Pápai Hírlap – IX. évfolyam – 1912.

1912-07-06 / 27. szám

fiában, amelyik a „túl az erkölcs világán" élő emberbagázst igazolni erőlködik. Harmincéves találkozó. A mult hó két utolsó napján szép ós ünnepélyes összejövetelt tartottak városunkban azok, akik harminc évvel ezelőtt tettek érettségi vizsgálatot a pápai főiskolában. Nagy osztály volt ez, úgy hogy 71-en állottak érettségi vizsgálatra. A húszéves találkozón harmincan jelentek meg s már akkor megállapították, hogy tiz év múlva ismét összegyülekeznek. A mostani találkozót a megállapodáshoz képest a helyben lakó osztálytársak rendezték, és pedig dr. Antal Géza, Borsos István, dr. Keresztes Ferenc és Schvarcz Vilmos. Az osztálytársak közül kellő időben 43-nak a cimét tudták megállapítani s ezeket felhívták a találkozásra azzal a kérdéssel, hogy juniusban, vagy szeptemberben óhajtják-e az összejövetelt. A többség a juniusi összejövetel mellett döntött. Azután ismét levélben felhívták valamennyi társukat a megjelenésre. A felszólított társak közül 37-en válaszoltak a levelekre s majdnem mindannyian Ígérték és óhajtották a megjelenést. Azonban sokat visszatartott közülük a családi körülmény, hivatali elfoglaltság és néhányat a kedvezőtlen egészségi* állapot Junius 29-én d. u. 24-en jelentek meg a találkozóra. Az érkezőket már a vasúti állomásnál várta és fogadta örömteljes szivvel a helyi rendező bizottság. Este a Griff-vendéglő egyik nagy termében gyülekeztek össze közös vacsorára. Öröm és meghatottság töltötte el a sziveket, mikor annyi rég nem látott kedves társ és jó barát így ismét együtt barátkozott. S érdekes, hogy most egyik sem kívánta közülük a muzsikát, a zenét, hogy annál több idő jusson a beszélgetésre, az emlékezésre. Mult és jelen visszhangra talált a felszólalásokban s a kedélyes beszélgetés közben. Vasárnap délelőtt félkilenc órakor a kollégium dísztermében gyülekeztek össze, ahol az iskolát Faragó János igazgató távollétében, aki hivatalos ügyben kénytelen volt elutazni, Kis Ernő tanár képviselte. Dr. Antal Géza meleghangú beszédben üdvözölte az összegyűlt társakat. Borsos István előterjesztette a megjelenésben akadályozottaktól érkezett leveleket és táviratokat s felolvasta az osztály névsorát, hogyha valamelyik társról tud valaki valamit, azt jegyzékbe vegye. Kitűnt, hogy tiz év alatt egy halt meg közülük, többnek holléte azonban ismeretlen. Osztálytársai felkérése folytán dr. Schwarz Zsigmond üdvözölte a kollégiumot. Szép és magasan szárnyaló beszédét lehetőleg híven itt közöljük. Érdemes a megfigyelésre. „Mélyen tisztelt tanár úr! Kedves barátaim ! Harminc éve mult annak, hogy érettségi vizsgát tettünk e főiskolában és midőn ma ennek harminc éves fordulóját ünnepeljük, ide vezetett első utunk e főiskola szentelt falai közé, — mert ide vezetett bennünket a szivünkben élő hála és emlékezet. Ezer és ezer emlék rajzik ma lelkünkben. Megilletődéssel járunk, kelünk e városban. Hisa minden utcából, minden házból, minden ablakból ifjuságunk édes emlékei intenek lelénk, túlárad szivünk az érzéstől és elmondhatjuk a költővel: „Gyermek vagyok, gyermek lettem öjra". De nemcsak ilyen értelemben érezzük magunkat gyermeknek, de mint gyermekek térünk vissza az édes anyához, az alma materhez, hogy lerójjuk mélységes hálánkat és elismerésünket mindenért, amit nyújtott nekünk. Hiszen majdnem mindent az életben neki köszönhetünk és végtelenül jól eső örömmel tölti el lelkünket, hogy a főiskola a mi intim, családi jellegű ünnepünkön képviselteti magát, résztvesz ünnepünkön és ezzel dokumentálja, hogy szeretettel Ölel bennünket keblére, mint a szülő, ki hosszú idő múlva gyermekét viszontlátja. Oh, hogy e viszontlátás csak jelképies lehet, oh, hogy e viszontlátás örömeiben nem vehetnek részt azok, kik bennünket tanítottak, oktattak, neveltek, a mi kedves tanáraink — akik egynek kivételével ott porladoznak rég a temetőben. Mély megilletődéssel, igaz kegyelettel adózunk a mai napon emléküknek. Mi utolsó sorát képeztük annak a nemzedéknek, mely oly boldog és szerencsés volt, hogy tanítványai lehettünk azoknak a férfiaknak, kik ennek a főiskolának örök dicsőségét képezik. Mi hallottuk még Tarczy Lajos ajkáról hirdetni a mathesis és természettan igéit, velünk elmélyedt még Bocsor István lángelméje a világhistória eseményeinek kutatásában, mi még gyönyörködhettünk Váli Ferenc örökifjú vidámságában és gazdag életbölcsességében, bennünket vezetett még Szilágyi József, vezetett a görög és római remekírók klasszikus világába, abba a csudás tündérbirodalomba, mely minden szépnek, minden nemesnek, minden eszményinek örök forrását képezi. De kegyelettel emlékezünk meg többi tanárainkról is, Szabó Károlyról, Szép Gáborról, Jády Józsefről, kik mind azon buzgólkodtak és fáradoztak, hogy tudásunkat ós ismereteinket gyarapítsák, hogy lelkünket fogékonnyá tegyék minden iránt, ami szép, ami jó, ami nemes. És most harminc év múlva idejöttünk, tanuságtételt teendő arról, hogy az ő buzgalmuk ós fáradozásuk nem veszett egészen kárba nem volt egészen hiába való. Eljöttünk, hogy Az osztályirodalom (mint amilyen ez is) sohase az igazi irodalom, ha még olyan fantáziákat vág is ki az elkövetője, hogy ily módon feljusson oda, ahova mások, szerencsésebbek lévén, beleszülettek és ha mégolyan törleszkedéseket kezd is a német fabrikánsok és alkalmazottak kedvéért, hogy hajlandó volna színházat építeni nekik vagy kimondani a német tankötelezettséget: a művelt és semmi tekintettől meg nem ingatható magyar úr tót napszámos számba veszi a haza épületéből a köveket ilyen módon kitördelő egyéneket, akik a politikusok ellenszenves szerepében idétlenkedve olyan gondolatokat hirdetnek és adnak mindenre kész kalandorok elé, amilyeneket mások, ha akaratlanul felötlenék a fejükben, önmaguk előtt pirulva űznék ki onnan. Régebben a magyar irónak az volt a hivatása, hogy amit a politikusok ebből az országból eladtak, azt visszaharcolják a magyar nyelvvel és a nép animálásával. Most még a rossz politikusokkal szövetkezik némelyik író is. Hova jutottunk ? A franciáknak nem árthatott annyit Hugó Viktor politikai ingatagsága, mint nekünk hasonló csélcsapságok. Ha ott bebizonyosodott, hogy az irói lélekalkat nem alkalmas politikai horderejű eszmék termelésére, akkor itt még inkább igaz az, hogy aki elsősorban pornográf és életélvező, az bakot lő, ha politikai megoldás után kutat. Mostanában annyi beszédnek tárgya, hogy az iró magánélete mellékes, fődolog, hogy irni tudjon. Igen, de hát akkor ne is a magánéletét tegye papirra az iró, ha mégúgy felbátorította is Ibsennek egynémely kijelentése : hiszen ma csupa lelkifogyatkozást foglalnak prózába, versbe, úgy, hogy egy újabban feltűnt fiatal idegorvos véleménye szerint is a versek a pathológia legjobb megfigyelőhelyei. Dekadens korunkban az irók sportot űznek abból, hogy elegáns szabású verses és prózai fércelmények alól minél undokabi> és rongyoltabb lelki fehérnemű lafogjon ki, az iró büszke a mindig zsólyás állapotára és iparkodik a legbelsejét adni, kibuggyantja a Főgyarlóságokat, amiket leirni nem is művészet, hanem diagnózis egy pszichiátriái klinikán. Ha csakugyan olyan azonban a mai magyarság, amilyenek a reprezentatív man-jei, akkor inkább ajánljuk magunkat és elmegyünk Szibériába bolgárkertésznek. Csak még megemlítjük, hogy a maihoz képest Arany, Petőfi, Vörösmarty, Tompa kora daliás idő volt. Azok privátim is egész ember tudtak maradni, mig ha ma valaki lelki egészség szempontjából nem üti meg a mértéket, rögtön az irodalom-pathológia kényszerképzeteit és morál insanitys asszociációit kezdi kiárusítani, és nemcsak mersze van hozzá, hanem még támogatója is abban a ronda filozó— Ez az egész ? — kérdezte csalódva Árgyirus. — Ezért ugyancsak nem volt érdemes idáig jönni. — No no, — csóválta bölosen a fejét a zöldszakállú ember. — Ti, királyok, mindig a körülményes gyógymódot kedvelitek. Ami egyszerű, azt eldobjátok azért, mert egyszerű. — De hát — ellenkezett Árgyirus — mi szükség van az akadémiára ? — Ne törődj vele, fiam. Menj ós hivd össze az akadémiát 1 * Árgyirus királyfi kedvetlenül érkezett haza. Három napot töltött el útban és ime eredmény nélkül kell hazatérnie. Útközben el is határozta, hogy ha az ő alattvalója lenne a zöldszakállú ember, menten lecsapatná a fejét. így kénytelen leez doktor Hiláriusz fejével megelégedni. Hanem azért hazaérkezve, mégis osak összedoboltatta az akadémiát, fejvesztés terhe alatt kötelezvén a tudósokat, hogy egy félórán belül megjelen jenek a palotában. A tudós urak gyorsan összegyülekezének a nagyteremben, ahová Árgyirus királyfi sürü sorban székeket állíttatott. Árgyirus királyfi a királynéval elhelyezkedett a trónusban, mert a királynénak végre is ott kellett lennie, hiszen ennek a felolvasásnak kellett meghoznia a gyógyulást. Ekkor a tudós társaság elnöke, a nagytekintetü Hiacinthusz professzor föltette ókuláréját, helyet foglalt a fölolvasó asztal mellett és száraz, monoton hangon elkezdte értekezését, amellyel immár harmadízben nyerte el az odavalósi Kóczánpályadijat. Az értekezés „A csalamádé tenyésztésének tökéletesítésé-ről" szólott. Igen világosan ki volt mutatva benne, hogy a osalamádétenyésztés ez idő szerint helytelen csapásokon halad és hogy a modern földmives gazda, aki behatolt a vegyészet titkaiba, immár nem állhat meg a mai primitív állapotoknál. A tudósok megértően bólongattak. Árgyirus királyfi szintén bólongatott, de leginkább azért, mert a bölcs szavak özöne alatt gyöngéden elszenderült. A lovagok közül nem egy harsányan hortyogott, az udvarhölgyek egymás vállára dőlve boldogan aludtak, ám egyszerre megszólalt Csipkerózsika királynő. — Á-á ách! — mondta és piros szájacskája az ásítástól majd hogy kinyulott a rózsaszínű füleoakéjéig. Hiacinthusz professzor tiszteletteljes, bár rosszaló tekintetet lövelt Csipkerózsika királyasszony felé, de a tudósok feszült figye Íme között tovább folytatta a od&lamádé történetében korszakalkotó értekezését. Tisztára tudományos bázison építette föl a csalamádé-irodalmat, a hires Sarlatániusz doktor tételeit Cortius Magnus doktor idevágó jegyzeteivel együtt, amikor a királynő ismételten közbeszólt. — Á-á-á-ách! — mondta nyomatékosan és a következő pillanatban szép feje lehanyatlott Árgyirus királyfi vállára. Égszínkék szemeire ráborultak a selymes pillák, a keble szabályosan pihegett és a kezei erőtlenül hullottak az ölébe. — Alszik! — rikkantotta boldogan az udvari bolond és sirva, kacagva és táncolva harmadszor is megismételte: — Alszik, alszik, alszik I Hiacinthusz professzor ós a többi méltatlankodó tudósok már éppen ki akarták dobni az őrjöngő bolondot, amikor fölrettent álmából Árgyirus királyfi. — Alszik! — sirta boldogságában a bolond. — Vigyázz, föl ne ébreszd, alszik . . . Árgyirus királyfi eleinte nem akart hinni a szemének, de amint vigyázva végig fektette Csipkerózsikát a trónus bársonyán, mégis meggyőződhetett, hogy a királynő csakugyan elaludt. És efölött való boldogságában kezet csókolt a bolondnak. — Folytatva az értekezést — szólt emelt hangon Hiacinthusz mester. — Eredjetek a fenébe! — mondta jókedvűen a király. Hanem aztán eszébe jutott, hogy mégis osak az akadémiának köszönheti a boldogságát és enyhébb hangon folytatta: — Hanem alapítok egy másik Kóczándijat. Ezzel aztán a tudósok is beérték és szépen eltávoztak, amig az udvari nép Csipkerózsikát befektette habos, fehér ágyába, amely öt hét óta hasztalanul várta. És nyomban lefeküdt az egész udvar. Csak Árgyirus királyfi maradt még egy percig ébren, hogy hálát mondhasson a teremtőnek ezért a végtelen szép csodáért. — Ámen! — mondta ájtatosan az imádság végén és lecsuklott a feje. Elaludt.