Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-02-25 / 8. szám

PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: I)

K- KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petöfi-utea 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mer fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. SZEMLE. Kétszáz év. Kétszáz év előtt: A Fejedelem kinyittatá munkácsi vára kapuját. Bús szél szántott végig a Verhovinán. Udvari dobosa verte szomorúan : rajta, rajta, rajta . . . Kósza kuruc vitézek bús csapatában útnak indult a Vezérlő Fejedelem. A nap az estébe hanyatlott. A Fejedelem elhagyta Vereckét. Egy szűk hegyszorosban — hol Árpád vezér egykor nem sok ezer magyarral bejött Pannónia földjére — megpihent a csapat. „Öszi harmat után ..." sírt a tárogató. Visszanézett a Fejedelem nagy Magyarországra. Búsan visszanézett. Udvari kornétása meghajtotta még egyszer a Máriás lobogót. Az volt ráirva: Pro libertate. Aztán a Fejedelem nyergébe szállott és utána hős kuruc vitézi. Bús szél szántott végig a Verhovinán, árván maradt szegény Magyarország. Kétszáz év előtt... Magyarok, itthonmaradottak, Kucuk Balázsok, Károlyi Sándorok békét kötének a tokossal. Megalkudtak a becsületre és hív maradt kurucok életére-vérére. A majtényi páston lerakták a fegyvert. Szép kövér földjein megosztozának. Aranyát, ezüstjét magukra hagyták és törvényt hozának, hogy áruló volt, legyen vezérük, birájuk . . . Igricek, poéták, iskolamesterek, kik emlékezők vagytok! Ne tanítsátok azt, hogy nagy volt hajdan a magyar. Volt Mátyásunk, volt Rákóczink, de voltak árulóink is. Pipogyák, talpnyalók, áskálódók, konclesők. Poéták, iskolamesterek, ne nagyon dicsekedjetek a fajtánkkal. Tanítsátok meg, hogy kétszáz év előtt egy nagy Magyar itt hagyta a meghunyászkodók, a kenyérre irigyek bús, beteg országát. Vagyonát, vágyát és reményét. És nem vitt magával mást, csak elpártolt vezérek, cselédek fájó harapásait. Tanítsátok meg, hogy sírván sírjunk, mikor felidézük emlékét a nagy Fejedelemnek, utolsó útjának ... Sok a hivatal. Egy anekdota szerint az angolok királya és India császára igen hatalmas ember. Borzasztó sok hivatalnoka van neki, akik mind azzal foglalkoznak, hogy betűket, szavakat és mondatokat irnak a hivatalos papirosokra, hogy ha egyszer Angliában törvénybe menne, hogy ezentúl az i betűre nem kell pontot tenni, óriási összegre menne a tintamegtakarítás értéke. Rég volt, amikor ezt az anekdotát kitalálták s azóta az egyesült három királyság birodalmában bizonyára még jobban elszaporodtak a hivatalnokok. Most még többet meg lehetne takarítani az i betű pontján. Mert a hivatalnoki státus az egész világon emelkedőben van, a hivatalos ügyirat egyre több és mindig több és több ember kell hozzá, hogy azokat csinálják. Szinte elgondolni is borzasztó, hogyhát még mennyi ember kellene ahhoz, hogy ezt a sok irást el is olvassák pontosan. Némely részét azonban nem olvassák el s ez talán szerencsének mondható. Akkor volna még csak hivatalnoki szaporodás. Mikor így is van. S oly nagymérvű ez a szaporodás, hogy már az országgyűlés pénzügyi bizottsága sem állhatja meg szó nélkül. Minden új intézkedés új hivatalokat jelent, minden új törvény, azaz hogy nem minden, de sök új törvény csak úgy hajtható végre, ha megfelelő új személyzetet állítanak hozzá, szóval új törvény új hivatalnoki állásokat jelent. És ez elöl elzárkózni nem lehet. De ez a pénzügyi bizottság legalább annyit javasol, hogy ezentúl minden új törvény tárgyalásakor legyen tisztába a törvényhozás azzal, hogy kell-e ahhoz a törvényhez hivatal, s ha kell, mennyi hivatalnok kell abba az új hivatalba s egyáltalán mennyibe kerülnek azok a dolgok, amikkel egy-egy új törvény életbeléptetése jár. Annál is inkább, mert nem minden új és újabb törvényről lehet elmondani azt, hogy céljának megfelel és a gyakorlati életben beválik. Van olyan is köztük, amely olyan akadémikusan van megcsinálva, hogy jobb volna, ha nem volna. A baj ott van, hogy a létesülő hivatalok nem pótolják a régieket, s az új hivatalok nem vonják magukkal ósdi, elavult hivatalok beszüntetését. Mennyi fölösleges aktagyártás, jelentgetés és rubrikázás folyik ebben az országban. Az újabb rendelkezések, amelyek újabb papirosok teleirását rendelik el, csak néha, vagy alig gondoskodnak arról, hogy a régi fölöslegesek töröltessenek. így szaporodnak az akták, így kell minél több tollvivö, s arra senki se gondol, hogy mind a közönségre, mind a hivatalokra nézve mennyire üdvös volna a fölösleges cafrangoktól megszabadulni. Erre nézve csak egy példánk van, egy A „PÁPAI HÍRLAP" TÁRCÁJA. A kapitány mundérja. Irta: Osehov P. Antal. A kerületi város felett a felkelő nap még CBak hunyorgott, a kakasok még az imént is kukorékoltak, de a Rylkin bátyó korcsmájában már vendégek ültek. Hárman voltak : Merkulov, a szabó, Zsratva, a városi bakter és Szmjehunov, a takarékpénztár szolgája. Már mindhárman kapatosak. — Ne beszélj ! Ne beszélj ! — okoskodott Merkulov, a baktert a ruha-gombjánál fogva. — A polgári hivatalnok, még ha a legmagasabb rangút vesszük is, mindig alatta marad a katonainak, a tábornoknak. Vegyük csak példának okáért a kamarást . . . Hát miféle ember az ? Mi annak a rangja ? Most pedig vedd fel csak jól . . . Négy arsin legjobb minőségű posztó a Pründel és Fiai gyárából, gombok, aranygallér, fehér nadrág, végig arany csíkkal, az egész mell csupádon csupa arany ; gallér, kézelők ós nadrágellenzők csak úgy ragyognak ! Hát mikor az udvarmesterekre, istállómesterekre, eeremóniásmesterekre és egyéb miniszterekre varrunk . . . Mit gondolsz, mi az? Most is emlékszem rá, mikor * egyszer gróf Vonlyárevszkij Szemjonics András udvarmesterre varrtunk. Micsoda egy mundér volt az! Aztán ha igazi urak varratnak valamit, hát nem szabad ám mindig a nyakukra járni, hékás 1 Ha egyszer megvetted a mértéket, hát varrj, de ne ülj mindig a nyakukon, mert újra méresgetni, próbálgatni meg nem engedtetik. Volt egyszer nálunk pajtáskám, egy csendőrszázad ... A mesterünk, Jaklics József kiválasztott a zsandárok közül ruhapróbálgatás végett olyanokat, akik a megrendelőhöz leginkább hasonlítottak. No persze, ki választottunk mink, pajtáskám. égy grófi mundérhoz egy megfelelő zsandárt. Elhittük . . . Vedd fel ezt s ruhát, te kuka, és érezd áhítattal, hogy mi van rajtad ! . . . No volt vele bajunk ! Felvette ő azt a ruhát — éB az lett belőle, hogy majdnem elájult, azt sem tudta, hogy hol áll . . . — Hát iszprávnyikra varrtatok ? — kérdezte Szmjehunov. — Az nem valami ritka madár! Péterváron annyi az iszprávnyik, mint a kurta kutya ... Itt lekapkodjátok előtte a sapkátokat, ott pedig — „állj arrébb, pajtás". Varrtunk mink katonatiszt urakra, meg a négy első rangosztályba valókra. Mert úr és úr közt különbség van . . . Tegyük fel, hogy ötödik rang osztálybéli vagy, hát az szót sem érdemel . . . Jer el egy hét múlva és minden készen lesz, mert a galléron és kézelőn kivül egyébbel munka nincs . .. De ha valaki negyedik, harmadik, vagy teszem azt második rangosztálybéli, már akkor a gazdánk jobbra-balra pofozott bennünket. Egyszer pedig, pajtáskám, a perzsa konzulra varrtunk. Rávarrtunk a vállára, hátára, meg a mellére vagy másfélezer aranyperecet. Sokáig beszélgetett efféléket Merkulov. -Kilenc óra felé annyira elérzékenyült, hogy sirva fakadt és keservesen panaszkodott a sorsára, amely Őt ebbe a kisvárosba vetette, ahol csupa kispolgárok és kupecek laknak. A bakter már két csavargót kisért be a rendőrségre, a pénztári szolga már kétszer futott el a postára és a pénztárba és tért újra vissza, Merkulov pedig még mindig panaszkodott. Délben a diakónust fogta meg és mellét verve azt hajtotta : — Nem dolgozok rongyosokra, nem ! Azt már nem ! Péterváron én személyesen dolgoztam a báró Spucelnak és a tiszt uraknak! Távozz tőlem, te hosszú kaftános madárijesztő, hogy ne is lássalak \ Távozz ! — Nagyon sokat képzel magáról, Pantelejica Trifon — csillapította a djácsok a szabót. — Ha művész is ön a maga céhében, azért az istent és a vallást nem szabad elfelejtenie. Önt is utoléri a halál. — Hadd érjen! Inkább haljak meg, mintsem kantusokat varrjak ! Itt van az én házi keresztem ? — hallatszott az ajtó mögül egy asszonyi hang és a korcsmába a Merkulov felesége jött be. A kszinya éltes asszony volt, az ingújja fél volt gyűrve, hasa előre löttyent. — Hol van a semmirevaló ? — folytatta. — Lódulj haza, hogy az isten akárhova tegyen; valami katonatiszt keres. — Micsoda katonatiszt ? — meresztette ki a szemét Merkulov. — Hát az ördög tudja ! Azt mondja, hogy ruhát akar rendelni. Merkulov mind az öt újjával megvakarta a nagy orrát, amit mindannyiszor meg szokott cselekedni, valahányszor nagy meglepetést akart kifejezni ós dörmögve szólt : — Ez az asszony nadragulyát evett . . .