Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-11-25 / 47. szám

PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség : Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: KŐRÖS K N D RE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. SZEMLE. „Agent provocateur". i A székesfőváros mindenható rendőrfőkapitánya agent provocateurnak nevezte el Silberstein elvtársat, aki havi hetven koronákért arra vállalkozott, hogy a szervezett munkásság titkos terveiről informálja a rendőrséget, valójában pedig a rendőrség terveiről értesítette vagy öt hónapon át a leglelkiismeretesebb pontossággal — a saját elvtársait. Agent provocateur, mert nem az volt, aminek mutatkozott, mert bizalmat nyert ott, ahol bizalmat csak kebelbeliek érdemelnek. Hát szó sincs róla: én és a magamfajta emberek közül az ezredik se vállalkoznék erre a nemcsak elég kényelmetlen és elég veszedelmes, de egyszersmind elég kétes erkölcsi értékű szerepre, amit ebben az esetben Silberstein elvtárs betöltött. Ám az elvek fanatizmusa még sokkal alantibb teltet is megmagyaráz, mint ezé az elvtársé, aki különben is az összes megszerzett állami szimatpénzt letette a Ház, illetve a párt asztalára, amely viszont azt — a kisded színjáték eljátszatván — hajlandó a rendőrségnek teljes összegében visszaszolgáltatni. De ítélje meg bárki bárhogyan a Silberstein elvtárs működését, azért máig nem állapítható meg teljes világossággal, hogy vájjon ő volt-e az agent provocateur, avagy talán azok, akik őt megtévesztetvén — szolgálatukba fogadták. Mert eleddig cáfolatlanul értesültünk arról, hogy a detektivszolgálatba szegődött elvtársnak kötelessége lett volna zavart, sőt zavargást okozni ott és akkor, ahol és amikor békés tüntetésnél nem volt egyéb tervbe véve. Az elvtársnak lett volna tiszte olyan tüntetésre rábírni a pártbélieket, aminél a rendőrségnek alkalma legyen teljes erővel közbelépni, érdemeket, sőt talán anyagi előnyöket is szerezni. Ha ezt az oldalát nézzük a dolognak, akkor az „agent provocateur" vádja visszahull arra, aki fellépett vele. Nem azt kellett volna tehát elismerni a rendőrségnek, hogy Silberstein elvtárs orruknál fogva vezette őket, hanem azt kellett volna bizonyítani, hogy a rendőrség soha olyan szándékban nem volt, hogy a rendet mesterségesen ő zavartassa meg valódi vagy ál-, de saját közegei által. Nem alkotmányos országban, de a legsötétebb muszka földön is elitélné minden felvilágosultan .és emberileg gondolkozó ember a rendőrség ilyetén ténykedését. Azért szeretnők mi — nem a munkáspárt — de az alkotmányos szabadság szempontjából, ha e tekintetben az államrendőrség egészen tisztán állana előttünk. Mert ha ez meg nem történik, akkor a kilőtt nyil bizony visszapattan s találja azt, aki ellőtte. A gazdasági polgári iskoláról. A hétosztályú polgári iskoláról ezelőtt pár hóval megirt cikkemre B. úr és Illés Lajos gazdasági iskolai tanár úr válaszolva nagyban helyeslik a felvetett eszmét, aminek annál jobban örülök, mert mindketten gazdasággal foglalkozó férfiak és gazdasági szempontból bírálva a felvetett eszmét, ugyanazon eredményre jutnak, mint mi — kik a gazdasági képzés hiányait és előnyeit alaposan nem ismerhetjük és csak tapasztalataink után indultunk. Sokszoros kötelességünk tehát, hogy a felvetett eszmét minél gyakrabban hangoztassuk és diadalra juttassuk. Ha módunkban állana, minden gazdának, iparosnak odakiáltanók, barátom, ne add fiadat tudományos pályára, hanem taníttasd, hogy művelt ember legyen belőle, de neveld beléje, egyszersmind, — hogy megmaradjon az eke mellett, vagy menjen iparosnak, mert a földből több hasznot húzhat, kezemunkájából könynyebben megélhet, mintha diplomával a zsebében állás után jár, vagy kliensek kegyeit hajhássza. A földmives gazda, a képzett iparos a legfüggetlenebb, legbecsültebb ember a világon, mert az áldott anyaföld, ha gazdálkodni értünk, eltart bennünket úri módon, mert a termőföld az államfentartás gyökere. A művelt iparos kezemunkája után különben megél, mint, a kisebb hivatalnokokról nem is szólva, akárhány fiskális, orvos, tanár vagy mérnök. Magyarországon mindenki az államtól várja ellátását és fixfizetéses állásra törekedik. Innen van, hogy ezrével járnak az okleveles emberek állás nélkül, inert ez a szegény ország annyit sehogyse tud eltartani, mint amennyit a tudomány-egyetemek egyre-másra képesítenek. Ezerszer elmondott igazságok ezek. És mégis aggodalommal kell látnunk azt a versenyt a városok közt, mely az állam egyetemállítási szándéka alapján megindul, holott a meglevő egyetemek bőségesen elegendők volnának a szükségletek kielégítésére. Ha hazánkat virágzóvá, boldoggá akarjuk tenni, a földmivelést, az ipart és a kereskedést kell felkarolnunk azzal, hogy minél több művelt embert állítunk szolgálatába. A kereskedők kielégítik szükségleteiket a A „PAPAI HÍRLAP" TARCAJA. Szántó Tivadarról. Irta: dr. Rácz Dezső. „Eb a Tonkünstler Orchester bemutató hangversenyére el méltóztatik menni ? Nedbal Oszkár ée Weingartner felváltva dirigálnak" — kérdeztem illő tisztelettel Bartók Béla előtt. A személyek közti aránytalan távolságot ki kell tüntetni — még szükség esetén a nyelvtan rovására is. Bartók Béla pedig, ez a páratlan zseniálitásu zeneművész, oly beláthatatlan magasságban trónol, ahova magamfajta parányok csak a sors különös kedvezése folytán szoktak felszédülni. Korunk legkiválóbb zenészei: Busoni, Debussy, Strausz hódolattal hajtották meg zászlóikat előtte ; nekem, sajnos, ninos zászlóm, amit meghajthatnék. Így hát a prepozíciók szabályait állítom tótágasra és nem tőle, hanem előtte kérdezek, ha kérdezni valóm akad Mosolygott, mint aki átlát apró furfangjaimon és igenlőleg válaszolt. „De voltaképpen ki ez a Delius, akinek zongoraversenye többek közt műsoron áll? És ki ez a Szántó Tivadar, aki a zongoraszólamot játssza benne ? Nyájas olvasó, aki ezen érdekfeszítő párbeszéd folytonos félbeszakítása miatt joggal türelmetlenkedsz, osak azt engedd még megmagyaráznom, hogy miért mosolygott, illetőleg minő furfangon látott át Bartók Béla. A szőnyegen forgó Chopin etűd, melyet előtte játszanom kellett volna, nem ment teljesen kívánsága szerint és ón, mint afféle ambiciózus tanítvány, ezt palástolni akartam. Ilyen alkalmakkor hihetetlenül ötletes ós kivánosi tudok lenni — a végszükség én önvédelem jogán. Mert megvallom őszintén, Delius, ez a bűbájos szavú angol komponista, a „Brigg Fair" ós „Sunset Songs" ünnepelt szerzője, akkor még kevéssé érdekelt. Bartók Béla belátta, hogy a Chopin-etűdből úgysem lesz énekes halott, legalább zeneirodalombeli gyászos tudatlanságomat igyekezett eloszlatni. íróasztaláról egy osomagot vett fel ; még rajta volt a könyvkereskedő pecsétje, világos jeléül annak, hogy a benne levő kottá kat még senki sem lapozhatta át; kivette belőle a Delius-koncert partitúráját és osak úgy „lapról olvasva" elkezdte játszani az ő utolérhetetlen művészetével a zongorarészt és a zenekarkiséretet egyszerre. Ilyesmi természetesen nem volt előttem újság, de a darab nemes, arisztokratikus szépsége bámulatba ejtett. Ma már persze csak a legszebbet várnám Deliustól. „A szerzőt és darabját ismeri tehát", szólt a Mester, mosolyogva leplezetlen álmélkodásomon, „Szántó Tivadar neve pedig itt áll". A partitura oimlapjára mutatott, melyen hizeigő ajánlat „a nagy művésznek, Szántó Tivadarnak" dedikálja a szerzeményt. „Egyébként pedig innen is kielégítheti tudásszomját", fejezte be, egy német lexikont ütve fel. Szántó Tivadar művészi pályája hosszú cikkben volt ott ismertetve; megtudtam belőle, hogy az „ausztriai" Győr városának szülötte,, hogy jelenleg Németország legkiválób zongoraművésze, hogy a „BachSzántó" orgonaátiratok közkedveltségre nézve Liszt és Taussig hasonló traa^eripfcidival versenyeznek ; nagyobb hitelesség kedvéért a mű' vész arcképe is mellékelve volt. „A hazán kivül prófétáskodni mégsem rossz üzlet" okoskodtam, „és ez az ábrándos képű fiatal ember, aki most coriolanusi allűrökkel egy idegen hadsereg, akarom mondani zenekar élén vonul be szülőföldjére, még boszut állhat némely félreismert nagyságunkért". „Előbb osak őt magát ismerjék el", válaszolt Bartók. Persze az igazi nagy lélek nem ismeri az irigységet vagy vetélkedést. Egy győri ismerősöm, kivel a hangversenyen találkoztam, kérdezetlenül is sietett elmesélni, hogy Szántó a győri főkántor fia ós hogy ő iskolásgyerek korában nagyon jó pajtása volt, sot gyakran el is verte. Hiába, ha nagy emberek barátságával kérkedünk, nem győzzük őket elég mélyre lerántani — in caméra charitatis. Másrészt tisztelt barátom maga is zongorista volt ós láthatólag fázott attól a gondolattól, hogy egykori elpáholt játszótársa túlságos nagy sikereket fog aratni ós neki is gratulálni kell majd. Erre a lelkiállapotra találták ki azt a magyar műszót, hogy koliegiálitáa. Pedig a hangverseny olyan auspioiumokkal indult, meg, hogy egy szenzációs „olou" beoaiiletmentó' sikerére égető szükség mutatkozott. Az egymáshoz lánoolt ellentótes természetű két karnagy kölcsönösen „agyonütötte" egymást, azaz hibáik oly -erősen kiríttak, mintha mindegyik Önmagát parodizálta volna. Nedbal nyilván