Pápai Hírlap – VI. évfolyam – 1909.

1909-12-25 / 52. szám

— Nem látok semmit, szólt a kis leány, nem látom a vágás helyét, Iván. Aztán kicsi kacsóival megsimogatta a fiu bal képét. — Itt fáj, Iván ? — Ott fáj, ott éget, Annuska. Milyen puha keze van magának, mintha bársonnyal simogatnák az arcomat. — Nem látszik, Iván, mire haza ér, addigra nem is éget. — Nem, nem, Annuska. — De nézze csak Iván, majd elfeledtem a koszorút, itt a kezemben. Fogja csak. Magát illeti, hiszen maga a győztes. Isten vele. Iván kérdőleg nézett a kis leányra, mi alatt bátortalanul nyúlt a koszorú után. A kis leány azonban erősítette: — Magáé Iván, a koszorú, fogja. A győztest illeti. Isten vele. Aztán befutott a házba. A kis fiu pedig arcához szorította a virágokat s boldogan ment a felé az alacsony kis ház felé, melynek tetején egy vörösre mázolt fatorony mutatta, hogy az az iskolaház. Nem is messze kellett mennie mig haza ért, mégis egészen elfeledkezett, hogy minő gyalázat érte. Ifjú szivéből egy ujabb hatás kiszorította a régebbi emléket s úgy érezte, hogy az a vágás az arcán már nem éget. Annak a kis leánynak puha kacsói, meg azok a hűs, harmatos virágok meggyógyították szivén, arcán, ami fájt. Őszi rózsák. Nem gondolkodni érzéseink fölött — és nem érezni gondolataink nehézségét — ez az élet ópiuma. * Némely ember kedvének keresésében sohasem iparkodhatunk eléggé anélkül, hogy egy nagy elégedetlenség ne volna a köszönet igyekezetünkért. * Az igazi nő élete örökös védekezés a por és piszok ellen. * Ragyoghat a szemünk a más boldogságától is, hisz a csillagok sem mind a saját fényüktől ragyognak az éjszakában. * Van kötelesség, melyet csak az tud teljesíteni, aki birja is, és van életpálya melyet csak az bír betölteni, aki érti is. * Minél magasabb oltárt építünk bálványainknak, annál nagyobbat buknak és annál jobban megzavarnak hangos csörömpöléseikkel. * Megtörténik néha, hogy valaki önzetlen lesz — csupa önzésből. * Ritkán válhat el két nő anélkül, hogy előbb egymásnak valami kellemetlenséget ne mondjanak. * Nagy baj az, hogy nekünk embereknek legtöbbször semmi sem elég és mégis minden sok. * Férfi és nő között igazi barátság csak akkor létezhet, ha már mindegyik más irányban van érdekelve a szerelemben. * Van úgy, hogy nézünk — és nem látunk környezetünkből semmit; mert ilyenkor azt látjuk, amit már nem nézhetünk. * * Nemcsak akkor temetünk, mikor a sír előtt állunk. Aspirin. Jön a megváltó! Irta: Révész Béla. Kicsiny harang csendült meg az ébredő hajnalban és a kemény téli levegőben zengett, reszketve csilingelt a hangja. A faluban egymásután nyíltak a kapuajtók, ködmönös parasztok, nagykendőbe burkolódzó asszonyok bújtak ki rajtuk és elindultak a templom irányában. A havas, sápadt szürkület fakóra festette az embereket és azok, amint egymásután lépegettek, nem különböztek egymástól, a hónaljak alatt egyformán ott szorongott a nagytestű imakönyv, lomha árnyék kúszott mindegyik nyomában, a jeges uton. A roráték ideje volt, karácsony előtt, amikor az emberek készülődnek Jézus megszületésére ... Itt is, a faluban, a nyomorodott parasztok áhítattal irtották a képzelt bűnöket tiszta szivükből és a hajnali miséken buzgón könyörögtek az égi kegyelemért, ha netalán a megélhetés napjainak során lázadó szó hagyta volna el ajkukat. A sínylődő emberek, most a karácsonyi ájtatosság idejében, töredelmesen érezték, hogy sokat vétkeztek az elmúlt esztendőben. Szintúgy, mint az előző években, mióta a soruk megfordult és az Isten kipróbálta őket. A földjüket, melyből kinőtt a szűkös kenyér, elkányázta a bérlő. Husz teljes évig senki másnak nem zsendült a kalász, nemcsak náluk, de az egész környéken. A tizcsapás köziil aztán közéjük vágott az utolsó, amikor megcsinálták a vasutat és ilyformán a parasztok elestek a fuvarozástól is és rájuk borult a zsellérség, a nyomorúság sötét felhője. Mindezért a parasztok ezen a környéken igen sokszor bűnbe estek s titkon jussukat a türelmetlen napokban sűrűen használták, zúgolódtak, káromkodtak, mígnem karácsony idejére ilyenkor észre tértek. A szenvedő emberekre ráderengett a Jézus arca. A szivek mélyén forradalom háborgott és megnőtt, szárnyas lett bennük a hit, hogy jön a Megváltó. Az evangélium legendái, mint eleven valóságok, ott rajzottak az emberek lelkében és a csöndes estéken, a szomorú szobákban, amikor a szent könyveket forgatták, lejátszódtak előttük— a képzelet gyöngéd segítségével — az istenes idők, a megnémult Zakariás rejtelmes viselkedése, aiiliomos asszonynak csodás esetei; megrebbentek a szemük előtt a mennybolt káprázatos megnyilatkozásai és dús hálával, az alázatosság gerjedelmével telt be szivük: az ódon írások regéltek, próféciáltak, hogy megszületik a Megváltó, a hatalmasokat levonja az ő székükből, az alázatosakat felmagasztalja és betölti az éhezőket minden jóval . . . Közeledelt karácsony napja, a Luca fordulóján az emberek szivében melegebben lüktetett a reménység. Mikor egymásután jöttek a gyerekek, a Megváltó csemetéi és be-bekiáltottak a házakba: —- Szaporodjanak meg bőségben, csirkékben, libákban ! — az asszonyok rá-rámondták : — Úgy legyen, . . . úgy legyen . . . hála érte Jézusnak . . . Az esték mindinkább áhítatosabbakká váltak, betlehemesek már mindenfelé jártak. Megkocogtatták az ajtót és felcsendülnek a bejelentő versek: — Bebocsáttatást kérünk, jöttünk a Megváltót dicsérni, ha megengedtetik, szép énekszóval, pásztorok örömével elő fog adatni. Benn a szobában a parasztok zsolozsmásan feleltek: — Halljuk Jézus születését, akit angyalok hirdetnek. A betlehemesek bejöttek és ölben hozták a házikót. Aranyzsupp volt a fedele, ezüstösek a falai, benn pedig a házikóban a fehér jászolt bölcsősen ringatta a liliomos Asszony. Rubintos palástjukban, gyémántos koronával a fejükön állt a három király és nézték a küszöbről a nyájas idillt Mária ringat, József alázatosan hajlik a gyermek fölé, bárányok friss szalmában pihennek és a karcsú lábu szamár odadörgölődzik a jászolhoz. Az aranyzsupp tetején pedig ékeskedik az embert hívogató nagy piros csillag. A betlehemesek énekelni kezdtek: — Betlehemnek pusztájában nagy öröm hirdettetett, mert a barmok pajtájában, ökör, szamár, jászolában Üdvözítő született . . . Az ének elcsendült, három pásztor lépett most elő a betlehemesek sorából, fehér volt a ködmönük és fehér volt a szöghajuk, mely ráverődött a vállukra. Felemelték a szántott arcukat és csudálkozva, gajdolva így szóltak: — Ily nagy történetet még soha nem értünk, hogy szózatot hallunk az égből. Azt hallottuk, hogy Betlehembe siessünk, a világ Megváltójának köszöntésére. A parasztok, férfiak, asszonyok, gyerekek felkeltek az asztal mellől és gomolyodva a jászol elé siettek. — Hol van a Megváltó ? — Megszületett? — Eljött értünk? Letérdeltek a kis házikó előtt, elvették a betlehemesektől, ölelgették, cirógatták, örömükben ujjongtak. — Színarany az istálló is, ahol megszületett . . . — Juj a szerecsen király ... az is eljött hozzá ... — Ni! A csillag hogy repül a házikóra .. . Magasra emelték a jászolt és most már valamennyien, parasztok, betlehemesek dalolták: — Új csillag támadt az égen, kit megprófétáltak régen, kit szomjúhozó lelkek várnak... Lasankint, áhítatosan elhangzott az ének ... és az ajtón újra kocogtak . . . Három öreg pásztor jött be a szobába. Fehér volt a ködmön, fehér a szöghajuk, mely ráverődött a vállukra. Körülnéztek és köszöntöttek: — Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus! — Mindörökké amen. Hová igyekeznek kigyelmetek ? — Megyünk a harmadik határba. — Milyen járatban ilyenkor ? — Megyünk az igazságot meghallgatni... — Az igazságot ? . . . Aztán a harmadik határban találják meg azt? Kinél, minél? Hogy gondolják ? — Egy szegény ember ajkáról csörgedezik, mint a tiszta patak és aki meghallja, megérti, friss lesz tőle a lelke . . . — Csodákat beszélnek, ott keresik az igazságot, nem hóbortosok kigyelmetek? — Nem, ami szót elejt, érdemes felvenni, mint a kincset . . . — Hiszen tudják, hogy az igazságot nekünk nem mutogatják, bujtatják, takarják, tudj' Isten, hol bujdosik . . . — Jöjjenek velünk és meglátják, hogy nála van és írral keni be az ember szivét, amikor beszél . . . — Aztán miről szól, mi van a szavában, hogy úgy megindulnak rajta? — A szegény ember bajáról, amin ő segíteni fog . . . — És hiszik kigyelmetek segíthet ember fia ? . . . A parasztok, pásztorok és betlehemesek leültek az asztal mellé, a cicomás házikót letették az asztalra, a lámpa mellé és az arany vessző, ezüstös és gyémántos szivek mind ragyogtak rajla, amikor az öreg, társainál is öregebb pásztor így szólt: — Az Úrnak vannak kiválasztottjai és kifürkészhetetlenek az ő titkai . . . — Hallgatják-e sokan, keresik a bölcsességét ? — Kicsiny szobában prédikál, de elzeng a szava messzire. Távoli vidékekről felkerekednek az emberek és mennek, mennek az igazság forrásához, mely megbuggyan, mihelyt körülveszik. És beszél a szegény emberek országáról, mely nemsokára itt a földön megnyílik. A szava olyan, mint az égő szegfű és megfestegeti a jobb jövendőt, hogy úgy piroslik, mint a küzködő hajnal. . . — És melyik a jobb jövendő ? — Az evangéliumban megvan írva . . . egy akol lesz a világ. Isten képére teremtett emberek között különbséget nem tesznek, kezünk munkáját megbecsülik, családunknak örülhetünk és millió, millió ember fog rá vigyázni arra, hogy a földet alólunk ki ne lopják. — És mindezt, mindezt egymaga az az ember? . .

r. — Ö az apostol, aki eljött közénk a nagyvárosból. Onnan magasról ellátnak mindenfelé. Elküldték az üzenettel... A paloták árnyékában már nyüzsögnek az új emberek, akik szivükkel szövetkeztek. Egy kicsi, szegény ember — úgy mondják — féreg, akit eltaposnak, de millió és millió nyomorodott, egy akarattal, jó akarattal, erős kar, mely megfordítja a világot . . . Jöjjenek kigyelmetek, az igazság magukat is várja, éjszakára odaérünk s mire elnémul a világ, prédikátor hallatja szavát és meglátják, miként a szent könyv mondja, és fényes dél lesz és éjszakának nem mondhatjuk ... A parasztok, pásztorok és betlehemesek feltörekedtek és elindultak a harmadik határ irányában. Amerre mentek, esti harangok csilingeltek, friss hangjuk meg-megkongatta a jeges menybolíot. Zengett a levegő, a harangok muzsikáját vissza-vissza küldték az égből és méla, ringó melódiák úsztak az igazság-kereső emberek fölött. Egy gyönyörű nagy csillag vezette őket, mely nyájasan nézett rájuk, mintha Isten szeme volna. És a nagy hidegben nem fáztak, lelkük sóvárgott, a nagy szeretet, mely betöltötte szivüket, terelte őket, küldte, biztatta a pásztorokat, parasztokat, hogy megkeressék az apostolt, aki a szegény emberek megváltására megszületett és közéjük leszállt. . .