Pápai Hírlap – VII. évfolyam – 1910.

1910-01-22 / 4. szám

osztályokba. (A 15. szakasznál.) Ha azoknak összes járandóságai a fizetési osztály legfelsőbb fokozatát is felülhaladják: a többletfizetés ne pótlék cimén illesse, hanem fizetésképpen. (A 19. szakasznál.) A nyugdíj-intézetek létesítése nagyon hosszú időre szabatott. Ezek a törvény életbeléptétől számított egy éven belül létesítendők. (A 25. szakasznál.) A jegyző a magánmunkálatok eltiltásáért kárpótlandó. (A 32. szakasznál.) Ami fizetés az alkalmazottaknak törvényben megállapíttatik, az egész összegében 1909. évi január 1-től visszamenőleg nekik kiutalandó. Sérelmes a törvényjavaslat még azért is, mert a képviselőtestületek intézkedési joga a segélyösszeg felhasználására nézve már eleve megköttetett, midőn a miniszteri rendelet már előre kizárja annak a lehetőségét, hogy községi adókkal túlterhelt városok is, még ha egyéb, a rendeletben jelzett célok kielégítéséről már megfelelő módon gondoskodtak is, a segélyt, vagy annak egy részét a lakosság terheinek könnyítésére használhassák fel. Az állami tisztviselőknél biztosítva van az automatikus előléptetés, ami azonban a városi tisztviselőknél nem nyerne a törvényjavaslat szerint alkalmazást,. Most a városoknál pl. egy jogvégzett aljegyző 1400 koronánál kezdi, esetleg 1800 koronán végzi és még a magánmunkálaioktól is el van tiltva. Legjobb volna azért, úgy mint a tanítóknál, a korpótlék rendszerét alkalmazni és öt korpótlékot rendszeresíteni. A polgármester bármily hosszú működése alatt csak 800 korona fizetésben emelkedik, mig egy falusi tanító 1000 korona korpótlékot is nyerhet. A városi tisztviselők évek hosszú során át vártak a fizetésrendezésre, méltányos tehát, hogy akkor, midőn végre rájuk is kiterjed a törvényhozás figyelme, jogos igényeik teljes kielégítést találjanak. A vöröskereszt estélye. — 1910 jan. 15. — A vén Griffnek, mely már idén panaszkodni kezdett: „hát idén én már sohase látok vigadni akaró embereket?", múlt szombaton mosolyra derülhetett viharverte arca. A vöröskereszt népszerű jelében összegyűltek annyian, hogy alig volt hely befogadásukra, főkép mikor táncra állottak a párok. Ez azonban csak úgy tizenegy óra tájban volt. A megelőző időt: 1/

29-től 3/é H-ig egy minden tekintetben szépen sikerült, változatos müsorú hangverseny töltötte be, melynek sok gondot és fáradságot igénylő rendezéséért a vöröskereszt élén buzgólkodó hölgyeket teljes elismerés illeti meg. Elsőnek a pódiumon, mely színházi diszlemajd bizonytalan, halk hangon, szinte remegve, hozzátette : — de hátha játszik ? — Nem játszik, kedveském . . . Megigérte, hogy többé nem játszik. — Igaz, megigérte. — Es meg is tartja, amit igért. Ottó férfi és katona volt. Nem tréfál az adott szóval. — Igaz — bólintgatott a fiú — Ottó tórfi és katona volt . . . Ottó derek férfi. Úgy-e, Helén ? Ottó nagyon derék férfi. — Az, szivem, az . . . És szeret minket ? — Igen, szivecském, szeret minket! Ez is egyik nagy oka, hogy kártyát soha többé ne vegyen a kezébe. Ottó szeret minket és nem akarhatja, hogy bajt hozzon ránk. — Úgy-e, Helén édes, múltkor nagy bajban voltunk ? — Bizony, nagy bajban. A mi viszonyaink között kétezer forint nagyon sok pénz. A házon is sok az adósság . . . apácska nem igen tudott bánni a pénzzel. Meg is mondtam Ottónak, hogy mégegyszer nem tudnám kifizetni a kártyaadósságát, mert nem volna miből. — Ügy e már a zálogházba sem tudnánk betenni semmit? — Nem bizony, semmit . . . — Múltkor az ezüstöt is be kellett tenni. — Igen, azt is . . . — Úgy-e, most azért eszünk alpakka-kanállal? — Azért, kedveském, de majd kiváltjuk az ezüstöt, ha pénzünk lesz. Addig nem kell szólni Ottónak. Szégyelné, ha megtudná, hogy miatta az ezüstöt is el Kellett zálogosítani és én nem lek segítségével Ízléses színpaddá volt átalakítva, Galamb Laura jelent meg, hogy Erdélyi Zoltánnak, az országosnevü poétának az estély alkalmából irt prológját elszavalja. A gyönyörű költemény (mai számunkban közöljük), melyben a derűs és komoly részek tökéletes harmóniában olvadnak össze, méltó tolmácsolóra talált. A kitűnően színezett szavalat megkapta, meghatotta a közönséget, ami sűrű tapsokban jutott kifejezésre. Nagy tetszést keltett a következő szám: a vegyeskar. Ilyet ritkán hallani Pápán, nem csoda, hogy nagy volt iránta az érdeklődés. A hölgyek kórusát Kolbe Nándorné, Sz. Galamb Böske, T. Nagy Jánosné, Deli Margit, Deli Berta, Galamb Laura, Geiger Edit, Hajnóczky Margit, Okolicsányi Ilona, Okolicsányi Böske. Ress Margit, Szabó Etelka, Valkó Vilma, Wajdits Ilonka, Weisz René alkották s ez — bár az összetanulásra aránylag rövid idő állt rendelkezésükre — ép oly jól megállta helyét, mint az urak : Ambrus György, Balogh Imre, Benedek József, Falussy József, Fazekas Mihály, Fekete János, Fülöp Mihály, Jávory Elek, Konta Dezső, Kurucz Gyula, Szeness Líszl ó, Varga Károly theológusok állandó énekgyakorlatban álló kórusa. Ügy az előadott műdalok, mint a népdalok igen kedvesek és hatásosak voltak, amiben — tán mondanunk sem kell — nagy része volt Gáty Zoltán mesteri dirigálásának. A magasabb stilü zongorajátéknak kimagasló példáját nyújtotta a következő szám. Wagner Tannháuser nyitányát játszották két zongorán Gerstl Leóné és Kiss Vilma. Csak a klasszikus zene igaz ismerői tudták teljes mértékben méltányolni azt a mély tudást és bravúros technikát, ami játékukban megnyilatkozott, de a laikust is megigézte a két hatalmas hangszer remek összhangja. A zúgó tapsokra ráadásul adott keringő könnyed dallamossággal lopta magát bele a szivekbe. Meleg taps köszöntötte a pódiumon az est kiváló felolvasóját, dr. Antal Gézát. A tudós professzor felolvasása ezúttal a szépirodalom mezején mozgott s azzal az értékes szenzációval szolgált nemcsak a közönségnek, de a magyar irodalomnak is, hogy dr. Antal Géza magyarra fordította a német regényirodalom egyik legremekebb alkotását, Sekeffel József Viktor Ekkehardját. Ebből a regényből olvasta fel azt a fejezetet dr. Antal, melyben Ekkehardot, a szerzetest a Hedvig, sváb hercegasszony iránt érzett szerelme őrületében látjuk, midőn szenvedélye áthágja korlátait, amit nyomon követ a büntetés s ami súlyosabb ennél: a bűnbánat. A drámai részletekben gazdag fejezet alkalmat nyújtott a fordítónak nyelvtudásának és stílusbeli lendületének ragyogtatására, de maga az a mód, ahogyan felolvasott, a drámailag kifejező és szivekre ható előadás is valósággal akarom, hogy szégyelje magát. A férfiaknak az ilyesmi nagyon kínos. Elhallgattak. A fiú egy darabig az antik, XVIII ik századbeli, dúsan aranyozott órára bámúlt, melynek nyilvesszős mutatója lassankint a tizes szám felé mérte az esti időt — azután megint megszólalt : — Helén édes, Ottó bátyánk olyan derék férfi . . • miért hagyta ott mégis a katonaságot ? A leány finom, sápadt arcát egy pillanatra elborította a vér. Szinte rémülten nézett a fiú ártatlan, naiv szemeibe. — Nem tudom — válaszolta majdnem hevesen, elutasítva — nem tudom, hogy miért.. . Bizonyosan azért, mert nem tetszett neki. — Ne haragudj - folytatta szomorúan a fiú — de azt gondolom, hogy Ottó ott is megígérte, hogy nem fog többé játszani, aztán mégis játszott . . . vesztett és nem fizetett. — De fizetett ! Senkinek sem maradt adósa egyetlen fillérrel sem. Mindenkit kifizetett! — Mégis megfosztották a rangjától ... — dunnyogta búsan a fiú. — A leány pilláira fölszivárogtak a könnyek. Fölemelkedett a kerevetről, félretette az érintetlenül maradt kézimunkát, azután odalépett öccséhez és gyengéden megcsókolta. — Ne beszéljünk erről, édes szivem. — Amint parancsolod, Helén — válaszolta engedelmesen a fiú — de mégis, mondd, miért kell annak meghalnia, aki kártyán — tehát egy játékon — veszít és nem tud fizetni ? — Mert így kivánja a becsület — felelte frappáns hatású volt. Percekig zúgott a taps a felolvasás után s ez szólt a regény Írójának, a fordítónak és előadónak egyaránt. Kisebb szünet után Balogh Dezső tanítójelölt tárogató-száma következett. Természetesen kurüc dalokat adott elő s bizonyságát szolgáltatta annak, hogy a nehéz hangszert Ízlésesen s igen ügyesen kezeli. A megérdemlett tetszésnyilvánítások után Gerber Jenő adott elő hegedűn magyar dalokat. Eredeti, cigányosan, cifrázó előadási módja nem tévesztette el hatását. A felhangzó tapsokra — Fráter Loránd mintájára — saját hegedükisérete mellett pár újabb magyar dalt énekelt, amit szintén megtapsoltak. A műsor utolsó száma egy a maga nemében rendkívül bájos és vonzó tündér-ünnep volt. A tündérkirálynő Bottka Lici udvarában összegyűlt udvarhölgyek: Csillag Piroska, Kiss Mici, Kovács Mariska, Molnár Margit, Szőllősy Karola és tündérek: Bachó Margit, Barthalos Gizi és Ilus, Bélák Rózsika, Horváth Irénke, Karlovitz Iluska, Kiss Margit, Koller Irénke, Szőllősy Mici, Tompa Erzsi, Varga Juliska, Véssey Piroska több táncot lejtettek el finom gráciával, igen kedvesen. Rendkívül helyes volt a tündérek közé tévedt kis emberek Halász Lilike, Karcsay Iduska, Kolbe Lajoska, Koller Lajoska tánca és igen sikerült a Ress Margit tüzes tarantellája. A táncok végén a gyönyörű csoportképen sok öröme tellett a közönségnek, mely lelkesen megtapsolta a tündér-ünnep összes szereplőit. Műsor befejezte után vacsora, aztán tánc következett, mely hangos jó kedvben virradatig tartott. A jelenvolt hölgyek névsorát itt közöljük: Asszonyok: Baroza Zoltánuá, Bottka Jenámé, Braun Dezsőné, Bélák Lajosné, Brunner Istvánné, Bogár Istvánné, özv. Baohó Vinoéné, Csillag Károlyné, dr. Cseh-Szombatby Lászlóné, dr. Fehér Dezsoné, Faragó Jánosné, Gerstl Leóné, Goldschmid Ödönné, Hajnóczky Béláné, Herbst Ferencnó (P.-Kovácsi), dr. Horváth Józsefné, özv. Hanauer Béláné, Kis Ernőné, Karlovitz Adolfné, Körmendy Béláné, Kovács Kálmánné, Kis Tivadarné, Kluge Károlyné. Kovács Ignácné (Egyed), Kiss Károlyné. Kolbe Nándorné, Karcsay Istvánné, Koller Ödönné, Kiss Istvánné, Langráf Zsigáné, Lengyel Kálmánné (Dáka), Loitold Jánosné (Ihászi), Mihályi Gézáné, Mol nár Kálmánné, Mikovinyi Ödönné, Mészáros Lajosné, Mayersberg Samuné, Németh Imréné, Okolicsányi Lászlóné, Prauer Károlyné, Resch Józsefné, Sági Sándorné, Sági Samuné, Saáry Lajosné, Sarlay Gyuláné (K. Vath), Steinberger Lipótné, Seregely Gyuláué (Mezőlak), Steiner Ignácné, Sz. Galamb Böske, Szollőssy Miklósné, Szeberényi Gyuláné, Sipos Józsefné, Tury Nf»gy Jánosné, özv. Tompa Sándorné, Tar Gyuláné, Varga Istvánné, Varga Rezsőné, özv. Vikár Kálmánné, Véssey Józsefné, özv. Valkó Lajosué, oly szilárd, szinte bántóan komoly haugon a leány, hogy a fiú tágranyilt szemekkel, meghökkenve tekintett rá. — A becsület ? — kérdezte elképpedve. — Igen, a becsület! A név becsülete, amelyet visel. A fiú megcsókolta fejét és félrenézett. — Furcsa ... — mormogta eltűnődve. — Megint csak elhallgattak és hallgattak egészen egynegyed tizenkettőig. A folyton erősbödő szél ekkor már oly erővel döngette a vénséges ablakokat, hogy majdnem kinyomta őket ócska pántjaikból. Nehéz idő járt odakünn ; a befűtött kályha semmi meleget nem. adott, mindent kihordott a szél. Negyed tizenkét órakor megdöngött lenn a kapú, azután becsapódott. — Hazajött ... — lehellte mély lélegzettel a leány. Gyorsan odalépett a lámpához, lecsavarta és elfújta. — Ne vegye észre, hogy vártuk és virrasztottunk — súgta a fiúnak — rosszúl esnék neki . . . Megvárjuk, amig bemegy a szobájába, azután óvatosan mi is visszavonulunk és lefekszünk. Jó ? — Amint akarod, édes Helén — felelte csendesen a fiú. A szomszéd szobát üveges ajtó választotta el a lakás többi részétől. E mögött az üveges ajtó mögött, mely a kapitány szobája volt, néhány perc múlva el-elakadó, nehézkes fütyülés hangzott föl 8 nyomban utána egy feldöntött bzéknek a visszhangos zaja.