Pápai Hírlap – VI. évfolyam – 1909.

1909-09-11 / 37. szám

PÁPAI HIRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak : Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. SZEMLE. A triász. Hanau Henrik lapunkat is megtisztelte az ő fantáziája szerinti habsburgi monarkia triásztérképével, melyet a Freytag & Berndt „cs. és kir. udvari abroszolási intézete" Bécsben adott ki. A térkép a nekünk rendkívül rokonszenves Lichtenstein Alajos herceg azon eszméjét valósítja meg, hogy „miután Bosznia és Hercegovina a monarkiánkhoz hozzá jöttek" (ha nem jössz, hát viszlek!) s „ezen tartományszaporodás minden igaz hazafi szivét örömmel tölti el", tehát alakíttassék egy Illyria királyság Bosznia, Hercegovina, Dalmát-, Horvát, Tótországból, Krajnából, Karintia és Stájerország déli részéből, Görz, Gradiska, Triesztből, Isztriából Zágráb fővárossal, kapja meg Magyarország Galíciát és Bukoviniát, Ausztria pedig legyen német állam megmaradt tartományaival. Ez az eszme, melynek különben Lueger apánk, Kismarton hőse, már Zágrábban is propagandát csinált, a térképen gyönyörű éles színezéssel alakul ki. Piros keríti körül a megmaradt német Ausztriát, kék az új illír királyságot s a remény kellemes zöld szine ékesíti azt a rengeteg földterületet, amekkorát Lueger-Lichtenstein és Hanau urak barátságán és az „abroszolási intézet" zöld festékkel való bőkezűségén kívül, csak legfeljebb valaha Nagy Lajos kardja hódított meg a magyarnak, igaz, hogy a Nagy Lajos hódította birodalom olyatén szabású volt, hogy akkor „magyar tenger vizében húnyt el észak, kelet, dél hulló csillaga", mig most a triászos nagy magyar birodalom tengerből csak a galíciaiaktól bíróságilag elkaparintott tengerszemet kapja meg s igaz, hogy az a régi nagy birodalom nem létesült határozottan nemzetiségi cégér alatt, azzal az intencióval, hogy a magyarság eddigi szupremáciáját elveszítse, de mindez nem tarthat vissza bennünket attól, hogy hálás köszönetünket ne nyilvánítsuk a triász-eszméért a legkedvesebb triásznak, mely valaha boldogítani akarta e hazát: a Lueger Lichtenstein-Hanau triásznak. A térképet beadjuk a főiskolai múzeumnak, őrizzék ott meg, mint az osztrák butaság örök szimbólumát. Egy öngyilkosságról. Napfényre került gazságának minden következményétől megszabadult Kovács László — két jól irányzott revolverlövéssel. Megmenekült a súlyos börtöntől, a szenvedésektől. És mégis halljuk és olvassuk az ily esetekben visszatérő, régi frázist: „Önkezétől vette el a méltó büntetését". Tévedés. Hiszen a civilizált társadalom egyik alapvető, egyik legelismertebb feltétele az, hogy senki önmaga felett nem biráskodhatik. S mikor az okmánysikkasztó az életet dobta el önmagától, nem büntetést mért magára, semmi esetre sem méltó, megérdemelt büntetést, hanem oly jót mivelt kijével szemben, amilyet az adott körülmények között egyáltalában csak tehetett. „Inkább a halál, mint a börtön!" — hallottuk kiáltani saját ajkáról, mikor szerencsétlen apja előtt menekülő utján megjelent. Az lenne tehát a bűnhődés, ami ránézve relatíve jó, mert hiszen van nála rosszabb ? . . . Szó sincs róla. Az a két revolverlövés nem bűnhődést, hanem megváltást hozott. Cook és Peary. Csak az északi népek, skandinávok, angolszászok tudják felfogni igazán annak nagyszerűségét, ami körül Peary és Cook ádáz harca dúl. Valljuk meg őszintén, kezünket szivünkre téve, bennünket, a középklíma lakóit soha egy pillanatra sem izgatott az északi sark problémája s legtöbben közülünk el se tudják képzelni a lelkesedésnek azokat a csodálatos szertelenségeit, melyekbe a józannak hirdetett Jankee bele tud tévelyedni a fölötti örömében, hogy amiért a nagy Franklin Benjámin már életét áldozta, a nagy probléma, az örök rejtély már megvan oldva s viszont halovány sejtelmünk sincs a gyülölségnek arról a mértékéről, amellyel a felfedezés dicsőségeért két bátor kutató s majdan két óriási tábor egymásra ront. Mint érdekes olvasmányt olvastuk — aki olvasta — az eddigi sarkkutatók leírásait s hasonlókép, mint még érdekesebbet fogjuk kezünkbe venni azt a könyvet, melyekben Peary vagy Cook a maga éleményeiről, sivár kalandjairól, örök nappalairól s egy kietlen, életnélküli területre való eljutásáról számol be, melyről műszerei segítségével megállapította, hogy az a kilencvenedik fok alatt van, az északi sark. Ahhoz, hogy e tény fölséges voltához felemelkedjünk, történeti tradíció volna szükséges, az a tradíció, mely annyi embert ösztönzött arra, hogy bár élete árán törjön feljebb és feljebb a jéghegyek birodalmába a végső fokig, az ultima Thuleig. Ha az északi sark felfedezésének nagy eseményét nem zavarná meg a tülekedés zaja, nemcsak a két felfedező, de főleg a világlapok versengésének csúnya lármája, akkor lassan-lassan a mi lelkünkbe is átplántálódnék annak a gondolatA „PAPAI HIRLAP" TARCÁJA. Mulandóság. Mulandóság! te minden évben Megérkező örök, nagy fájdalom, Te hirdeted fagyos, bágyadt mosollyal, Hogy vágyaim csupán csak álmodom, Hogy elmúlik minden, lejár az élet Es mindig, mindig messze még a cél, őszi rózsát dér lankasztja össze És hulldogál a sárguló levél. A hulldogáló sárguló levéllel Az élet olyan ellentétben áll, Bizunk, bizunk a végsőig rajongva Amig napunk az alkonyatra száll; 8 még akkor is üdvöt, tavaszt remélünk, Még akkor is a vágyaknak hiszünk: Az őszi rózsa példáját nem értjük, Hulló levélre nem emlékezünk. Ruff Andor. A szoknyás báró. Irta: Krúdy Gyula. A nagyapámmal utaztam egyszer gyerekkoromban szekéren. Arra már nem igen emlékszem," hova mentünk. Útközben egy faluu haladtunk heresztül, a jegenyefák, homoki akácok itt is éppen úgy bólongattak a kocsi felé, mint a többi falvakban. A kutyák sem ugattak máskép. Nagyapó mégis kivette a pipát szájából és oktató hangon így szólott: — Jól nézd meg ezt a falut, öoskös. Ez Zsombék, ahol a hóbortos zsombékiak laknak. Bolond az egész falu. Azt mondják a viz teszi. De hát minek is isznak vizet a zsombékiak ? Később magam is rájöttem, hogy igazat beszélt nagyapó. Zsombékon egy csomó hóbortos ember lakott. Mindjárt a falu elején az emberkerülő Gaál Jeromos, aki háznép'ével együtt aludt egész nap és pont éjfélkor ebédeltek a Kúrián, ott laktak a Patakiak, amolyan közönséges kurtanemesek, akik elpörösködték mindenüket. Mikor már valamennyi atyafiukat kipörölték, az államnak mentek neki, hogy adná nekik vissza régi várukat, amelyet leromboltatott. Ceollán Benedek —• a falu közepén — lóháton utazott most is, ha valahol dolga akadt és kardosan, járt a megyei gyűlésekre. De a legérdekesebb boloud valamennyi között báró Barkó János volt, aki a falu végén egy rengeteg nagy kastélyban lakott. Vagyis, hogy a báró maga nem is volt annyira bolond, mint amilyen a felesége volt, született Muhorai Melisaán. Igen sárga, vékonypénzű emberke volt a báró, aki a nagy lovaglócsizmában kedvetlenül botorkált és a bajuszát beretváltatta. A felesége, ha megharagudott rá, mérgesen kiáltotta : - És ilyen embernek voltak nádorispánok at ősei ! Mintha bizony a szelid Barkó báró tehetett volna arról, hogy az ősei nádorispánok voltak ? Annyira nem törődött az őseivel, hogy a oselédeinek megtiltotta, hogy őt méltóságos urnák szólítsák. Mindenki tudta, hogy a zsombéki földesurat azzal lehet legjobban megbántani, ha megméltóságozzák. A kis ember ilyenkor a hajatövéig elpirosodott, sőt még tovább is, mert amolyan albind szinű volt és mérgesen kifakadt : Ostobaság. Csak a hiú asszonyoknak, Legszolidabb cég

! Remek szabású férfi-ruhákat tényleg- csak ó Dezső első pápai férfi-divattermében lehet kapni jutányos áron. ===== Pápa, Főtér 19. sz. Teleíon|fl8. sz.