Pápai Hírlap – IX. évfolyam – 1912.

1912-06-29 / 26. szám

írói jellemről. Irta: R, E. ' I. Nincs nagyobb csapás az embereken, mint mikor jó emlékezőtehetségük van. Egy angol közmondás pláne egyedüli boldogságszerzőnek a feledést tartja ; mivel azcnban mi egyrészt tudjuk, hogy a legtöbb közmondás légbenjáró elmélet, ami a valóságba át nem vihető, másrészt meg tudjuk, hogy az abszolút boldogság csak idióták osztályrésze, meg a kizárólag a jelennek élő alacsonyrendü kétlábú emberfejüeké, nem is próbáljuk eltompítani az emlékezetünket, hanem (ebből élvén) olvasmányainkra visszanézve némi egybevetéseket teszünk az élesen bevésődött emlékképek között, jóllehet több izben kell kiábrándult arcot vágni. Tehát: azok az olvasók, akik naponkint öt-hat lapot szoktak olvasni és esetleg látni azt, hogy ugyanaz az iró több lapba dolgozván, különböző dolgokról és különböző értelemben szól, némelykor elkeseredve csaphatják földhöz a kezükben levő cikket, mert észreveszik, hogy a betűvető, akit már a járásáról felismernek, nemcsak búzát vet kizárólag, hanem konkonyt is, és megállapítják, hogy minél fejlettebb a lélek, annál nyulékonyab a lelkiismeret, továbbá, hogy a normális emberekre felállított azon szabály, mely szerint a jellem bizonyos meghatározott elvek szerint való állandó, szóval következetes cselekvés, nem az erkölcsi jó, hanem az erkölcsi rossz elvek értelmében alkalmazandó némely eljárásra. Bármennyire fogvicsorgatónak tűnjék már most fel ez a két hosszú bekezdés, nem kell semmi vadságot és szelindeknek való rohamrakészülődést sejteni mögötte, mert néhány példa fog csupán következni, azután abból egypár, inkább lélektanba, mint veszekedéstanba vágó következtetés vonódik le, s az ügy el van inintézve. Példa természetesen özönével akadna, csak hely és idő nincsen olyan özönével; csupán higgadtság és tárgyilagosság oly mennyiségben, amennyi lehetővé teszi immár szemhunyorítás nélkül nézni a nyavalgó emberiség pro és contra Scheinwettkampfjait. A legbüszkébb újság, mig egyrészről a magyarság elszánt védelmezőjének vallja magát és ilyen szerepében több, igazán törhetetlen akaratú és megmásíthatatlan elvekkel biró magyar embertől közöl a magyarság helyzetét megőrizni és biztosítani segítő eszméket, nemrégen kellemetlen, és csak gyakorlott fülnek feltűnő gixert csinált, helyet engedvén hírrovatában egy olyan cikkecskének, amely némi kis elmefuttatások után se hideg, se meleg hangon, vagyis, ami ilyen Írásmódból következik, inkább simogató, pártoló hangon nyilatkozott arról, mintha egy német nyelven játszó állandó színház feállítása (az ország fővárosában) nem volna ellenezendő. Szemfényvesztők köpönyegforgatása, továbbá az úgynevezett kétkulacsosság nem tudnak annyi és oly rohamosan a tudatba tóduló képzetet felidézni, mint ilyesminek az olvasása. A nacionálista vagy a soviniszta- ősi gőggel, de önzetlenül és érdek nélkül felháborodik, az üzletember, ha mindenre képes belföldi, a fülét hegyezi, ha külföldi, mégjobban hegyezi, miután gründolásra felhívást sejt magából, a megmunkálásra a nyugatról oly alkalmasnak megfigyelt országból, örvendve, hogy ime a kívánalom már magában az országban nyilvánul. A jámbor újságolvasók, akik ezt az irodalmi dugárusi eljárást nem figyelték meg, most a kontraszthatásra való beállítás után kedvező szemszög alatt észlelhetik az ugyanazon lapban helyt foglaló és teljesen ellentett irányú erőket képviselő rektorokat, elképzelhetik, hogy a husz millió magyarról álmodó Rákosi Jenő hogyan mérné végig azt a munkatársát, aki német színházról való locsogással telepiszkított kutyanyelvet merne beadni szuperrevízióra ; vagy elképzelhetik, milyen gyönge a magyarság a ma is Széchenyi nyomdokain haladó irók szerint és örülhetnek azokkal, akik nem hallanak ma a pesti orfeumokban több német nótát, mint angolt, vagy franciát, avagy azt is elképzelhetik, hogy a magyarságnak nem kell annyira félnie az állandó német kajdászástól egy brettlin, mert már erős a magyarság, a szervezetünk minden baj nélkül ki tudják küszöbölni magából a német áfiumot. És még sok mindent elképzelhet mindenki. Egy iró, aki mintegy tiz éve ismeretessé tette magát nyirkos neuraszthéniájával, majdí nem szociáldemokrata fejtegetésével a társadalomról, majdnem kizárólag biológiai modorú, a művészet szempontjából tehát pornográf nőkultuszával, nemkülönben néhány, majdnem napipolitikába kotyogó palackrafejtett mindentudásával, egyszer, még a régi jó időkben, panaszkodott, hogy enyhe keserűséget érez a szájában, mikor olyan jómódban fürdőző diszembert lát, aki az életet csak tribünről nézi; azóta az idő haladt, és az ő sajátosan tudományos szinü pornográfiáját igazán élvezni tudó kiváltságos osztályok felkapták, a szocimiskák közös keservét nyögdécselő doromb pengéje kitört és ma ugyanő a divatdirigens Mangold Béla Kolos szerepében tetszeleg magának, kizárólag toalett-kérdéseket boncol, megalkotja a monokli bölcseletét, bámulja a keskeny, dologkerülő férfikezet, (amely ugyan éppúgy lehet arisztokratáé, mint zsebmetszőé), két szóval: bámulja az (sírjatok elvtársak !) improduktív elemeket, akiket valaha torkában felböffent keserűséggel volt kénytelen elemezni. Különböző területeken való cserkészéseit pedig betetőzte azzal a kijelentéssel, amely egy ki tudja milyen irányú lapban idétlenkedett imigy : „nincs kizárva, hogy Magyarország pár száz év múlva kimondja a kötelező német oktatási nyelvet". Tehát, miután dörgölőzött a szociálistákhoz, a diszes nőkhöz, az előkelő pénzes férfiak köréhes;, végül egy nagyobbodó és éppen mostanában kellemetlenül szertelenkedő néphez is megpróbált törülközni. Közbevetőleg meg lehet említeni, hogy az utóbb idézett mondásfajtákból még néhány elegendő arra, hogy az irodalmat olvasó ifjúságot belevezesse a hazaárulás kiskátéjába, másrészt, akiket benne aposztrofálnak, vérszemet kapnak és azt mondják: „No lám! hiszen magában az országban mutatkozik az óhaj uj rezsim után, hát csak hajrá!" Ne gondoljuk, hogy ott, ahova az ilyenek céloznak, nem olvassák ; ma már a magyar nyelv nem olyan nehéz külföldi agyvelőknek, mint 30 évvel ezelőtt; meg lennénk lepődve, ha megtudnók, mennyen tanulnak magyarul. Hát jól van ! Vigye kánya ! Éljen egy iró olyan zilált lelkiéletet, amilyen csak neki tetszik. Elvégre a harmonikus életből sohasem fakad művészet, legkevésbbé irás, de ha már úgy vagyunk nevelve, hogy az irókat meg a költőket egy-egy nemzet reprezentatív manjeinek tekintjük, akkor elvárjuk, hogy az ő lelki szedett-vedettségüket nem teregetik ki palam et publice világ csúfjára. Elég baj az az örökös árapály, ami egy ilyen holdas lélekben végbemegy, a művészet, az irás éppen arra való, hogy szépen csörgedező áramával némileg mérsékelje amannak a duzzadásnak meg apadásnak a szélsőségeit; persze csak belső szempontból ; kifelé a világ felé a művészet inkább egy végtelen örvényestenger létezésének elrejtésére való. Az embereknek csak szines kagylókat és aranyhalakat szabad látniok, nem az undok ragadozókkal és férgekkel tele folyton bömbölő óceánt. Vagy ultramodern hasonlattal élve a művész és munkája között akkora átlényegülésnek kell lenni, mint a hullámverés és ennek erejét kihasználó gépezet által termelt villamos áram között, amely egy derűs otthonban üvegből utánzott virágkehelybe rejtett körtét tart izzásban . . . (Vége köv.) Harmino negyven kalitka tünt szemembe. A pajta egész környékét ellepték s valamennyiben a legtarkább madarak. Csizek, tengelicek, zöldikék, vadgalambok, kanárik, sárga- és feketerigók, papagályok, pintyőkék, fülemiiék, cinegék, összevissza, válogatlanul! . . . S ebben a rettenetes zsivajban, a kalitkák tömegében ült Hajagos Pista s mellette egy fekete, borzashaju, apró asszonyka. Ott nézték az ugrándozó sok madarat, és hallgatták a rikáosolás, a csattogás, a fütty, a turbékolás, a trillázás, a osipogás rendezetlen hangversenyét. S olyan áhítattal tekintgettek ide-oda minden madárra s figyeltek minden hangra ! Megálltam és néztem én is és hallgattam én is. Jó helyen járok-e? Ez volna az ón világlátott barátom ? A rettenetes huszár, a vérszomjas tigrisvadász ? Végre ő vett észre. Hirtelen felszökött és felém siatett. A fekete asszonyka ámulva emelte rám szemeit, aztán el akart illanni. De a házigazda rászólt idegen nyelven, amelyből semmit sem értettem. — Feleségem — Dalajanti ... — mondta bemutatáskép, amint az asszonyosudát szemügyre vettem. De nem beszélhetsz vele, mert semmiféle ismert nyelven nem ért. S valóban amit ők ketten morogtak és sziszegtek, annak semmiféle nyelvtanát még me g nem írták. A fekete nő leguggolt a dívány sarkába és maga elé merengett. Többé nem is törődött velünk. — Lásd, ennek a osöppsógnek, Dalajantinak köszönhetem az életemet. Amikor az indiánok rám támadtak, ő eléjük állt, felfogta a késüket; sebekkel borítva maradt ott, mig engem elhurcoltak ; de aztán éjjel rájuk zárta a pajtámat, felgyújtotta, hogy minden ott vesszenek s engem kiszabadított. Azóta hűségesen velem tartott s elkísért hazámba is, mert nem birna élni nélkülem. Nem győztem bámulni milyen más ember lett Pista. A sárgaláz annyira meggyötörte, hogy daliásságából se maradt meg semmi. — Hm! Vizsgálgatsz, úgy-e — ós vigyorogva nézett a szemem közé. Tudom, azt kérded magadban: Mit akar ezzel a sok madárral ? Ápolgatja őket, kereskedik velük ? A legártatlanabb foglalkozás a világon ! No hát nem okoz már más örömet, mint a feleségem öröme és Ő bolondul a madarakórt. Ez most már a sorsom. — És belenyugodtál ? — Hát ki nyugodhatik bele a sorsába ? Tudod, ki a szerencsés ember ? Az, akinek nem a körülmények, hanem ő maga tűzi ki élete célját; akinek a célért való küzdelme egyúttal legédesebb vágya, legédesebb szenvedélye, s akinek e vágy és szenvedély kielégítése nemcsak gyönyört, hanem anyagi Bikert ós diosőséget is szerez. — Hol tanultad ezt a bölcsességet ? Te, aki sohase bújtál könyvet . . . A magány, az volt az én mesterem. S az élet a oenzorom. Levizsgáztam előtte beosülettel . . . Most már tisztában vagyok mindennel. Jaj annak, aki becsvágyát nem birja összeegyeztetni a mindennapi kenyérkeresetével : akinek csak a kényszerűség jelöli meg hitvány céljait; aki sisifusi köveket gördít, amikor jupiteri villámokat kívánna, ős tán tudna is olimpusi játékot űzni. — Akkor hát te bolond vagy. — Eh! — ezakitotta félbe hirtelen, még mindig jobban jártam, mint száz iskolatársunk. Hányan készültek Athenbe ós — Kutya-Bagosra jutottak ! Kacagott keserűn ezen az ötletén s magam is nevettem. — Ott van Kelemen barátunk. Tán költő volna, de csak szabad idejőben lantol, mert polgári állásra : életbiztosító ágens. Akik e hivatalt adták neki, nyilván abból indultak ki, hogy ha már a verseivel öl, legalább biztosítsa embertársainak óletőt . . . Sajó Peti hányszor verte be az ablakokat s rendezett utcai harcokat a rendőrökkel. Ki hitte volna, hogy ez az^örökoB korhely" valamikor a főváros egyik rendőrkapitánya lesz, bár semmi kedve hozzá. Nem is hiszem, hogy nóha nem rendez suttyomban egy kis ablakbeverőst, — úgy álarcos-báli mulatságok után, ős inkognitóban birokra megy a saját rendőreivel . . . Hát Zsiga báró, vitéz huszárpajtásunk, a jövő nagy hadvezére, nem volt-e kénytelen aszfalttársulati felügyelőnek szegődni ? Lóhátról beszélt mindenkivel, onnan kommendirozta a svadronját s most gyalogosan vigyázza, mint szurkolják, kátrányozzák talián napszámosok a gyalogjárót! . . . Perkátai Laci a fia-verebet is sajnálta lelőni s nevettünk, milyen gyáva vadász, most meg dühös közvádló s mindig kötél általi halált követel, mert úgy kívánja — az állása. III. Belemelegedett Hajagos Pista, amint kiöntötte szive keservét. A búcsúnál halkan szólt, hogy a szunnyadó kreol feleség föl ne ébredjen; — Engem is hiába csúfoltok még mindig