Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-11-11 / 45. szám

Woita-telket, melyet azelőtt egy perccel szűknek és félreesőnek mondott. Dehát orvos úr! ily ellentmondásra mégse lehet satiram non scribere. Hanem a negyedik pont alatt azt mondja, hogy a nagyon szükséges Anna-téri összekötő utcát nem akarja egy, esetleg szük közlével elütni. Ekkora jóakarat a szegény Anna-tériek iránt mégis sok, aztán ki mondta azt, hogy a leendő új szinháztérröl csak közlét akarunk az Anna-térre vezetni ? Evvel a széles utcával jóvá tenné minden hibáját, ha megmondaná, hogy mit is akarna tulajdonképpen erre a szép nagy telekre építeni. A felelettel adós maradt és hogy adandó feleletével még jobban el ne rontsa elismert tekintélyét, arra kérem, hogy leendő Pápa vármegyének góti-' kus székházát, vagy holmi törvényszéki palotát ne építtessen erre a szük helyre, mert senkise hiszi el, hogy az valaha meg legyen. Dr. Lövy László v. képviselő úr evvel elindúl felfedező útjára, miután sikerült kimutatnia, hogy a Woita-telek színháznak nem alkalmas és hogy mily nagy szerencse volt megakadályozni azoknak erőlködését, akik mindenáron kimondatni akarták az ide való építkezést. Először is megáll a református nönevelö-intézet mellett és azt mondja, hogy vannak, akik ide szeretnék a Koritschoner-ház helyébe a színházat. Nem is volna rossz. Ha a ref. templom a főiskola közelébe jön, miért ne jöhetne a szinház a leányiskola mellé. De ö nem javasolja, mert ö azt le akarja bontatni, hogy a város jó tókerti levegőt kapjon. És miért ne, ha van drága hús és kenyér, drága bor és viz, miért ne lehetne drága levegő is, csak az a szépséghibája az egész levegöbeeresztési tervezetnek, hogy ugyanaz a dr. Lövy akarja itt beereszteni a levegőt, aki a külső Hosszú-utca elszükítésével megakadályozni látszik annak beáramlását. Na de ez csak futólag volt mind odavetve, valamint a Városmajornak feldicsérése, melynek semmi hátránya sincs, közelebb van, mint a Woita-telek, könnyebben is hozzáférhető, mint az előbbi, aztán hogy más Városmajorról kellene az esetben gondoskodni, az is csak látszólagos hátrány, mert tulajdonképpen előnye, miután a városnak olyan szívesen adnánk el arra a célra más telket, hisz minden közgyűlésen azt olvassuk és halljuk: vásárolja meg a város ezt és azt a házat, telket. A legeslegalkalmasabb helyet megnevezni az utoljára hagyja, de ezt már meg kell venni minél hamarább, mert később még drágább lesz. Ez a hely egy nagy telektömeg, a Kossuth-utcán a Rákóczi- és Major-utcai oldalszárnnyal. Hát ez szép egy hely volna valami nagy budapesti bérpalotának, alól kávéházzal, fönn valami nagy bazárral, de pápai színháznak drága és célszerűtlen. Hogy nagy összeget kérhetnek tulajdonosaik, mutatja az, hogy felfedezője még hozzávetőlegesen se tudja megmondani, nemhogy 10 évre, de a mai napra se, mert ennek a nagyobbik fele nem is eladó, mig tulajdonosa él, a másik rész tulajdonosa sincs rászorulva, hogy eladja, sőt valószínűleg nem is eladó, hát akkor hogy akarja dr. Lövy László v. képviselő úr ezt a háztömeget megvenni olcsón most, vagyis olcsóbban, mint 10 év múlva és pedig minél hamarább, mikor a városnak nincs pénze, csak adóssága, a pótadó már jó magas, a polgárságot nyomja a sok mindenféle adó és drágaság, hogy nem lehet megélni. Aztán mit csinálna a város vele 10 évig, amig a színházépítési költség összegyűlne, kiadná bérbe és szaporítaná a város tulajdonában levő házak számát, elvonva a pótadó alól ezeket is, mint sok más házat, vagy útját állanák a város természetes fejlődésének ezzel is, mint a Woita-telekkel már 20 év óta és az orvos úr terve szerint hemcsak még 10 évig, hanem több ideig. Ez a telektömeg célszerűtlen is, mert nemcsak a közönség szempontjából kell elbírálni, hanem a szegény színészekéből is, nagyon ráfér arra az elcsigázott színészre egy kis jó levegő, amit a mostani helyen kap, ha nem engedelmeskedik az ember, szinte bűnt követ el. Eddig még nem voltak sejtései és a férje még el nem késett soha I E két dolog ma következett be először !. . . Felment a lépcsőn a toronyszoba ablakához. Messze ellátott onnan. A hosszú, hóborított fehér uton Benki. A tengerparthoz vezető uton fekete pont tünt fel és a közeledés gyorsaságán látja meg, hogy automobil. Bizonyára fiának, Paulnak gépkocsija. Ha csak nem ezen a kerülő uton ment a férje, bogy kipróbálhassa új gépkocsiját. A férje kocsiját vágyódik meglátni, mert Pault, a fiút, aki többször késő este szokott hazakerülni — nem féltette. Lefutott a lépcsőkön, a kapuig szaladt. A gépkoosi közeledett — a szive őrülten dobogott — alakja megingott. A fia jött meg. — Apa még nem jött vissza, — kiáltott, feléje a grófné. Henriette-el ós a sofőrrel az új kocsin mentek el és még nem jöttek meg. Aggódó nagy félelmében könyörgött a fiúnak, hogy menjen apja elébe. — De igazán nem értem édes anyám félelmét, néhány perc mulya itthon lesznek. "Várjunk még egy kis ideig. — Ne, ne! — valami baj érte őket, atyád maga a pontosság, kérlek menj eléjük. Hiszen tudod, hogy csak ezen az egyetlen uton mehetett. Nem birom el a bizonyta lanságot. Ne halaszd, egy pillanatig se halaszd, menj rögtönA fiu engedelmeskedett. A grófné újra felment a toronyszobába és kinézett az ablakon. Látta az elrobogó automobilt. A nap lenyugodott és alkony szállt a földre. Paul gyors tempóban ment, éhes volt éa a váratlan sétakocsizás, amely a vacsorát ké sőbbre tolta, nem volt neki kellemes. De különben is, anélkül, hogy akarná, anyjának félelme őt is megzavarta. Sötét sejtelem bántotta, hogy a következő fordulónál megláthatja azt a rémes jelenetet, amelyet anyja nagy félelmében kiszínezett előtte. — Nevetséges, hárította el magától sötét gondolatait, bizonyára találkozom velük és ők jókedvűen kikacagnak majd bennünket buta félelmünkért ! Leküzdeni igyekezett nyugtalanságát. Még háromszáz méter ós megvannak . . . Legföljebb háromszázötven méter, több semmi esetre sem .. . Ugyan-e pillanatban ellenkező irányból teljes erővel rohant feléje egy automobil. Kikerülni már nem lehetett. — Paulnak csak annyi ideje volt, hogy megismerhette az atyját. Az összeütközés rémséges volt . . . A két kocsi egymásra tört, halálosan roppantak össze . , . kiáltás, panasz, sikoly — nem hallatszott . . . A nagy sikságon, a sötét égboltozat "alatt hallgatagon ós komoran haladt végig a halál. Egy ragadozó madár rekedt kiáltással csapott le négy véres holttestre. vagy az új színháztéren felüdítené őket a sok próba- és előadások után, mikor az épületből kijutnak. Aztán ez az utca már részesült jóban a város részéről az új utca megnyitásával és az új postapalotával. Leben und leben lassen elvét nemcsak hangoztatni, hanem követni is kell. Semmi sem bizonyítja jobban, hogy a Woita-telek a legalkalmasabb hely a szinház részére, mint a dr. Lövy László v. képviselő úr sikertelen keresése! Különben béke velünk, csak azért irtam mindezeket is, hogy audiatur et altere pars. Barcsi József. Szabadoktatás. Szeretünk kérkedni a mi szépen hangzó disznevünkkel: Dunántúl Athénje. A név kétségtelenül alkalmas arra, hogy büszkélkedjünk vele. És én mégsem bánom, hogy új vasúti állomásunkra a régi szerény Pápa név került s homlokzatán az aranyos betűkből nem ama klasszikus izü nevünket olvashatja le> a hozzánk érkező idegen. Még felkelthetné a kíváncsiságát. És ha kíváncsisága kultúrintézményeink utáni kérdezősködésben jutna kifejezésre — pedig ez Athénben nem képzelhető máskép — bizony Isten, könnyen zavarba hozhatna bennünket a fránya idegen. Mit csinálnánk pl., ha kérdezősködni találna a városi múzeum vagy kulturház után ? Avagy ha kultúrintézmények keresését megunva, közegészségügyi intézményeinkre volna kíváncsi és egy modern, nagy közkórház keresésére indulna, bizony megeshetnék, hogy Czinczánk partján közegészséges illatoktól elájultan kellene összeszedni „mentőinknek" a mindenre kíváncsi idegent. Ez aztán, úgy hiszszük, örökre elvenné kedvét a további kiváncsiskodástól. Mi pedig okulva a példán, sietve hozzálátnánk kultúrintézményeink kiépítéséhez, hogy a Dunántúl Athénje név, ez a díszes külső megfelelő tartalommal teljék meg. És ebből a szempontból csak hálával tartoznánk az iránt a kíváncsiskodó idegen iránt. Azon nem kellene sokáig töprengenünk, hogy hol kezdjük el a munkát. Akárhol kezdjük, jobb, mintha sehol se kezdjük. De különben is, mindnyájan érezzük, mi a legsürgősebb tennivalónk. Bármiféle kultúrintézménynek csak ott van gyökere s ott van igazi értéke és értelme, ahol a kultúrintézmények fontosságát átértő, azok áldásait élvezni tudó, tehát a kulturáltság bizonyos magasabb fokára emelkedett lakosság él együtt. S igazi kultura csak az, amely minél szélesebb néprétegekben gyökeredzik. Ezért ideálja minden kulturának a klasszikus görög világ kulturája, amely különösen virágzása korában, nem néhány kiválasztott egyén kiváltsága volt, hanem az egész görög polgárság közkincse. És erre az ideálra törekszenek napjainkban a nyugoti nagy kulturállamok. A cél elérésére természetesen nincs más eszköz, mint a tanítás és nevelés. Minél tökéletesebb népoktatási intézményeket létesítenek, kezdve az elemi iskolán föl egészen az university extensionig. S az eredmény sok helyen igazán bámulatos. Igy, hogy mást ne említsek, a dán paraszt egyetemek működése, melyekről az Uránia folyóiratban olvastam néhány évvel ezelőtt, minden kulturaszerető emberben jóleső érzést kelt, és bennünk egyúttal bizalmat is ébreszt, hogy ne csüggedjünk, mert kitartó munkával mi is érhetünk el eredményt. De ismételjük, csak kitartó munkával és csak akkor, ha mindannyian, kiknek módunkban van ismereteinket saját tanulmányaink útján szaporítani, egy percig sem habozunk szerzett tudásunkat másokkal megosztani. Ha valahol, úgy nálunk sokszorozott kötelessége mindenkinek, aki csak teheti: tanulni és tanítani. Hogy miért épen nálunk, arra nem keres feleletet az, aki tudja, hogy országunkban a tankötelesek százezrei nem járnak iskolába, hogy akad vármegye, melynek több, mint 100 községében nincs népiskola s akad másik, ahol 3000 tanköteles jár és 12.000 nem jár iskolába, ahol mindezek következtében a lakosság 41°/<r

a analfabéta, ahol a kultureseményekről is beszámoló újság híreinek tekintélyes részét naponként kultur-