Pápai Hírlap – VI. évfolyam – 1909.

1909-12-11 / 50. szám

PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. SZEMLE. MárI Nem, kedves Latham úr, ezt nem vártuk Öntől. Hogy ilyen hamar tönkretegye nekünk békés filisztereknek, szegény rajongóknak minden szép illúziónkat, hogy ilyen nagyon is hirtelen leszállítson bennünket a magasságos égből, hova képzeletben repültünk Önnel s alátaszítson a tüzes pokolba, hova az Ön sárkányán felszállított gyorstiizelőágyu miatt kell időnek előtte alá buknunk, nem, ezt igazán nem vártuk öntől. Már! . . . Hisz még nem is örülhettünk eléggé, még sajátunkká se lehetett eléggé az a fölényes büszkeség, hogy kik eddig csak a földnek és viznek voltunk urai, meghódítottuk a levegőt is, s máris, máris érezteti Ön velünk, hogy bizony mi csak amolyan szegény gazdagok vagyunk, torz a mi kincsünk, gúny a mi vagyonunk, halál a mi életünk. Már! . . . Miért is kellett ily hamar megláttatni Önnek, hogy száll a magasba az emberölő gép, hogy fog onnan váratlanul gyilkoló erővel alálövelni gyanútlan haladó földi páriákra gyilkos borzalmat, iszonyatosan romboló ellenállhatatlan löveget. Már! . . . A francia hadügyi kormány már nem is csinál titkot belőle, hogy az aeroplán támadó fegyver, amely ellenséges sorokat fog ritkítani, tönkretenni. I

b

ry fogja talán a dicső náció az elveszett hadi gloiret visszaszerezni, nem elégedve meg a szellemi gloireval, mit alkotó elmék szerezhetnek meg számára. És hogy ennek ily nagyon hamar kellett kipattanni. Már! . . . Kár. A sóhajok szigetén. Sóhajok szigete! . . . Szomoruan találó meghatározás. Elliz Izland szigetét nevezték el ekként a kivándorló magyarok. És soha találóbb nevet, ahol már annyi könnye hullott a magyarnak. Bizony szomorú dolgok azok, amiket most el fogunk mondani, de bennünket az az igaz, szent cél vezet, hogy felnyissak polgáltársaink szemét, hogy ne üljön fel könnyelműen a csábító ügynökök mézes-mázos szavának és ne hagyja el hazáját. Amerika se fölig tejföl. Aki azt hiszi, hogy ott könnyű szerrel lehet garmadába gyűjteni a töméntelen sok dollárt, az ugyan alaposan csalódik! Százszorta többet kell ott dolgozni, mint nálunk s a bányákban, vasgyárakban és kőfejtőkben a halálnak ezer meg ezerféle neme leselkedik az ott dolgozó munkásra. És tévedés azt hinni, hogy Amerikába oly könnyű bevándorolni. Mind több akadályt tesznek a bejutás előtt. Alig, hogy Elliz Izlandon . kiköt a hajó, ott terem az orvos és sorra vizsgálja a kivándorlókat. Megnézi annak minden porcikáját, karját, lábát, szemét, fülét úgy, hogy katonasorozáskor se különben. És jaj annak, akinek a legkisebb hibája van! Azt irgalom nélkül hazaküldik; nem törődve azzal, hogy az a szegény munkás talán kisded viskóját vagy földjét adta el, hogy a hajójegyét megválthassa és Amerikába mehessen. Mert Amerikának dolgos, erős emberekre van szüksége, akik nem dőlnek ki a mázsás terhek cipelésében, akiket nem bágyaszt el a perzselő forróság. De akik gyenge, vézna testalkatúak, azokra ott nincs szükség, azokat azonnal visszaküldik hazájába. Számtalan ilyen eset fordult már elő Elliz Izlandban, de mindennapi clolog az is, mikor apró gyermekek sirnak, esdekelnek, hogy szüleikhez jussanak. Ha a szülő nem kap hirt arról, hogy a gyermekét ismerősökkel utánuk küldik, akkor az történik, hogy az ismerősök megérkezvén, sietnek a sóhajok szigetéről, de a gyermekeket nem engedik, ha csak a szülök értük nem jönnek és affendavit-ot nem adnak. Az állam mikor így jár el, minden esetben attól fél, hogy a gyermek szülei, vagy hozzátartozói keresetképtelensége esetén az államnak kelt eltartani őket, azért be sem engedi, hanem egyenesen küldi vissza őket. Mennyit sirtak, mennyit könyörögtek a Tormási testvérek, akik kimentek ugyan Amerikába, de a bevándorlási hatóság kiskorúságuk miatt hazaküldte őket. A sóhajok szigetén állandóan ezer és ezer ember van. És minden hajóval kényszerutra küldik a kövér reménységekkel Amerikába vándorlókat. Képzelhetni mily érzés az, mikor otthon elkótyavegyélte a maga kis vagyonkáját, megA „PAPAI HÍRLAP" TÁRCÁJ

A, Éji futás. Es a vonat fut a puszta sötétben, Zúgnak alattam a vaskerekek. Elmenekül a fasor a vak éjben, Nyargal utána a partmeredek. En kivigyázok az ablakon, őrként, Mért fut e nagy Hadaiban a táj? Nyugtalanít, ki elől iramodnak ? Űzi az ellen, az éj, a halál ? Harsog a gép, kürtője liheg, mögötte Szürke vonalban a füstje halad, Pislog, özönlik a szikra közötte, Jön, ragyog, elhal, a korma marad. Szikra-e ? tüzmag-e ? ködbeli ember ? Raj szúnyog égve repült-e belé ?... Zúg a vonat, fut a puszta sötétben, Fut a halálba, a végzet elé. Zempléni Árpád, A győztes Ocskay. — Egy szinész feljegyzése. — Irta : Tanczer József. Utánnyomás tilos. Négyen ültünk a Paál sörözőben, én és három theológus. Mind a három jó barátom. Mind a három szittya, magyar fiú. Természetesen nem sört ittunk, hanem bort. A Paál-söröző, bármennyire söröző (és nem sö röde !) — mégis igen jó bort lehet ott inni. Velünk szemben két cseh őrmester ült a pécsi honvéd zenekarból, akiket kölcsönpénzen bérelt a színigazgató az ezredtől. Nem tudom, az ezrednek használt-e jobban ezzel az igazgató, vagy a közönség fülének ár tott. Annyi bizonyos, hogy olcsóbba kerülhetett neki, mint a civil muzsikusok. A két őrmesterrel még egy mechanikus és a szinház komikusa volt egy társaságban. Beszélgettünk. Azok is beszélgettek. Csakhogy mi magyarúl, mig azok németül. Én akkor szini növendék voltam. A magyar nyelv egy kis leendő apostola, tele akkora ambícióval, amekkora Napoleonban lehetett tüzérhadnagy korában. Roppantúl kezdett bántani a német szó. Űgy tünt fel, hogy minden hang, amely fülemig elhat, arcúi vágja a magyarságomat. Nem azért, mert gyűlölöm mindazt, ami Béccsel vonatkozásban van, nem azért, mert német szó járta, hanem azért, mert két honvéd beszélt németül, akik tudtak magyarúl is ós cseh volt az anyanyelvük, tehát még könnyebben eshetett volna nekik a cseh beszéd is, mint a német. Egyszerre úgy tünt föl, hogy ezek csak sértő gúnyból törik most a német nyelvet, csak azért, hogy mutassák, mennyire lenézik a magyart, mennyire nem érdemesítik arra sem, hogy poharazás közben ezen a nyelven barátkozzanak. Hirtelen, minden bevezetés nélkül, hangosan, ahogy csak a torkomon kifért, kérdeztem a fiuktól : — Fiuk, hát tulajdonképen hol vagyunk mi most ? Én azt hiszem, hogy Magyarországon ! Sőt Dunántúl! Ami a legfőbb, a Paál-sörözőben ! — Az a két mamlasz pedig ott azzal a másik I-eg^szolidabb cég

1! Remek szabású férfi-ruhákat tényleg- csak Váaó Dezs első pápai férfi-divattermében lehet Kapni jutányos áron. Pápa, Főtér 19. sz, Teíefon 18. sz. Lapunk mai száma ÍO oldal.