Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-03-04 / 9. szám

Baldaul' Gusztáv, Halász Mihály, Billitz Ferenc és Kovács Sándor voltak, jórészt interpellációk töltötték ki. Elsőbben is Billitz Ferenc interpellált a városi ipariskola építkezésével kapcsolatban végzett utcarendezési műveletek miatt, melyeket fölöslegeseknek és helyteleneknek tart. A polgármester szakértői szemlét igért.*) Ugyancsak Billitz személyre szóló közgyűlési meghívókat sürgetett. Meglesz. A második interpelláló : Barthalos István nagyfontosságú ügyben szólt. Energikusan tiltakozott az orsz. vásártérnek a vasút mellé tervezett kitelepítése ellen, mert ez a várost északvidéki vevő közönségétől megfosztaná. A polgármester azt válaszolta, hogy ebben a döntés a képviselőtestületet illeti s ő kellő időben ide is hozza az ügyet. Kellner Vilmos a városi mészárszék és a mészárosok zaklatása ellen emelte fel szavát, nem keltvén túlságosan lelkes visszhangot. A polgármester tudatta, hogy városi mészárszéket csak akkor nyittat, ha a marhaárak leszállnak, de a húsárak aránylagosan nem. Baldauf Gusztáv azt javasolja, hogy a Makkost elfogó rendőröket terjesszék fel jutalmazás céljából a belügyminiszterhez. A közgyűlés, mely egy héttel előbb maga nem volt hajlandó jutalmazni, abba, hogy esetleg más jutalmazzon, kétséggel beleegyezett. Kerbolt Alajos soronkivül szeretné előléptetni a derék rendőröket, de már erre azt a választ kapta, hogy nincs hova előléptetni őket, mivelhogy már úgyis I. oszt. rendőrök (értsd 1 *-osak, mintha bizony kettőt nem kaphatnának! ?). — Következett a napirend. Ennek során az elhagyott gyermekek cimén teljesített túlkiadások megtérítését kérik a belügyminisztertől. Ezután az épít. szabályrendelet következett, de ennek tárgyalását Barthalos István indítványára dr. Löwy László és Lippert Sándor hozzászólása után elhalasztották s ezzel a közgyűlés véget is ért. *) A szakértői szemlét azóta meg is tartották s ez alkalommal beigazolást nyert, hogy az ott folyó munka minden tekintetben célirányos ós helyes. A Jókai-kör nagy estélye. — 1911 február 25. — Bizonyára nagy elhatározás volt a Jókaikör vezetőségétől, hogy évenként tartani szokott nagy estélyeinek s egyszersmind sok szép dicsőségének színhelyét, a színházat odahagyta s a köri helyiségével szomszédos Griff-teremben rendezte idén nagy estélyét. Mi ok vezette az elhatározásra, azt nem tudom és nem kutatom, de ha az a tapasztalat vitte rá, hogy a mi színházunkat a legjobb szándékkal, sőt három öl tűzifával sem lehet befűteni, akkor a célját elérte, mert a Griffben ugyancsak nem volt — Hát pedig, — mondom — tőlem nem vette, azt a könyvet Csabainé. Én ajándékba adtam neki. A menyecske szeme kerekre nyílt a csodálkozástól. — Azt a szép könyvet ? — kérdezte halkan. — Azt. — Lám, lám, gazdagnak gazdag a szerencséje is, — rebegte elkeseredetten. - Ajándékba azt a gyönyörűséges könyvet, akit vasárnap is megbámult mindenki a templomban ! Ajándékba ! Hát miért szereti a jó Isten az egyiket olyan nagyon, a másikat meg sehogy ! Elfehéredett, szinte elzöldült az irigységtől. — Rokonságban vannak maguk a gazdag Csabaiékkal? — kérdeztem. — Abban volnánk, de nem tartjuk az atyafiságot. — Miért nem ? — Mert lenézik a szegény embert. — Olyan gőgösek ? — Az ám. Kivált a Juli. (Ez volt a gazdag Csabainé.) — No lám. Nem is gondolná az ember. Hiszen olyan jólelkű, osöndes teremtés. A szegény Csabainé sóhajtott. — Nem is csalánnal veri Ő a szegénv atyafiát. lakább csupa virág az ő nyelve. De a virággal is csipősebbet üt ő, mint más a tövissel. — No már ezt nem hiszem róla. — Pedig elhiheti a nagyságos úr. Nem bánt ő minket, csak a templomban sohasem térdel mellém, a kenyerünkből sohasem eszik, hideg; ha nem is fűtöttek volna, melegített volna a termet szorongásig megtöltő nagy és diszes közönség lelkesedésének lángja . . . Egyébként a kör külsőségekben is feledtette, hogy nem színházban, de táncteremben vagyunk. A saját, csinos díszletei segítségével olyan színpadot rögtönzött a terem végén felállított hatalmas dobogón, hogy a „vörös szoba" meg a „kék szoba", sőt a hívséges régi „erdőrészlet" is elhalványodtak volna az irigységtől, látván az eleven színekben ragyogó, hatásosan összeillesztett konkurrenciát. Azt a külsőséget, amit a gyönyörűbbnél gyönyörűbb estélyi toalettek nyújtottak, azt vizont kész lehetetlenség télen, a mi színházunkba varázsolni. Bármily ócska a mi Grifftermünk, azért mégis csak teljesen védett terem, ahova elit mulatságot sejtő (és jól sejtő) hölgyeink ennek megfelelőleg öltözködhettek. Szó, ami szó, ha esetleg csak ideiglenes is volt a Griffbe átvándorlás, de fényesen sikerült. Amiben persze nagy része volt az estély gyönyörű programmjának is, amiről szól referádánk, amint következik : A Jókai-kör derék műkedvelő-gárdája, mely idén friss erőkkel is gyarapodott, egy egyfelvonásos vígjátékkal vezette be az est műsorát. A darab teljesen modern, előadása premier-számba ment. Témája a nők választójoga, anyagát az angol suffragette-mozgalom szolgáltatja, melynek egy-egy tréfás jelenetét a lapok közleményeiből is ismertük. A kis vígjáték elejétől végig a feminizmussal foglalkozik s hogy a mi, feminizmusért sem férfi, sem női részében egyáltalán nem rajongó közönségünk is szívesen látta, jól mulatott rajta, az magyarázatát abban a kedves gördülékeny előadásban lelte, amelyben a darab szinrekerült. A feminista hölgyek (a pathetikusan szónokló Winifred — Weisz Renée, a fess Agatha — Ress Margit, a bájos Molly — Bélák Rózsi, a sikkes Krisztina — Kovács Mariska, a szép Maudie Spark —. Valkó Vilma, a kacagtató komikumú Louise néni — Molnár Gézáné, a helyes Lilly — Bachó Margit) s velük ellentétben a háziasság képviselőjeként beállított kedves Ethel — Jerffy Józsefné egyaránt szeretetre méltóak voltak s gyors tempóban vitték elő a kis darab cselekvényét. A fő férfi szerepet (Horace Gole) Wohlmuth Lajos adta rendkívül temperamentumosán ; szinte hivatás szerű bonvivánttá fejlődik ki. Egy kisebb szerepben Süvegh István is igen jól megállta helyét. A darabon a közönség pompásan mulatott, megtapsolta a szereplőket s hivta a fáradhatlan rendező Sándor Pál tanárt, ki azonban szerényen nem mutatkozott. Kis szünet után, mely alatt a Horace Goleék szobájának szerény bútorzata eltűnt s helyét a hangversenyzongora foglalta el, kezdetét vette az estély hangversenyrésze. Mindjárt a tányérunkat sohasem törli ki, a kukoricánkat Pohasem morzsolja, a patakban sohasem sulykol mellettem, a pólyánkra sohasem mosolyog, a szemfedőnk sohasem vizes a szemétől. No, nézd az ájtatos Csabainét az 5 rnenynyei orgonabokrával ! Micsoda bűnlajstrom sza • kad itt egyszerre a nyakába! itt áll a vádlója a napfény palástjában és fátylában, mint egy elnyomott néposztály képviselője, mely feltárja sebeit a világnak. — Csak legalább az az imádságos könyv meglenne! sóhajtott az asszony. — Pedig mink megadjuk az árát is. Pénzünk ugyan nincs, de leszolgálnám csirkével. Nem hozathatna nekünk is a nagyságos ur ? —• Ha csak az a baj, — mondottam — hát azon segíthetek. Hozatok maguknak is könyvet. A szegény Csabainé boldogan távozott. Lelkendezve szaladt végig a réten, a falu felé, mint egy vékony árnyék, mely átfellegzik a zöld pázsiton. Nemsokára megérkezett a könyv. Meghozattam a legszebb kiállítású Orgonabokrot. Gondoltam, ha drágább is a gazdag Csabainé könyvénél, megfizetem a külömbözetet, de az egyszer hadd kerekedjék a fertálytelek a féltelek fölé. A könyv valóban szép volt. Finom bőrkötés, rajta elefántcsont feszület, a lapjain gyönyörű iniciálék, szinbeu gazdag, poétikus képek, melyek csakugyan úgy simogatták a szemet, mint májusi fényben bimbózó orgonabokrok. Értéke báromannyi volt, mint a másiké. első száma meglepetést hozott. Közönségünk Víkár Erzsébetet mindig kitűnő zongoristának ismerte, de nemi hallotta azóta, mióta egy évet Budapesten a zenekonzervatóriumon töltött s ép ezért nem sejtette, hogy minő valódi művésze lett a zongorának. Az előadott Moskovsky-darab nemcsak technikai kiválóságával hatott, de lélek szólt muzsikájából, lélek, mely a szivekhez talált. A zúgó tapsokra eljátszott Chopin lehelletszerü finom és gyöngéd volt. Különb ráadást nem képzelhettünk volna. Nagy várakozást felkelteni könnyű dolog, de nagy várakozást kielégíteni annál nehezebb feladat. S hogy ezt a mindeneknél nehezebb feladatot az estély vendégmüvésznője Berzeviczy Mária úgy oldotta meg, hogy a február 25-iki dátumot százak számára feledhetetlenné tette, annál nagyobb dicséretet nem mondhatunk énekmüvészetéről. Hogy az operai tanfolyamot kitűnő sikerrel végezte, azt tudtuk róla, hogy máris volt sikere hangversenydobogón, azt is hallottuk, de hogy benne a jövendő egyik csillagát ismerjük meg, azt senki sem sejtette előre. Pedig kétségtelen : Berzeviczy Mária neve hamarosan erős fénnyel fog ragyogni az opera égboltján. Remek alt hangja van, meleg, szívhez szóló, fénnyel csillogó a magas regiszterben, erővel búgó a mélyben. De a hang magában véve nem elég a művészi sikerhez. Ehhez előadó képesség, tudás is kell és Berzeviczy ebben múlja felül leginkább kortársait. Mert hogy egy 20 éves fiatal leány — még ha négy éven át a legmagasabb fokú kiképzésben részesült is — olyan előadó képességgel rendelkezzék, minővel 10—15 éve működő „nagy" énekesnők birnak — az ritka, istenadta tehetség jele. A megható Mignon ária, a pajzánul édes Carmenrészlet egyaránt fényes bizonyságai voltak annak, amit itt elmondtunk. A Népopera, amelynek Berzeviczy a téli szezontól szerződött tagja lesz, büszke lesz reá, de mi is büszkék leszünk még rá, hogy művészi pályája egyik első sikere városunkhoz fűződik. Közönségünk a bájos megjelenésű fiatal énekesnőt lelkesen ünnepelte s tőle műsora első részében egy szép bús inagya r dalt kapott ráadásnak. Kiss József zenetanár a kitűnő zongora-kiséretért feltétlen dicséretet érdemel. A következő szám Kovács József theologus szavalata volt. Tavaly, ugyancsak a Jókai körben aratott sikerével vetekedett az idei is, meleg organuma, érzelmes előadása nem tévesztették el hatásukat. Utána Berzeviczy műsorának második fele következett. Elandalodva hallgattuk a Mihálovich s főkép a szép Pethe-féle dalt. Mennyi érzést, mennyi bánatot lehelt e dalokba ! Mennyi művészi tudás lobogott ritmusában ! Swárdströmműsorból ismert „Niemand hat's gesehen" magyar szöveggel. Ennek édes pajzánsága, fiatalos A szegény Cnabainé nem is váratott magára. Mintha megsejtette volna, hogy itt a könyv, beállított, még pedig egy egész kis karavánnal. A teljes szegény Csabai haddal. Mögötte tipegett az öreg Csabainé, egy alaesouy termetű, tömzsi vénasszony, azután egy sugár leány, kezében egypár fehér csirkével, leghátul ballagott az öreg Csabai, egy szomorú képű paraszt, aki az álmos szemével bizalmatlanul pislogott a szürke szemöldöke alul. — Megjött a könyvünk? — kérdezte a menyecske. — Meg. Még pedig szebb, mint a másik. Kihoztam s kivettem a tokjából. Hát osak látom, hogy megnyúlik valamennyinek arca. — No, mi az Csabainé ? Talán nem tetszik ? Nem felelt egyik se. Láttam, hogy a könyvek dolgában különbözik a fertály telek meg az én Ízlésem. A menyecske nézegette a könyvet s egy percre el is veszett^'a tekintete valamire. Talán odaillesztette magát a gazdag Csabainé mellé, amint az Isten házában térdelnek az új imád ságos könyvvel a kezükben. Az összehasonlítás ból, úgylátszik, megint csak a gazdag Csabainé került ki győztesen, mert a menyecske arca egyre csüggedtebbé vált. — Mintha az a másik nagyobb volna. mondta bátortalanul. — Nézze meg maga is szüle. Az öreg asszony a reszkető, májfoltos kezébe vette a könyvet, babrálgatta, egy kicsit behunyta a szemét, mintha megpróbálná, hogyan /