Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-01-14 / 2. szám

VIII. évfolyam. 2. szám. Pápa, 1911 január 14. r PAPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos es felelős szerkesztő: KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. SZEMLE. „A nép ellensége." Mint lidércnyomás nehezedett rám az Ibsen darabjának emléke, mikor azt a szörnyű vértelen, de azért halálos kimenetelű tragédiát olvastam, amely a riedaui orvosról a héten az összes lapokat bejárta. Élt-e az Ibsen drámájának hőse, ki a fürdővároska vizét inficiáltnak találta s tudományos meggyőződéséért, közérdeket szolgáló igazmondásáért a nép ellenségének kiáltották ki, akit népgyűlésen tönkretenni, családjában megsemmisíteni kell, élt-e ez a végül egyedülmaradottságában vigaszt találó drámai alak, nem tudom. Ám ha nem élt, ha alakját csupán az északi szellemóriás fantáziája teremtette meg, akkor művészi reálizmusának nem lehet fényesebb bizonysága, mint a riedaui eset. Amit Ibsen „A nép ellenségé"-ben három évtized előtt megirt, az részleteiben is megdöbbentő hűséggel ismétlődött meg a riedaui orvos esetében. Komoly felelősség-érzet — esztelen könnyelműség, tudományos meggyőződés — buta sötétség, közérdekű igazmondás — magánérdekű kapzsiság, nyugodt öntudat — fékevesztett düh rettentő tragikus ellentétekként vonulnak fel itt is, ott is szemünk előtt. De a tragédiairókról szokták mondani, hogy kegyetlenek, hagyományos műszabályhoz ragaszkodva ölnek, gyilkolnak. íme azonban az élet kegyetlenebb minden tragédiairónál. „A nép ellensége" egyedül maradt, de életben egyedül, a riedaui orvos egyedül maradt, a. sírban egyedül, örök szégyenére a „művelf-nek csúfolt Ausztriának! Két ügy egy kalap alatt. A két ügy nem tartozik ugyan egymáshoz, tárgyukra és céljukra nézve is különbözők, lényegileg sem boronálhatók össze s ha mégis egykalap alá vonjuk és egyidöben szólunk róluk, annak meg van a maga oka, melyet tüstént megvilágítunk. Városunk, amely már régebben, de a közel múltban is erősen törekedett és reméljük, törekszik még ma is elérni azt a célját, hogy törvényhatósági joggal felruházott várossá legyen, ennek elérésével minden intézményében nemcsak, hanem intézkedéseiben is kell, hogy lépést tartson a többi hasonló városokkal. De amíg eléri ezt a kétségtelenül jogos célját, addig is érlelnie kell minden intézményét arra a polcra, arra a magaslatra, amelyet az önjogosítás feltétlenül megkövetel. Ebből a szempontból tárgyalunk itt két ügyet egybefoglalva, melyek közül az egyiket éppen nagy aktualitása tesz nagyon is általános érdekűvé, a másikat pedig mi vetjük föl, mint olyan intézményét a városnak, mely avultságánál fogva, sem a kor igényeinek, sem a változott viszonyoknak immár nem felel meg. Előbb szóljunk a régi ügyről. Tessék elhinni, nem olyan könnyű dolog ez. Mert megbolygatni a tradíciókat, a megrögzött szokásokat új eszmékkel kidöntögetni nagy feladat és ha még oly kicsiny dologról is van szó, rendesen, bár indokolatlan, ellenzésre talál. Egy ilyen elavult és jobban mondva, elaggult intézménye városunknak a lakbérleti szabályzat, melynek némely pontjai revízióra nagyon is megérettek. A jelenlegi lakbérszabályzatot városunk képviselőtestülete 1890 szeptember 17-én tartott közgyűlésén tette magáévá és ugyanazon évben, december 31-én, illetve 1891 január 22-én hagyták jóvá az igázságügyi- és belügyminiszterek, tehát kerek 20 esztendeig állott szolgálatára a városnak többé-kevésbbé jó szerencsével. Mondhatnók, hogy jubilál ez a lakbérszabályzat, de egyszersmint ezzel a jubileummal be is kellene, hogy fejezze az életét, annál inkább, mert nemcsak, hogy a kor követelményeinek nem felel meg, de némi furcsaságok is vannak benne. Például a 4. §. így szól: „A szerződések, más megállapodás hiányában, legalább egy évre kötötteknek véleményeztetnek; vagyis azon évien, amelyben a szerződés köttetett, úgy a bérlő, mint a bérbeadó csak, olykép mondhatnak fel, hogy a lakás vagy egyéb helyiségek a szerződés kezdő napjától egy évig használtassák". Már most hogyan egyeztethető össze ez a 6. §-al, mely így hangzik: „A lakások felmondása évenkint kétszer történhetik: a nyári félévre február hó l-ig, a télire augusztus hó l-ig". „PAPAI HÍRLAP" TARCÁJA. London. Irta: Tóth Árpádné. Sok, sok éve élt már a vágy szivemben, hogy a ködös Albiont, saját tapasztalatomból megismerjem. Múlt év juliusában indult űtnak egy 44 főnyi — jobbára tanárokból és tanítónőkből álló — tudni vágyó csapat, hogy fölkeresse a művelt nyugatot és csodálja annak kultúráját. Utunk Németországon éa Belgiumon át vezetett. Nem irok most az ósdi kedves Nürnbergről, sem a csodás felejthetetlen rajnai utazás ról, sem Brüsszelről, a belgák kis Párisáról ; most — emlékeim közt kutatva — osak az angolok óriás-városáról, Londonról akarok szólani. Ostende-ből, a zajos kereskedő városnak és világfürdőnek csodás keverékéből, indulunk — a gyakori viharai miatt hirhedt csatornán át Anglia felé. Mi tagadás, kissé nyugtalanul gondolunk az északi útra, mert egész nap metsző szél sivított, nagy viharra lehetünk elkészülve. No de bátorság ! Az út mindössze 3 1j

2 óra hosszat tartott, a a tenger, ez a végtelen kiterjedésű, fénylő, hullámzó, szintjátszó, bömbölő víztömeg, csodaszép ! Ott áll a kikötőben több sárga kéménnyel büszkélkedő, kényelmes gőzösünk. Beszállásunk után alaposan kikutatom a hajót, megnézem szép ezalónjait, étkező , hálóhelyiségéit. Sokan lepihennek az alsó szalónokban ; én többed magammal a fedélzetet választom, félek az alsó zárt levegőtől. Fönn óriási szél. De mikor aztán kiérünk a nyilt tengerre, miféle erős orkán támad! Hajónk — mint egy kis sajka — himbálózik a nagy hullámokon. Jól beburkolózva elhelyez kedünk a kényelmes karosszékekben. Ámde hirül hozzák, hogy a túlsó oldalon látszik a kivilágított ostendei part, azt meg kell néznem. Pillanat alatt célra készen állok, hogy a hajó tűlsó olda Iára menjek. No ez aztán a munka! Ide oda lök a hajó, s egyszerre egy heves szélroham egyenesen belévág egy najry székbe. Szerencsére társaságunk egyik tagja megfog s erősen tart, különben leestem volna. Vezetve bár, eljutok a másik oldalra, s itt elém tárul a tündériesen kivilágított part hosszú, hosszű íélkör alakja. Sokáig élvezem a gyönyörű látványt. Aztán sötét ség, csupán itt-ott tűnik föl a partok közelében egy világító torony, előbb még a belga partról, aztán egy idő múlva nagy, nagy messzeségben már az angol part felől. Nagyon kinoz a metsző szél. Be kell mennem fedett helyre, hol egyideig behunyt szemmel üldögélek a várok. Körülöttem itt-ott sápadt arcú emberek, kiket ugyancsak beteggé tett a tenger. Korán hajnalodik. A hideg szürkületben — 2 óra után — kimegyek ismét a fedélzetre. Dideregve állok a tágranyilt szemmel tekintek ama szürke sáv felé, mely mind élesebben, határozottabban tűnik felém : Anglia, a ködös Albion partja ez. A hajó megélénkül. Az utasok feljönnek, örvendeznek, hogy elvégre „révbe ér a hányt hajó!" Kikötünk Dover mészköves alacsony szikláa partjánál. Az elmaradhatatlan vámvizsgálat után a közelben levő vasútállomáshoz sietünk, a felülünk a kényelmes szalóu kocsiba. A tágas helyiségben köröskörül sorakoznak a pirosbársony pamlagok, középen asztalok állanak, melyekre fölrakjuk utipodgyászunkat. Társalgásra semmi kedvünk. Álmosan, törődötten alszik, vagy legalább aludni akar mindenki. Már egész világos van. Ha olykor kitekintünk, látjuk a jobbára alacsony, halmos vidéket, kisebb-nagyobb községekkel, majorokkal tarkítva. 5 óra felé már közeledünk a városóriáshoz. Szürke, füstös házak, alagutak, rengeteg kémény, sok nagy hirdetési tábla : ezek az első benyomások. Előbb már berobogunk egy pályaudvarra, de nem ott kell kiszállnunk, végre a Charing Cross állomásnál célt érünk. Podgyászunkat s minket oltalma alá vesz a „landlord", a gazda, kinek házában lakni fogunk. A hölgyek beazállanak valami omnibusz-félébe, melynek tetején a csomagokat helyezik el, utánunk gyalogszerrel a férfiak. Érdekes karaván. De Londonban a furcsaságok föl sem tűnnek ; különben is még alszik a nagy kő-óriás. Vasárnap reggel van, a boltokat ki sem nyitják, az emberek későn kelnek, alig látni valakit az utcán. Ez a nagy csönd a szürke, fakó nagy kŐépületek között olyan bizarr, lehangoló. Rövid idő múlva egyenes, csinos utcában megáll az omnibusz. Keskeny, teljesen egyforma három emeletes házak sorakoznak egymás mellett. Egyiknek kapujára föl van irva: Mrs. Mill Boarding Houae. Bejutunk egy csinos, világos táraalgóba, hol az ablak mellett s az asztalnál kényelmes zsölyeszékek, zongora, könyves szekrény, a középen, a falba illesztve a régi módi kandalló, párkányán apró vázák, dísztárgyak, felette nagy tükör, a falakon csinos aoélmetszetek. Hosszas várakozás után végre szobáinkhoz juthatunk. Ekkor megtudjuk, hogy a Millcsaládnak itt egymás mellett 5 -6 háza van, a ezekben helyeznek el bennünket, kinsk hol jut