Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-12-16 / 50. szám

egyesítik a külföldi születésű és idegen nyelvű bevándorlókat a nemzet testével." Ugyanez a processus, csak viszonyainkhoz képest kisebb méretben és nagyobb lassúsággal érvényesül nálunk is, mint általában mindenütt ott, hol fejlett városi élet van és mivel a városba tömörülés korunknak egyik legfeltűnőbb szoeiologiai jelensége, nyilvánvaló, hogy ez a folyamat tartani fog és a városok a bennük rejlő kulturális erőket egyre teljesebb mértékben fogják érvényesíteni. Kockázat nélkül ? . . . Kockázat nélkül? ... Ez a kérdés, amin eldől annak az ajánlatnak sorsa, amelyet múlt számunk városházi rovatában ismertettünk, s amely méltán keltett ' feltűnést széles körökben. Végre nem is utolsó dolog, hogy mindazt, amiről mi csak álmodoztunk, de aminek konkrét megvalósításába anyagi erőink fogyatékosságának tudatában s mert a város üzleti kockázat nagyobb mértékére nem mert vállalkozni, mindmáig nem fogtunk bele, azt most egy vállalkozó egy háta mögött álló nagyobb pénzcsoporttal — az angol—osztrák bankról szól a rege — egyszerre megcsinálná s nekünk készen átadná. A megvalósításra tervbe vett középületek közül van olyan is, aminek létesítése elöl amúgy sem térhetnénk ki. A szinház-kérdés megoldás pld. a közel jövö elodázhatlan teendői közé tartoznék. S hogy az ajánlattevő a szinház-építést szállodával, étteremmel, kávéházzal kapcsolja egybe, az csak valódi üzleti érzékét tanúsítja. A mi agyunkban is nem egyszer megfordult, ha jól emlékszünk, kifejezést is adtunk neki a Griff tervbe vett újjáépítése alkalmából: mely remek volna, ha a veszprémi mintára a Fö-utca és Kossuth-utca határolta 'épülettömbön szinház, vigadó, szálloda épülne fel. Hely sem képzelhető ideálisabb, terület is van elég, csak akarat és vállalkozási kedv kell. Az, hogy a színházba a mozi is bele van kombinálva, már éppen nem lep meg nagyon hasonló, sőt mind a három országban elfogadják akár svéd, akár norvég vagy dán koronával, illetőleg „Öre

a-vel fizetünk. Egyformán egyszerűen öltöznek mind a három nemzet leányai. A divat tulhajtásait, vagy pazar fényességű öltözékeket egyáltalában nem láttunk. Inkább közhasznú intézményekre adakoznak, avagy áldoznak a tudomány és művészet oltárán. A „Nobel-dij", a vándor tanítók munkája, a gyönyörű műgyüjtemények erről tanúskodnak; a stockholmi és krisztianiai királyi kastélyok egyszerű berendezése pedig a nép józanságáról beszél. Soha el nem felejthető, mély benyomások érték lelkemet ez egyszerű, egészséges, erős faj országaiban. S úgy váltam meg ezektől a helyektől : bár viszontláthatnám még egyszer őket! De ismerni szeretném észak országait tél idején is, mikor a nagyon ferdén eső napsugarak csak rövid pár órára keresik fői a skandinávok földjét, mikor hosszúak, végtelen hosszúak az éjszakák, s „alig virrad, már is alkonyul." — De úgy képzelem, akkor sem szomorú, lehangoló náluk az élet, hisz rendelkezésükre áll a technika minden vívmánya, melynek segítségével el tudják űzni a komor sötétséget; a lelkűkben élő erős vallásos érzés, a tudomány és művészet szeretete pedig siettetik a sötét órák folyását. És megtölti lelküket fénnyel, melegséggel a remény, mely azt hirdeti nekik, hogy a sötét tél komor napjait, hosszú éjszakáit, újra felváltja a sugárzó nyár, mikor a skandinávok földje újra az „éjféli nap ország?" lészen. bennünket újszerűségével. Hisz Losoncz városa egy mozi-társulattól hatalmas nagy színházépületet kapott anélkül, hogy egy krajcárjába került volna. A mozik ma annyira biznak benne, hogy — övék a jövö, hogy lehető és lehetetlen módon akarják maguknak a kizárólagos pozíciót biztosítani. Ez a kizárólagosság azonban csak addig terjedhet, amig a színészet érdekei veszélyeztetve nincsenek. Abba, hogy a szinház évenként kétszer, csupán négynégy hétre engedtessék át tulaj donk ép eni hivatásának, mi pld. nem tudnánk semmiképen belemenni. Hisz legutóbb csaknem egy túrban működött itt kétszer négy hétig a színtársulat. És a társulat nem is volt a legjobb . . . Évente kétszer hat-hat hét legalább is biztosítandó lenne a társulat számára s azonkívül kikötni kellene, hogy helyi kulturális társulatok a színházat szintén megkaphatják 1—1 előadásra kellő időben történő bejelentés mellett. A városház bővítésének, illetve új városháza építésének eszméje szintén már régen kisért közöttünk. Annyira kisért, hogy már éji kísértetként el is tűnt, mikor feltűnt a nap, mikor egy szerény kis bérlettel a városház hátulsó feléhez 5—6 hivatali szobát hozzácsaptak. De hogy ez még mindig nem az az elrendezkedés, amire szükség lenne, az kétségtelen. Pinceszövetkezetről, pinceraktárral alig két hónapja esett szó elap hasábjain. Talán az egy vásárcsarnok az, amely újság gyanánt áll a tervezgetés aranyos ködében előttünk. De aki csak egyszer látott vásárcsarnokot, az föl fogja tudni becsét és örömmel látja, ha Pápa város ilyent is — kaphat. Ha ilyent is — kaphat. Mer magunknak bizony sem erre, sem sok más egyébre sincs pénzünk s magunk még tovább várnók a város fejlődését, erősödését, amig mindazt életre hivnók, amiről a városhoz beérkezett ajánlat szól. Ám az ajánlat azt mondja, hogy a városnak mindehhez csak a szükséges pénzt kell felvennie — szó lehet hozzávetőleges számítás szerint vagy 2 millió koronáról — a felveendő összeg törlesztéséről gondoskodik -az a pénzcsoport, amely ennek az egész ügynek financiális részét intézi. Helyesen van. Mondjuk, hogy a város odaadja a maga testületi anyagi garanciáját a pénzmüvelet keresztülviteléhez, de az összeg évenkénti amortizációjára nézve aztán semmi kockázatba bele nem mehet. Arra nézve neki teljes megnyugvásának kell lennie, hogy az alatt az 50 év alatt, vagy annak az 50 évnek legalább is első teljes évtizedében, atnig a kölcsön-amortizáció tart, a fedezetet pontosan és hiánytalanul megkapja, tekintet nélkül arra, hogy az a szálloda, az a vásárcsarnok, az a pinceszövetkezet, az a kávéház, az az étterem, azok a lakások, azok a boltok meghozzák-e, vagy sem azt a bérjövedelmet, amire a vállalkozó számít? Kockázat nélkül a város csak így mehet bele az ajánlat elfogadásába, avagy csak érdemleges tárgyalásába is. Az ajánlat — igaz — megemlékezik arról, hogy biztosíték gyanánt az első évi amortizacionális összeget — mondjuk 100.000 K-t — letesznek. Helyes, az első évről tehát biztosítva vagyunk. Ám ki biztosít bennünket a másodikról, a harmadikról s a következőkről, ha a vállalkozónak nem úgy vágna be üzlete, ahogy reméli ? Kockázat nélkül ? . . . ez itt a kérdés. Ha a várost csakugyan nem akarják belevinni nagy kockázatba, akkor ám beszéljünk a dologról, s akkor elő annak a pénzcsoportnak a nevével is, mert úgy a levegőbe csak mégse lehet szerződéseket kötni ? ? - őr A magyar tanítóság küzdelme, A magyar tanítóságnak folyó hó 8-án és 9-én Budapesten megtartott nagygyűlését, országos érdeklődés kisérte. Megjelent azon Magyarországnak mintegy ötezer tanítója; eljöttek arra a legmesszebb fekvő vidékekről is s habár nyomorgó családjuktól megvont, avagy kölcsönkért pénzzel tehették is, de eljöttek, hogy még egyszer, de most már utoljára emeljék fel szavukat nyomorúságos anyagi hel yzetük megjavításáért. A magyar tanítóságnak tűrhetetlen anyagi helyzetén való elkeseredése eléggé megnyilvánult a nagygyűlésen. Ne csodálkozzék senki azon. hogy a tanítóság türelme végre határt ért. Hiszen negyven év óta folyton csak várt, tűrt, egy jobb jövőbe vetett hittel és reménységgel várta sorsának jobbrafordulását, de mig milliók és milliók adattak puskákra, ágyukra, hajókra, addig a tanítóság ügye a megfeneklés stádiumában maradt. A magyar tanítóság mindenkor az állásához mért tisztességes megélhetést biztósító fizetésért küzdött. Kérésében épp olyan szerénység jellemezte, mint amilyen türelmes volt a várakozásban. Most is, amikor a nagygyűlésük egyöntetű határozata az állami tisztviselők XI., X. és IX. fizetési osztályába való beosztásukat állítja oda mint egyetlen általános megnyugvást kelthető megoldást, olyan méltányos és igazságos kéréssel állanak elő, amelyet az állam még egy négy középosztályt végzett tisztviselőjének is megad. Hiszen az 1907. évi népoktatási törvény az állami tanítót állami tisztviselőnek, a nem állami tanítót pedig köztisztviselőnek minősíti, hát micsoda méltánytalanság az, hogy ezt fizetésben is el nem ismeri. A magyar tanítóság az országos nagygyűlésen hozott egyöntetű határozata folytán ezután iskolán kívüli mindenféle kulturális és szociális munkától eláll és olyant nem támogat. Nevezetesen : nem oktat analfabétákat, ifjúsági egyesületeket, énekkarokat, népkönyvtárakat nem vezet, líceumokat és semmiféle egyéb kulturális •és szociális egyesületeket nem támogat, azokban részt nem vesz. Nem érheti megrovás a magyar tanítóságot azért, hogy eztán az iskolánkivüli ilyen munkától ellál s az iskola négy fala közé vonulva vissza, egyedül azt tartja meg működése teréül: hanem igenis érje vád a mindenkori kormányokat, akik annyi időn át a tanítóságot csak hitegették, áltatták és 32.000 ember türelmével visszaéltek. Az államnak a tanítósággal szemben fennálló régi tartozását mindig elismerték, hangoztatták is azt nem egyszer, de sohasem teljesítették. Maga Eötvös József báró első kultuszminiszterünk egy képviselőházi beszédében a tanítóságról a következőket mondotta: „ Kétséget nem szenved, hogy a hazának őszes tisztviselői közt nincs olyan, akire fontosabb ügye volna bizva, mint a néptanítóra. Meg vagyok győződve, hogy éppen a népnevelés általános elterjedése által a haza anyagi tekintetben is anyira emelkedni fog, hogy idővel meg fogja hálálhatni néptanítóinak azt, amivel nekik tartozik, mert teljes meggyőződésem szerint e hazának emelkedése anyagi tekintetben is sokkal inkább függa népneveléstől, mint bármi mástól." Eötvös József báró szavai jó ideje, hogy elhangzottak, de a tartozás még mindig teljesítetlenül fennáll. De végtére is a sok halogatás őrökké nem tarthat. A magyar tanítóság nyomorúságos anyagi helyzetének megjavításáért megindított igazságos küzdelme, kell, hogy rokonérzésre találjon minden igaz hazafi szivében, aki tudatában van annak, hogy itt nem csupán