Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-08-26 / 34. szám

gyonhoz juttatja, addig a köztisztviselő és tanító — kitől a társadalom s a tisztesség áldozatokat is követel — a legalacsonyabb mértékre leszállított életigényei mellett is évente legalább 300—400 korona adósság hátrahagyásával szaporítja életgondjainak terhét. Ezen ténynek igazolására számokkal is szolgálhatnánk, melyekkel könnyű szerrel igazolhatnék, hogy egy tisztviselőnek, kinek hat tagból álló családot kell tartania, évi háztartása 2500 koronát emészt fel. Egy X. fizetési osztályban levő 2000 korona évi fizetéssel ellátott tisztviselőnek háztartását 500 korona adósság terheli évente, még akkor is, ha bor, dohányzás és minden más élvezetekről lemondva, teljesen zárkózott életet folytat. Minthogy az eddigi tapasztalat szerint a XI. fizetési osztály, ahol a kezdő fizetés 1400 korona, nem tekinthető átmeneti jellegűnek, mert előfordult a múltban, hogy 24 évig kellett vergődnie abban egy tisztviselőnek önhibáján kivül, de sőt a mai állapot is 16 évet szab a magasabb osztályba való előléphetés feltételéül, bebizonyítottnak kell elismerni azt a szomorú tényt, hogy a 2000 koronás fizetést elért tisztviselők majdnem mind családosak és gyermekekkel megáldott apák. Már pedig tudjuk jól, hogy a közigazgatási, igazságügyi, telekkönyvvezetői, bányahatósági stb. kezelési állások mind fontos és bizalmi állások, hol nagy kísértéseknek van kitéve a tisztviselő, lehetetlen tehát már a szolgálat érdekéből is tűrni vergődésüket és megengedni, hogy az adósság súlyos terhe megbénítsa munkakedvöket. A kezelőtisztviselők anyagi helyzetén csakis a sürgős és arányos egyöntetű státusrendezés segíthet, még pedig olyképen, hogy a VIII., IX., X. és XI. fizetési osztályokban egyenlővé kell tenni a létszámot, sőt ott, ahol az előléptetési esélyek kedvezőtlenek, lefelé csökkenteni fokozat onkint, úgy, hogy a XI. fizetési osztályban alacsonyabb legyen a létszám, mint az előtte levőkben, miáltal a régen előléptetésre rászolgált tisztviselők sérelme orvoslást találna. Ámde a baj már annyira idült, hogy helyén való lenne annak a latin közmondásnak alkalmazása „bis dat, qui cito dat". Hasonlókép megérett a tanítók ügye is a végleges rendezésre. Ezrekre menő család várja a leghatalmasabb munkaadó, az állam segítségét, tudva azt, hogy arra van mód, ellenben a tisztviselőknek sorsa enyhítésére más kereseti forrás rendelkezésére nem áll, de nem is vehetne igénybe, mert azt a törvény tiltja. Támaszkodva a közölt számadatok szomorú valóságára, a sok csalódás után bizalommal várják a felsőbbség segítő kezét, mert azt nemcsak a sok ezer család létérdeke, hanem a közszolgálat, tehát a közjólét s igy az ország érdeke is megkívánja. A felekezeti iskolák szubvenciójáról* Évről-évre, mikor arról van szó, hogy megadja-e városunk felekezeti népiskoláinak a hagyományos évi segélyösszeget, mindenkor igen szép, igen jóhiszemű beszédeket hallunk, melyeknek az a tenorjuk, hogy meg kell tagadni a segélyt, mert az iskola nem lehet az átkos felekezeti széttagolódás melegágya s az államot kényszeríteni kell, hogy nálunk is állami iskolákot létesítsen, melyekben testvéries egyetértésben nevelhetjük a* különböző felekezetekhez tartozó gyermekeket. Őszintén megvallom, hogy én mindenkor örömmel hallgatom ezeket a beszédeket, mert meg vagyok győződve arról, hogy igen nemes intenció a rugójuk. Nem hihetem, hogy e tiszteletreméltó szónokok ne feltételeznék azt, hogy beszédjeiknek alapgondolata nem érlelődött volna meg azokban is, akik hivatásuknál fogva talán hosszabb idő óta s talán több oldalról mérlegelik a nemzeti kultúra munkáját. Semmisem áll tőlem távolabb, mint a csalhatatlanság hitében való tetszelgés, de azért bátran ki merem mondani, hogy én még e szép beszédek után is a felekezeti népiskola hive vagyok. A felekezeti népiskola mindaddig, míg felekezeti jellege nem a felekezetieskedésben domborodik ki, van a nemzeti kultúrának olyan I oltára, mint az állami iskola. Évszázados, örvendetes tapasztalatok támogatják ennek a tételnek lelkekbe világító erejét. A jó felekezeti iskola eltörléséről, szerény nézetem szerint csak akkor lehet szó, ha valamennyien arra az álláspontra helyezkedünk, hogy már az elemi iskolából is ki kell küszöbölni — nem a vallástan tanítását —, hanem a vallásos nevelést. A vallás * A szerző iránti tiszteletből szívesen közreadjuk e szép cikket, e tárgyban többször kifejezésre juttatott álláspontunk teljes fenntartása mellett. tanítása ugyanis csak üres, siváran üres forma marad mindaddig, mig nem jár a vallásos neveléssel karöltve. Igen-igen messze vagyunk attól az időtől, mely a vallásos nevelést is feleslegessé teszi. Azok a kevesek, akik — készséggel elismerem — igen magas, igen emelkedett szempontból a vallásos nevelést már most is feleslegesnek tartják, annyit bizonyára bevallanak, hogy a vallásos nevelés legalább a múltban bizonyos tömegeknél nem volt céltalan. Kétségtelen viszont az is, hogy azokkal is kell törődni valamelyest, akiknek szelleme arra a magaslatra a legjobbb akarattal sem bir felemelkedni, hiszen azok is, .akik oda feljutottak, nem máról holnapra jutottak fel; törődni kell azokkal is, akik minden tekintetben korrekt, jóravaló polgárai ennek a hazának s mégis azt akarják, hogy gyermekeik vallásos nevelésben részesüljenek, hiszen gyermeke nevelési módjához a szülőknek is van némi joga, nemcsak annak, akiknek álláspontja ez idő szerint végeredményben mégis csak doktrinér s szintén nem csalhatatlan álláspont. Az a felekezeti iskola, mely a vallásos s nem a felekezeties nevelés szolgálatában áll, a nemzeti kultúrának oltára, olyan oltára, mely semmiképen sem érdemli meg a lerombolást. Ha van ennek a városnak olyan felekezeti iskolája, mely a felekezeti széttagolódást ápolja, álljanak elő azok, akik a segélyt megtagadni akarják, bélyegezzék meg ezt az iskolát, minden jóérzésű polgár fenntartás nélkül támogatni fogja őket; ha van e város valamely felekezeti iskolájának olyan tanítója, aki a nemzeti kultúrának arra az oltárára idegen tüzet akar lopni ostoba bálványistenek oltáráról, kergessük el az oltár mellől, tisztítsuk meg az oltárt, de ne romboljuk le, mert a rombolás a legkedvezőbb esetben is energiapazarlás s igen sok esetben jóvá nem tehető energiapazarlás. Míg nem hálózza be a vasút ennek az országnak minden pontját, a legprimitívebb járművet sem szabad félrelökni, míg nem hatotta át a lelkeket a vallásnak áldása annyira, hogy még annak a parányi gyermeknek sem lesz szüksége semmi vallásos nevelésre, addig ne semmisítsünk meg olyan Hasonló rendeletet küldött a vármegye területén levő egyházi méltóságoknak és állami hivataloknak is. A haza megmentésének gondjai reá nehezültek lelkére. Egész napokon a teendők részletei fölött gondolkozott. Megmutatja most, hogy a legexponáltabb állásban, a legnehezebb viszonyok között is képes helyt állani. S mialatt ezt elgondolta, alacsony, zömök termete egy arasznyit nőtt a büszke önérzettől. Bejöttek hozzá tisztviselőtársai. — Mózsi báosi, mit osinál az Isten szerelmeért ! — Mit ? Hát elrendeltem az általános fölkelést ! — felelt az öreg úr és apró, szürke szemei fénylettek, villogtak, mint a szentjánosbogarak. — De Mózsi bátyám, gondolja meg, fölkelést hirdetni . . . — Mit ? A véres kardot is körül hordoztatom, ha szükséges ! — toporzékolt az öreg úr, mialatt rövid haja, hosszú szemöldöke, tüskés bajsza előre álltak, orra izgett-mozgott B olyan volt a kis ember, mint egy haragos sündisznó. — Szent Isten, még megteszi ! — csapta össze a kezét a megyei ellenőr. — Meg bizony, Öosém ! Még keresztes háborút is hirdetek, ha kell ! — rivalt Mózsi bá' s ökölbe Bzorult kezeit hátralökve, egy rohamlépést tett előre. — De Mózsi bátyám . . . Ebben a korban . . . Elmultak azok az idők ! . . . — Mit ? Elmultak ? . . . Hát ez a Mezid bég, az ördögök boronáljanak a hátán, mórt ront be húszezer janicsárral az országba, ha elmultak a régi idők ? . . . Nem multak el azok, öcsém ! Most is csak úgy sanyargatja egyik náció a másikat, mint régen. — De nem támad már a török, örül, ha békében élhet. Janicsárok sincsenek — mondta boszankodva az egyik árvaszéki ülnök. — Nem támad a török ? Ninosenek janicsárok ? Hát . a Gyalári Gáspár öosém telegrammja nem így beszél. Itt van ni, a telegramm ! Gyalári öcsém jobban tudja, hogy még most is támad a török és vannak janicsárok. Szegénynek majdnem kiterítették a bőrét a Szurkos szorosnál. — Hiszen csak tréfa az egész. Nem igaz abból, MÓZBÍ bátyám, egy szó sem. — No, köszönöm az ilyen tréfát. Nem igaz ? Jó, hát nem igaz — mondta az öreg úr nagy keserűséggel. — Hiszen ez volt mindig a fátuma a magyarnak, hogy tréfának vette s nem hitt a veszedelemben. Nem hitték, hogy jönnek a tatárok 1241-ben. A vége az lett, hogy elvesztették a csatát a Muhi mezőn és elpusztult az ország. Nem hitték II. Lajos idejében sem, hogy jön a török. Meghasonlott a nemzet s a vége a mohácsi veszedelem lett. Hunyadi János is osak barátaival harcolt a török ellen, mert a többiek nem hittek a veszedelemben. No, jó. Hát ti se higyjetek. Majd megyek magam a barátaimmal Hanem aztán ne mondjátok ám, hogy ti mentettétek meg a hazát ! Hiába volt minden beszéd, az öreg urat nem lehetett kapacitálni. Hazafias felbuzdulásában nem ismert határt. Mikor ideggyötrő munkáját naponkint végezvén, haza felé ment : útközben pajkos fiuk utána kiáltottak : „jön a török !

M De nem érezte ki ebből a gúnyt az öreg úr. Minden lépten találkozott álami ós magántisztviselőkkel, akik gúnyos mosolygással kérdezték : — Hát csakugyan jön a török, Mózsi bácsi ? — Semmi kétség, uraim — felelte nagy komolysággal. — Reménylem, csatlakoznak a tiszti bandériumhoz. Mikor a haza veszedelem ben van, akkor senkinek sem szabad magát a véradó alól kivonni. — Minden bizonnyal csatlakozunk, MÓZBÍ báosi, minden bizonnyal — felelték. Midőn meghallotta az alispán, ott a birtokán, a tréfát, amit tisztviselőtársai az öreg úrral űztek, fanyarul mosolygott és mondta : — Ugyan, ne űzzetek gúnyt a saját szegénységünkből ! Lakásberendezé DRACH u. m. háló-, ebédlő-, iroda-, előszoba- és konyhaberendezéseket megrendelésre rajz után készítek a legmodernebb kivitelben, ízléses, olcsó és modern BÚTOROK állandóan raktáron! zznzzz=: Javításokat is elfogadok. . ebet ADOLF bútorasztalos, Pápán, — Győri-ut, Tizes-malom.