Pápai Hírlap – IX. évfolyam – 1912.

1912-05-04 / 18. szám

Mégis lelkünk teljes melegével üdvözöljük e két mozgalmat és azok előharcosait és remél­jük és elvárjuk Pápa városától, a hivatalos vá­rostól épúgy, mint a nagyközönségtől, hogy tel­jes készséggel karolja fel ezt a két szép célú ügyet és áldozatkészségével mielőbb lehetővé teszi működésük megkezdését. Üdvözöljük külö­nösen két okból. Az egyik annak a meggondo­lása, hogy ha a megalakulandó absztinens­egyesület csak egyetlen embertársunkat menti meg az alkohol testet-lelket ölő rabságából és ha dispensaireünk csak egyetlen tüdőből fogja kiirtani a gyilkos bacillusokat — már ennyi eredmény is sokkal több, mintha karbatett kéz­zel és fásult lélekkel nézzük e két rettenetes ellenség rémes pusztításait soraink között. A másik és fontosabb ok pedig az, hogy e két intézmény igen alkalmas arra, hogy a közfigyel­met a szociálhigiénikus s általában a szociális gondolkodás felé terelje, amely gondolkodásnak át kell hatnia minden ember agyát, testünkké és vérünkké kell válnia, amely gondolkodásnak mélyen bele kell plántálódnia a köztudatba, mert ez az' egyetlen mód, amely biztató re­ménységet ébreszthet bennünk arra nézve, hogy a jövő nemzedéknek a mienkénél sokkal szebb, jobb, egészségesebb s ennélfogva harmoniku­sabb és boldogabb élet jut majdan osztályrészül. A színházi hét. Megvalljuk, bizonyos előítélettel és féle­lemmel mentünk szombat este a színházba. Pedig mentünk elegen, mert zsúfolt ház nézte végig Az ember tragédiáját. Azt hittük, hogy a színháznak szegényes díszletei, gyönge techni­kai készültsége, — amelyek egy ilyen darab­nál ép oly lényeges szerepet játszanak, mint maguk a színészek, — teljesen meg fogják buktatni a hatalmas látványosságot. Kellemesen csalódtunk. Az egész publikumot valami ünne­pies hangulat tartotta fogva; izgatottan várta a függöny első fölgördülését, aztán a másodi­kat, harmadikat, végül a tizenkettediket. De a csalódás (legalább is nagy csalódás) elmaradt, az izgalom és ünnepies hangulat pedig tartott mindvégig. A színészek kitettek magukért. Kü­lönösen nagyon jó volt Zilahi (Ádám). Játéka csupa nyugalom, méltóság, megértés, tudás volt. Méltó partnere volt Benes Ilona (Éva), ki külö­nösen az egyiptomi, párisi és prágai jelenetben remekelt. Lucifert Déri adta sok iróniával a hangjában és mimikájában egyaránt. A többi — Te, hogy az istennyila csapjon a disznó tokba, egy disznó miatt ilyen dógot csináltatok ! Látom a szemedről, hogy szeretöd a feleségödet is, meg a disznót is sajnálod. Csakhogy nem lehet ám asszonynépséggel csakúgy foghegyről vagdalózni. Hát én amondó vónék, vödd vissza előbb a disznót, aztán mög a feleségedet. Csörgő Péter látván a jószándékot, maga is határozott. Az asszonyt vissza is vette volna, de a disznót nem lehetett, mert az árának egy részét már a hátán hordozta, cifra szűr alak­jában. — Az asszonyt visszavühetöm, mer azér gyüttem. De mán a disznót nem lőhet, mer a hátamon hordozom. Azzal a szűrre mutatott. — Oszt mennyi vót ez a rongyos jószág ? — Kilenc. — Derága vót. — A' vót. De köllött. — Oszt még mit vöttél ? — Semmit se. — Hát azt a kilenc forintot leszurkolom neköd, de az asszonyok ne tudják. Majd mög­adod, ha lösz. Azzal belenyúlt a pruszlék belső zsebjébe és kivette a dohányzaoskóját. Vejének markába olvasta a kileno forintot. — Hát most gyere, elmegyünk a disznóért. A disznót ösmerős ember vette, így hát tudták, hogy kinél keressék. Odamentek és ami baja csak lehet egy disznónak, azt mind el­mondták az eladott jószágról. —• Hát akkor becsaptak kentek engöm ? — mondta a vevő. — Be a fenét 1 Láttad, mögvötted, most a tulajdonod. — Köll a kutyának. — Hát akkor minek vötted mög ? — Minek? szereplők közül Fekete Irén és Kovács Lajos váltak ki. Nagyon előmozdította a darab sikerét a zenekar is, mely úgy felvonásokon belül, mint azok között méltó kiegészítője volt az össz­játéknak. Igaz, hogy a darabból sokat kihagy­tak színészeink, de ez a vétkük megbocsátható, inert így már fél tizenkettőkor kimondhatta az Úr a szót: „Ember küzdj, és bizva bízzál!" Ha a szombati előadásról elismeréssel szólottunk, annál inkább rá kell mutatnunk a vasárnapi előadás egynéhány fogyatékosságaira, amelyek sokat levontak az előadás komolysá­gából. Az angyalok az ég kárpitján olyan neve­tést vittek véghez, hogy attól tartottunk, hogy nevettökben a földre zuhannak alá. A párisi forradalmi jelenetet a Marseilles botrányosan rossz éneklésével teljesen hatástalanná tették. Kovács (Szent Péter) is jobban magába száll­hatott volna, mielőtt a színpadra lépett. Úgy látszik, nem volt jelen az antialkoholista nép­gyűlésen. A technikai zavarokról nem is szólunk, tökéletlen színpadunkon az ilyen hibák nem es­hetnek súlyosabb elbírálás alá. Hétfőn jutalomjáték volt. A Cigányszerelem ment telt ház előtt. A darabról nincs mit mqn­danunk. Jól ismeri mindenki. Az ünnepelt Pataki Vilma volt, akit tapssal, virággal, ezüst-vázákkal tüntettek ki lelkes tisztelői. Kedden ismét klasszikus darab került színre; a Makrancos hölgy ment. Sajnos, hogy Shakespere neve a pápai közönségre még nincs voly vonzó erővel, hogy csak fél házat is tudott volna vonzani. Igaz, hogy az előadás kissé vontatott volt, de mély szellemességével, kacag­tató ötleteivel és jeleneteivel derült élvezetet nyújtott. Zilahi elemében volt; valósággal mű­vészit produkált a Petruchió szerepében; nem­különben Huzella is a címszerepben. Nagy­szerűen tükröztette vissza a „makrancos hölgy" lelki élete változásait. A jobbak közül megemlít­jük még Kovács, Fekete és Alapi nevét. Káldor ellenben a szerepkörön kivül esvén (ami gyak­ran megtörténik vele), csak rontotta az össz­játékot. A szerdai újdonság azok közül való, ame­lyek előadásához két fontos kellék hiányzik nálunk: a stílszerű diszletezés s a nagy ének­kar. A furulyás Jancsinak szövegét meg se lehetett érteni a díszletek hijján, nemhogy él­vezni tudtuk volna. Egyébként az előadás se volt a legjobbak közül való. Patakinak volt egy-két tökéletesen előadott énekszáma, de ját­szani bizony nem játszott lélek szerint. Érczkövi még pláne indiszponáltan, unottan játszott és — Minek hát? -- Mer azt hittem, hogy egészséges jószág. De most mán tudom, hogy becsaptak vele. Vagy visszavöezik, vagy bepörölöm kentöket. Az ipamuram a vőmuramra nézett és pa­ranceolólag mondta neki: — Ádd vissza neki azt a rongyos harmino­három forintot. Csörgő Péter beosületes ember maraggyon. Azzal kimentek az ólhoz és a disznót haza­hajtották. Mikor hazaértek, az ipamuram elkövet­kezett : — Én elmögyök haza, te mög maraggy itthon. A többit bizd rám. Azzal el is ment haza. Az asszonyok sir­tak-rítak a megesett dolgon, már mint az asszony ­népség szokott. Mikor az ipamuram belépett az ajtón, neki estek. — Megtaníthatta vóna aptyuk azt az embört, ha kend is embör vóna. — De idős apám nem merte ám, mintha pénzbe került vóna a szava. — Ne óbégassatok, mert úgy elverlek benneteket, mint a kétfenekü dobot. Azt se tudjátok, hogy mit beszéltek, osak egyik ott haggya az urát, mikor az elgyün érte, akkor meg mind a ketten csak nyelveltek. Azzal lánya felé fordult. — Hát mért hagytad ott az urad ? — Mér ... ? — Miér hát? — Hiszen tuggya idős apám is. Mer eladta a disznónkat, oszt' mög se kérdözött engömet. — Elatta? — E' hát. — El a fenét 1 Hiszen ott vótam nála, ott rí az ólban. Ereggy haza, oszt 7 aggy neki enni. — Azzal leült./. Az asszonyok egymásra néztek, az öreg énekelt. Káldor megjárta, de tenoristának nehe­zen akceptálható. Kínosan érintette a közönsé­get, hogy Zilahit, aki hősszerelmeseket szokott játszani, egy kisebb énekes szerep éneklésére kényszerítették. E szerep lett volna Káldornak való, Káldorét pedig a tenoristának kellett volna adni, akit Szalkay az ensemble rovására meg akar spórolni. A komikus szerepeket Szántó, Nyárai, Békefi játszották, legjobb volt Békefi. Miklósi a polgármesterné szerepében ezúttal is méltó maradt régi híréhez. . Hebbel tragédiájának, a Judithnak meg­tekintésére csütörtökön este szép számú föld­szinti közönség gyűlt egybe, a páholyok azon­ban nagyrészt üresen tátongtak. Az a nagy si­ker, mit a német poéta darabja idén télen a Nemzetiben aratott, úgy látszik, nem jutott el a pápaiak fülébe. A sikert érthetővé teszi az a körülmény, hogy Hebbel a bibliából ismert tör­ténetet korát megelőző mai szemmel látja. Pathe­tikus stílusa alatt erős emberi indulatok forrnak és törnek ki. Holofernese vérengző zsarnok, de egyszersmind a vad emberi erő megtestesülése. Déri alakításában is ez volt. E jeles színészün­ket — ki a társulattól megvált Kovács szere­pébe úgy ugrott be — csütörtöki alakítása után még jobban becsüljük. A címszerepben Benes Ilona megjelenésével illúziót keltett, játékával kielégített. Néha ugyan mintha a fájdalom és gyötrődés hangja helyett bizonyos fölényes ta­nító hangon szólalt volna meg, de máskor erő­vel teljes volt. így főkép abban a jelenetben, mikor a zsarnok meggyilkolására indúl. A többi szereplőről nincs sok mondani valónk, nem rontottak az előadáson, de nem is emelték ér­tékét. Azt azonban feljegyzendőnek tartjuk, hogy az összes hebreusok (értsd: zsidók) meander szaíagos görög ruhában díszelegtek a korszerű kiállítás nagyobb dicsőségére. Pénteken Guthi Soma és Rákosi Viktor társ-szerzők kacagtató bohózatán, a Tartalékos férjen mulatott az a kis számú közönség, amely Szántó Jenő jutalmára összejött a színházban. Az előadás elég jó volt, a gyorsabb tempót azonban a szerepnemtudás gyakran megakadá­lyozta. Pedig a sugó olyan teletüdővel dolgo­zott, hogy Déri kénytelen volt egypárszor nyílt színen lepisszegni. Szántó Jenő (Hólyag Tóni) kitűnő alakítást nyújtott, de Miklósi Margit, Kerényi Irén, Nyárai, Déri és Baróti is nagy­ban hozzájárultak a közönség mulattatásához. asszony nem értette a dolgot, mire aztán az ember megmagyarázta neki, hogy a vőmuram csakugyan el akarta adni, csakhogy eszébe ju­tott, hogy a feleségét nem kérdezte meg, így hát visszahajtotta. Azzal lányára mutatott: — Te meg azt se kérdözted : eb vagy kutya, osak hátat fordítottál a kapufélfának, A fiatal asszony erre aztán nem szólt sem­mit, osak fogta magát és vissza ment az urához. Csörgő Péter épen a kapuban állt, mikor felesége hazaérkezett. Egymásután mentek a szobába és leültek. Azt mondta az asszony : — Möggyüttem. — Látom. De azt nem mondod, hogy minek ? — Úgyis tuggya ke. — Tuggya a fene! Azt tudom, hogy el­möntél, de hogy miért gyüttél mög, azt csak te tudod. Az asszony pityeregni kezdett. — Nem bántottam én kendet. — Hát én bántottalak? — Kend se bántott. — Hát akkor mit pityeregsz ? — Csak. Mert jól esik. — Hát akkor ereggy, ötesd meg azt a disznót. Az asszony fölkelt, odament az emberhez, megfogta a kezét. — Hát nem haragszik ke ? — Ha haragudnék, be se eresztöttelek vóna. — Hát ne úgy mongya ke, aptyuk. — Hát hogyan ? — Hogyan ? Ugy mint máskor, szépen. — Eregy, eregy, nem hallod, hogy rí az a disznó ? Aggy neki őnni. Oszt' főzz valami ebédöt, mer én is éhes vagyok.

Next

/
Thumbnails
Contents