esterházy-kastélyba. A kapunál üde, fiatal hangok minden egyes kocsit éljennel üdvözöltek. A grófi várkastély pazarfényü termeiben fejedelmi büffé várta a vendégeket, akik fesztelen társalgásban töltötték itt a déli órákat. Künt a Főtéren már 2 óra tájban gyülekezni kezdett a nép. A városból aránylag kevesen, de annál többen vidékiek. A pápaiak közül feltűnt a szociálisták távolléte, kik az előzetesen átvett rendezői szalagokat vasárnap reggel visszavonulása, a különféle alakú és szinii zászlók, lobogók, menyezetek megszámlálhatatlan tömege valóban szemkápráztató; azonban mindez osak külsőség, disz, forma, de nem lényeg. A lényeg az, amit Megildis és az isten anya szobra közti jelenetek nyújtanak ós ez, ha jól szemügyre vesszük, vajmi kevés. Szóval annak a kis lényegnek, mit Vollmoeller két személyre szabott, Reinhardt 1998 másik szerep lővel akar formát kölcsönözni. Azoknál, akik csak szemüket viszik a színházba, VollmoellerReinhardt feltétlen hatást ér el, de akik szivüket is magukkal viszik, azokat nem melegíti fel se Vollmoeller, se Reinhardt. Még a fül jár legjobhan, bár Humperdinck zenéje ezúttal szépen a fal mellett húzódik meg és nem jut vezető szerephez. A zene az a bizonyos közmondásos gyerek a darabban, mely a Bok szereplő között elvész. Humperdinck egyszerű alkotású, de finom zenét nyújt bár, de ezúttal nem bir érvényesülni, különösen nem a maga egészében. Érvényesülésének útját talán a színtér ós a tömegjelenetek grandiozitása is állja. Egyes részletek, mint az első felvonás végén felhangzó G dur kar, a második felvonásbeli F dur kar, a közjáték kevésbbé komoly zene részletei, vezető nélkül is megtalálják az utat a szivekhez. A zene- ós énekkarok kitünőeo vannak szervezve és mesterien fegyelmezve. Különös, hogy az orgona, bár Reinhardt mindent elkövet a templomi illúzió felkeltésére, még sem képes itt az emberek szivébe a templomi hangulatot szugge rálni, holott erre feltétlen szükHÓg volna. Az orgoua teljesen hidegen hagy bennünket. Az orgouarészek nem is állanak a komoly egyházi zene magaslatán, inkább csak szin, mint intenzivitáa nyilvánul meg A csoda orgonazenéjébea; még a fel-felszálló tömjénfüst ós -illat sem tud idegeinkre oly erőt kifejteni, hogy az orgonazene bennünk e darabban eucharisztikus gondolatokat támasszon, annál kevósbbó, hogy bennünk ilyen érzelmeket keltsen, pedig e^yób oóljai mellett erre is gondolnia kellett volna egy ilyen irányú kompozíció szerzőjének. kiváló bór- és litliiumos t gyógyforrás vese- és hólyagbajoknál, kőszvénynél, czukorbetegségnél, vörhenynél, emésztési és lélegzési szervek hurutjainál kitűnő hatású. — Természetes vasmentes savanyúvíz. Nagyon természetes, hogy az a nyolcezer ember, aki A csoda előadását végignézte, nem mind volt egy véleményen, olyanok is voltak, akik örültek, hogy osak az egy koronád helyre váltottak jegyet, voltak .olyanok, akik el voltak ragadtatva, ós olyanok, akik csalódva hagyták el a rotundát. Voltak, akik alig bírták kivárni, hogy az előadás megkezdődjék és olyanok, akik alig várták, hogy befejeződjék. De egy dologban mindannyian megegyeztek, hogy a nagy reklámakcióval felfujt „A csoda" ópenséggel nem valami nagy irodalmi, művészeti — csoda. Látványnak — gyönyörű; de osak épen a szemnek való. Az érzelmet nem nemesíti, az értelmet nem fényesíti. A darabot egészben ós részleteiben csak a Reinhardt.beállítása teszi érdekeHsó, de semmi esetre sem értékessé. Aki megnézte ezt a mindenesetre szokatlanul színes treátrális sokadalmat, nem sokat nyert vele, viszont aki nem nézte meg, nem sokat veszített vele. A kétezer szereplő között a szinlap három nevet tüntetett fel, melyeknek viselőiben honfitár sainkra ismertünk. Fedák Sári mint Megildis nővér mímelte ós táncolta végig az estét, Ráday Mari Megildis nővér százesztendős elődét a kulcBárnői állásban adta ós Mátray Ernő a hegedős, az egyetlen jelentős férfiszerepet játszotta. És örömmel konstatálhatom, hogy ezen magyarjaink becsülettel és derekasan megállták a helyüket, ezt készséggel elismerik — odaát is.