Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-06-03 / 22. szám

Előadás a rádiumról. Vasárnap este a kollégium tornatermében Scheffle Hermann dresdeni tanár érdekes népszerű előadást tartott a rádium-sugárzásról. A közvetlen előadásnak nagy effektusát már a régi görögök ismerték. Ezért olvasták fel nagy közönség előtt az olimposi játékok alkalmával a világirodalom remekeit. Tudjuk ma is az élő szónak nagy hatalmát. Ezért járnak szét a világban a speciális tudományokkal foglalkozók, hogy szerzett ismereteiket, tapasztalataikat az előadás közvetlenségével mutathassák be az érdeklődőknek. Felvethetik sokan, hogy: „mindenki közölheti ismereteit írásban, könyv alakban, s akkor mire való az utazgatás! ?* De ezeknek, különösen a mi viszonyainkra vonatkozólag Vulpes szavaival felelhetünk: „Magyarországon még annak fizetnek, aki olvas". Előadásokat tartanak az expedíciók eredményéről, hittérítői munkásságról. Általános érdeklődésre tarthatna számot a fizikai, vagy chemiai körbe vágó előadások népszerű tárgyalása is, amint az a nálunk előbb álló Németországban, Ausztriában, Oroszországban, sőt több magyar helyen meg is történt. Scheffle úr emlegette Pápa intelligenciájának szándékos, vagy nemtörődömségből eredő távolmaradását. Mi inkább a rossz időpont választásának tulajdonítjuk erről az érdekes, ügyes kísérletekkel fűszerezett előadásról való elmaradását. Hiszen ugyanekkor nyitották meg a ligeti cukrászdát. — Azóta azonban már nagy változás állott be, közönségünk tömegesen látogatja — mint halljuk — a színházat és a Neogrády-képkiállítást. Szólt előadó a rádium feltalálásáról, fotográfiai hatásáról, sőt be is mutatta, 8 percig téve ki két fémkulcsot és egy pénzdarabot 15 milligramm rádium bromidja sugárzó hatásának. Világos rajzban tüntette fel a rádium háromféle sugárnyalábját, különösen kiemelvén a Röntgen-sugarakkal rokon y sugarak nagy jelentőségét az átvilágításoknál. Itt a y sugarak nagy áthaladó képességének magyarázatánál, s az anyagnak az elektronokból való származtatásának theoriájánál hasonlata a nagysági viszonyok feltüntetésére: elektron : bacillus = bacillus : föld — Ez a legények sora, mondta a biró éa ez igaz ... de a kaszárnya, a kaszárnya — dörmögte ijedt tekintettel, s olajbarna, kemény tagjain végigborzongott a félelem az ismeretlen rémtől, melyről jóformán csak annyit tudott, hogy az valami nagyon, de nagyon rosszat jelent. Mit ? Azt nem is sejtette, de csak rosszat, jót nem — ezt hallotta Poputói, ki már benn volt a „ Vár"-ban, de a kegyelmes Jézus megsegítette: mindjárt az első hónap végén lezuhant — nem egész véletlenül — a lépcsőn és kitörte a lábát. Bár igaz, hogy egész életére sánta marad, s a leányok kacagják, — de legalább megszabadult. Tógyerkát rázta a hideg. El is fog ő abban a várban pusztulni okvetlen, ez olyan világos, mint a napfény, mely most kerül mindig feljebb és feljebb a „Gialu Mare

w ormai fölé. A „Vár" maga az ördög torka, meg a gyehenna tüze — ijesztgette minapában is a sánta Popu, — aki belekerült — vége. Úgy' megkínozza az embert, hogy édes anyja sem ismerne rá. Tógyerkának nem volt édes anyja, ki elsirassa, ha megy és ráismerjen, ha jön, — komisz paréj gyanánt nőtt fel a kaBtély oselédházában, — de ez a riasztó beszéd erősen döngette agyát. Mindössze az járta meg némi homályos reménykedéssel fejét, hogy nyolc órára le van rendelve az alsó erdei útra. Ott kell várakoznia a betegeskedő hercegasszonyra, hogy — ha úgy fogja kivánni — bekalauzolja a fenyvesbe. Hátha jó szive van ennek a kegyelmes nagyúri asszonynak és elpanaszolná neki baját, megszánja nyomorúságában és megszabadítja. a hallgatóságnál nem tévesztette el hatását. Elég hosszasan, de igazi könnyed, népszerű modorban ismertette az elektron-elméletet. A rádium-emanáció tárgyalásánál már nem volt annyira világos. Szólt a rádium-lerakodásról: a hibásan úgynevezett indukált radioaktivitásról; a hélium képződéséről s ezzel kapcsolatosan az anyagi átalakulásról; a rádiumnak a levegőt ionizáló képességéről s ezt kísérletileg is bemutatta; hőhatásáról. — Megemlítette szerepét a gyógyászatban; de itt csak a rákos képződmények megszüntetéséről, illetőleg a túltengőn képződő sejtek szétejtéséről számolt be. Különben az előadás igen ügyes, tanulságos, talán egyetlen hallásra átérthető volt. Fejes Zsigmond tanár úr pedig kitűnően tolmácsolta, amit a német igen melegen köszönt meg neki. A színházi hét. Egy hét óta Könyves Jenő Staggione-társulata játszik színházunkban, bizonyságát adva annak, hogy a mi magyar szintársulati rendszerünk nem éppen a legjobb. Nálunk a színtársulatok — vidékiekről szólok persze — úgy vannak szervezve, hogy zenés és nem zenés darabokat egyaránt képesek legyenek előadni. Minthogy pedig, pláne a zenés darabokhoz, sok ember kell, a mi színtársulataink igen sok tagból állanak s a sok között sok a selejtes is. Előadnak mindenfajta darabot, egy rövidke szezónban 25—30 újdonságot is, hogy volnának képesek ezt mind egyforma jól betanulni? Más az olasz staggione. Van dráma és opera-staggione. Az előbbi 10—12 új darabbal, a másik 3—4 operával indúl útnak s egy helyen a lakosság számához képest 2—4 heti időzés után megy tovább rendesen sikerrel és pénzzel gazdagon. Ennek az olasz staggione-rendszernek első mintája Könyves társulata s hogy jobb minta, mint amilyen minta a ma még életben levő régi társulati rendszerből a Szalkayé, arról mindenki meggyőződhetett, aki csak egyszer is látta őket. Mindjárt első előadásuk meglepett igazi művészi színvonalával. A kísérteteket adták önkényes és önkénytelen kihagyások nélkül, előkelő színvonalú összjátékkal. Az Oszwaldot személyesítő Könyves Jenő régi ismerősünk. De természetesen, az alatt a majdnem 15 óv alatt, mióta nem láttuk, erősödött rutinja, mélyült tudása. Oszwaldja olyan alakítás volt, amelyet akkor is bizvást meg lehetett nézni, ha valaki Mert miképpen váljon ő meg a havastól, a szikláktól, a fáktól, a harkályoktól, meg a mókuskáktól ? Hát a napfénytől, Úristen ... a napfénytől ? Bizonyos, hogy az ilyen nagy rangbéli dámának az efféle csak egy kicsi szavába kerül. Ezt, lám, a sánta Popu is pedzette tegnap, midőn meghozta neki a kastélyból a parancsot, hogy a kegyelmes asszony mától fogva minden reggel az alsó fenyvesben akar sétálgatni. Kalauznak őt rendelte ki a „don kapitán" - tehát könnyű lesz. Majd előhozakodik a nagy bajával, s olyan szépen megkéri, mintha a beszkokában (templomban) a boldogságos szűz Mária képe előtt imádkoznék. Ez a reménység kissé megvigasztalta. Valamivel könnyebben lépkedett. Mintha hatalmas, széles válláról jócskán lekerült volna a félelem súlya, s a bokrok homályából sem vigyorogtak annyira szemei közé babonás hitének elvesztő vampirjai. Ám, meg kell érteni a dolgot: a legény nem volt gyáva. A közönséges félelmet annyira nem ismerte, hogy nem is tudta, mi az, hát voltaképpen és miképpen értse? Medvével, farkasokkal bármely pillanatban kész volt összekapni, 8 a rövidebbet nem ő húzta. Összes viaskodásaiból mindössze egyetlen farkas-harapást őrzött a balcombján, de biz azt föl sem vette. Bemázolta összerágott hegyi zsályával, leszorította egy darabka durva lenvászonnal és meg volt. Az öreg Máthé elszörnyedt, mikor meglátta. Zacconit, vagy Beregit látta. Nem összehasonlítani akarom Őt ezekkel a szinész-nagyságokkal, csak jelezni, hogy alakítása becsületes művészi munka volt, megrázó főkép utolsó jelejelenetével. A darabban feltűnt még Kovács Margit megkapó, kifejező játékával. Bár kicsi volt szerepe, annyit máris láttunk, hogy többet ér, mint az utolsó szezónban itt járt drámai nőcskék mind összevéve. Szász Anna és Alapi szintén igen jók voltak. A vasárnapi délutáni Csöppség-előadás is eltért az eddig típusban volt délutáni előadásoktól. Ezúttal nem a színészek szórakoztak a színpadon, hanem a közönséget szórakoztatták. Ligeti Angéla bájos, szeretetreméltó „csöppség" volt, a többi szereplő is mind dicséretet érdemei. A Szabinnök elrablását már azt hittük, hogy untig eleget láttuk, de ahogy vasárnap este láttuk, úgy hajlandók lennénk akár mégegyszer megnézni. Vidám kacagástól volt hangos egész este a színház. A kacagtatás fő mestere Szepesi Sándor volt (Rettegi Fridolin), kiben pompás komikust ismertünk meg. A darab ment, mint a karikacsapás, csak közönség volt kevés. Sok ezer meg ezer drámai alkotás után, melyek a nő lelkének analízisét tárták fel, ime egy dráma, amely a férfit mutatja be. — Ez a munka csak formájában lett drámai, de a műfaj egyéb követelményeit Schnitzler drámájában hiába keresnők, de annál több szellemet, ötletet és megkapóan elmés dialógot. — A legmodernebb osztrák iró ragyogó szellemének sziporkáival töltötte meg azt a hét pompás jelenetet (nálunk csak ötöt mutattak be), melyek mindegyike egy művészi pszichológiával megalkotott pompás kis jellemrajz, amelyet a társulat kitűnő művészei megértő előadásban mutattak be. Félórás dialógokat hallottunk minden zökkenés, a sugó minden beavatkozása nélkül. László T. játszotta a címszerepet Anatol-1 és művészi ábrázolásban tárta elénk mindama változatokat, melyekben egy léha férfi szerelmi érzései átmennek. A darab csillogó szellemességei közül egy sem veszett el játékában. Max szerepének felsőbbséges hideg gúnya Alapi alakításában teljesen érvényesült. Az öt nőalakot Székely Ilona, Kovács Margit, Saáry Margit, Ligeti Angéla és Vámos Gizi játszották, sorrendjükkel értékeltük jeles alakításukat. Kedden, Ohnet hires műve: A vasgyáros került szinre kifogástalan szerepbeosztással. Az előadást félig telt ház nézte végig és az első jelenettől az utolsóig gyönyörködött az igazi művészi játékban. Valamennyi szereplő közül Könyves Jenő Derblay Philippe-je emelkedett ki legkiváltképpen. A komoly, határozott és erős akaratú és becsületes jellemű gyárosnak hű interpretatorát minden felvonás után megéljenezte a közönség. Nagy tetszést aratott Saáry Margit Clair szerepében, László Tivadar Oktávjával, vidám perceket szerzett a publikumnak — Ekkora seb, a fütyülőjét! riadt rá haraggal — azonnal ruccanj át a doktor úrhoz és mutasd meg neki . . . gazember! — Értem! don kapitán — mosolygott szelíden az oláh. Hallatlan, micsoda nép ez a római ! — pirongatta jóindulattal az öreg székely — akkora marásban részesülvén, hogy lónak is sok, beköti egy falat ronggyal, vagy mi a fenével . . . hogy jó piszkos legyék ! Takarodj iziben a doktor úrhoz 1 — Megyek már, domnule ! — felelte engedelmesen a legény és ment. Persze nem a doktorhoz, hanem vissza a havasra, ahonnan lejött. Kell is neki doktor! Soha életében nem hallotta, hogy a hegyekben élő frátyiiok közül valaki doktorhoz vetemedett volna, ha némi hiba esett testének épségében. Ellenben meghaltak, ha kellett, nyugodalmasan, békességgel, elvonulva a többiektől, mivelhogy halál ellen — úgymond az írás — nincs orvosság. A haláltól nem félt Tógyerka. Fajának búsongó, lágy melanchóliájával gondolt rá, megenyhülést látván benne, nem borzalmat. A „Vár"tól azonban félt. Az ismeretlen rém roppant arányúvá dagadt fölgerjedt fantáziájában, mely egyebekben szegényes vala és tökéletlen. Ezt a rémet azonban még színezni is tudta, s cBak annál jobban iszonyodott tőle. Mi ehhez képest a halál ? A „Vár"-ból nem látni a havast, virágaival a völgyet, aranyszínű ködbe burkolva reggelenkint a „Plesca" vörhenyes ormát. Mi ezek nélkül az élet, óh kegyelmes Jézuska, te tudod . . . Semmi. . .