Pápai Hírlap – VI. évfolyam – 1909.

1909-04-10 / 15. szám

híjjá, hogy bánatos, véres húsvétja nem volt hazánknak. Fiainkat már ezerszámra hurcolták a harctér felé, amikor az utolsó pillanatban a Gondviselés közbevetette magát és megállította az egymás gyilkolására kész hadakat. Mennyi csapástól, mennyi veszteségtől szabadultunk így meg! Bizony-bizony, nagy okunk vagyon reá, hogy még buzgóbb ajakkal zengjünk Hallelúját a Megváltónak, ki a gyűlölség helyébe szeretetet hozott. A paraszt hitbizományok. A parcellázásról szóló törvényjavaslattal kapcsolatban ismertebb közgazdasági képviselőink közül többen agitálni kezdettek a kötött parasztbirtokok, illetve a paraszthitbizományok létesítése érdekében. Magában az említett törvényjavaslatban ily irányú intézkedés nincsen. Ami természetes is. Mert e javaslat el nem tagadható szándéka az eddigi kötött birtokok megszüntetése is előbb vagy utóbb ; — amiért is e nemes és modern célját nem ütheti agyon önmaga azzal, hogy megteremti a közép- és kisbirtokos hitbizományokat. Ekkora ellentmondást és ily kiáltó következetlenséget még jelentéktelen törvényjavaslatról sem szabad feltételezni, annál kevésbé az olyanról, amelyet a fizetett és nem fizetett sajtó egyaránt korszakalkotónak jelez. De ha azon ismert közgazdasági kitűnőségek óhajtása feltétlenül javára válnék földmivelésünk felvirágzásának, akkor ezen kívánságnak megfelelően kellene operációt végezni a javaslaton még akkor is, ha belepusztul is e műveletbe ama közgazdasági paciens: az egész javaslat. Mert inkább semmi korszakalkotó újítás ne legyen, semhogy ily fontos életbevágó kérdést hosszú munkával ugyan, de mégis hebehurgyán intézzünk el. Ámde véleményünk szerint azon parcellázási javaslatnak egyik legbölcsebb felfogása éppen az, hogy kötött birtokot elismerni nem akar. A közép- és kisbirtokra sem terjeszti ki a kötöttségei. Különösen veszedelmes lenne az efféle kikötés a paraszt-bérletekre. Megölné gyökerében a magyar kisbérlők, vagy kisgazdák boldogulását. Rosszabb helyzetet okozna a mainál. A hitbizományos elmélet hívei szerint ugyanis a parcella a magyar gazda családja kezében maradna és ennélfogva nemcsak jómódú földmives osztályunk lenne, hanem a kivándorlás kedve is elvesztené szárnyait. E felfogás nem rossz hiszemű ugyan, de tapasztalatlan. Az élet egész másra tanít. Eltekintve attól, hogy ma már a földbirtok értéke is. a vándorló üzleti eshetőségekhez alkalmazkodik és ennélfogva a jogosan elismert szabad adás-vevési elv szabályai alá kell sorakoznia, — ezenkívül még más nyomós okok is tiltakoznak a paraszt birtokok lekötöttsége ellen. Elsősorban is tiltakozik éppen a cél, a parasztság, a legértékesebb földmivelő-elem boldogításának a célja. Rosszul ismeri a mi földmivelöinket az, aki azt hiszi, hogy földmivelő gazdáink örülnek a törvényileg is megmozdíthatatlan földbirtoknak, még ha sajátjók is. A mi gazdáinkban benne van a birtokszerzési vágy és ha e tekintetben atyáskodó korlátokat lát maga előtt, elveszti szerzői kedvét, sokszor munka-kedvét is. Okos földmivelő politika ide hajtani gazdáinkat nem akarhatja. Hisz még a közép-birtokosokat is elkeserítené az effajta tilalomfa. A XVI. századból megindult egyéni nemes verseny a vagyongyűjtés e mesterségesen erőszakolt határmesgyéit gyűlölettel nézi. Aminek folyományaképpen a nemzet összes gazdasági érdekei is ellene állást foglalnak. E vonalon tovább haladva rá kell bukkannunk annak az igazolására is, hogy a paraszthitbizomány nem hogy ilthon tartaná földmiveseinket, hanem még jobban űzné őket ki az Atlanti-oceánon át. A földmives is, mint minden ember, élni és boldogulni akar ott, ahol lakik. A munkakedve és birtokszerzési ingere folyton működik benne és ha céltalannak találja fáradságát, keres menekülő utat oda, ahol jobbat remél. Ha mostan is, amikor csupán lantifundiumok és nagy kötött birtokok vetik vissza földmiveseinket a birtokszerzéstől és jórészt e miatt nyúlnak elkeseredve a hosszabb út vándorbotja után, — vájjon micsoda kivándorlás fergete támadna akkor, ha még a kis birtokosok földjét is védené a középkori fidei commissum ? Ez az érem egyik gyászos oldala, amely szémléltető sötétséggel tárja elénk a paraszthitbizományi korban a földmunkás kezek megritkulását. A parasztság megritkulását. De van az éremnek még gyászosabb oldala is. Egyes vármegyei gyűléseken latifundisták és hitbizományosok dübörögnek a földmivelők egyke rendszere ellen. Igazuk van a dübörgőknek. De először is nézzék meg a nyitját ez erkölcstelenségnek, e nemzetpusztitó vésznek és aztán Ítélkezzenek. Az egyke, vagy néha kettöke éppen ott burjánzik fel, ahol vagyon van. Kevesebb vagy több, az mindegy. Latifundistáink és gazdag hitbizományosaink majdnem 2/

3-ad része az egyke és kettöke áldásaival dicsekedhetik, pedig óriási vagyonuk van. És parasztnépségünkben is ott pusztít e rendszer, ahol birtok van, a szegénynél nem. A vagyonosabb gazda sem akarja utódját szolgának, béresnek gondolni, azért követi azt a nemzetpusztitó elvet. Hát vájjon hová fejlődnék ez az egyke és kettöke rendszer, ha a paraszthitbizomány életbe lépne. Még elgondolni is ijesztő. Hisz a történettudománynak előbb-utóbb világot kell vetnie ama tényre, mely szerint a magyar birtokos nemesség csekély száma a középkorban és még az újkorban is az ősiség birtokszerzési korlátoltságában is rejlik és nem csupán a sok tatár, török és németpusztitásban. A paraszthitbizomány hivei Angolországra szeretnek hivatkozni. De elfeledik, hogy ott annyi a különböző és jövedelmező életpálya, hogy a legtöbb gyermekkel megáldott családapa is biztosan elhelyezheti minden gyermekét jó helyre. Sőt éppen a jó pályák miatt, nehogy a kisebb földmivelési ág elszáradjon, kell erősíteni a parasztosztályt. De ott sincs azért paraszthitbizomány. Nálunk van-e sok biztos jövőtigérő pálya ? Feleljenek rá társadalmunk ismerői. Ily viszonyok mellett, sürgetni a kötött parasztbirtokrendszert, lehet jóhiszemű dolog, de határozottan végzetes és éppen azt az osztályt teszi tönkre, amelyet fölemelni akar és az örvény felé guritja egész nemzetgazdaságunkat. Gy. GJ. A gyermeknap. — Április 3. és 4. — Kedvezőtlen, rossz időben, de annál nagyobb lelkesedéssel tartották meg az idén városunkban a Gyermekvédő Liga által oiszágszerte rendezett gyermeknapot. A bizottság, mely Mészáros Károly polgármester elnöklete alatt beszélte meg a gyermeknapok rendezésének tervezetét, meg lehet elégedve a sikerrel, mely munkája nyomán járt, mert az idei gyűjtés ered ménye, mint alább olvasható, oly nagy a mult évekhez képest, hogy azokkal egyáltalában ösöze sem hasonlítható. Igaz, hogy a nemes eszme érdekében felkért hölgyek is a kellemetlen, hideg időjárásban is önfeláldozással vógezpohár után egy félhanggal magasabb lett. Leszóltuk az összes magyar bajnokokat, azután az angolokat és végül az amerikaiakról kezdtük bizonyítani, hogy a horgászás sokkal megfelelőbb sport volna az ő számukra, mint az úszás. Tekintetbe véve, hogy négyünk közül hárman különböző távolságokra bajnokok voltunk, ez a kritika nem is volt túlszigoru, mivel a sportbajnok (meg a tenorista) nem ismer magánál különb embert; sőt annyira hasonlít egymáshoz ez a két férfi-primadonna, hogy az első is egypár győzelem (vagy két pár pohár) után már a hanglétra legmagasabb fokáról szónokol lefelé. No de elég az hozzá, egyikünk már Webb kapitányt emlegette, mikor a szomszéd asztaltól felemelkedik egy deresedő hajú kövéres ember, akin a kövérsége mellett is meglátszott, hogy már iszonyú erőfeszítéseket tehetett az életért és John Smith néven bemutatkozve engedelmet kért, hogy a mi asztalunkhoz telepedhessék. Mi is bemutatkoztunk és az öreg beszélni kezdett: — „Az úszás uraim, az úszás!" — és itt elgondolkozott egy pár pillanatig. — „Beszélhetnek akármit, olyan úszás nincs több a világon ! Nem én úsztam, azt előre megmondom, hát nem dicsekvés. De tudom akárki is megemlegetné, legjobban az, aki végigcsinálta, ha még életben van. De inkább elején kezdem, úgy tisztább lesz a dolog. Odakint Amerikában nemcsak gyalog csavarognak, hanem vonaton is. A tehervonaton. Tudják ezt biztosan az urak is. Egyszerűen felkapaszkodnak az üres kocsiba, vagy a tele kocsi alá. Nincs az a zug, amit föl nem fedeznének a kocsin, csakhogy potyázhassanak. A fékrudakon elnyúlnak, az ütközőn lovagolnak négy-ötszáz kilómétert. Nekem akkor, kilencvenkettőben, mikor ez történt, egy iszonyú mozdony volt a kezem alatt. Nyolcvanhárom hüvelykes volt a kazánja, lent meg a kerekek ötcsatlósak. Kolosszus volt uraim, tehermozdony a szó legnemesebb értelmében. Százhúsz kocsit úgy elhúztam vele, mint egyet. Mit tudnak idehaza? Ötvenöt kocsi elé már két göthöst fognak." — Mivel itt egy kissé berekedt John Smith, két pohár sört tétetett maga elé. Azután folytatta: — „Kérem, ott egymásután töltik a petroleumos kocsikat, de mivel nyolc fér el a csőházban, hát már előre összeállítják a vonatot, aztán a mozdony végighúzza a töltőházon. Hát most már egyszerre nyolc csőből zuhog a petróleum a kocsikba. A csövek a tetőről nyúlnak le a kocsik fölé. Ott minden automata. Magától záródik a cső, ha tele az olajos kocsi; magától csapódik rá a födél. A csengő éppen csak a gépésznek ad jelet, hogy nyolccal előbbre menjen. Hát ki köteles tudni, hogy az utolsó kocsiban még tegnap estéről aluszik valaki, vagy talán előre beszállt csak, hogy le ne késsék. Elég az hozzá, nem tudtam se én, se az automata, se senki a világon, hogy valakinek nincs pénze jegyre Pittsburgig, vagy talán még Harrisburgig sem. Bizony ráment a petróleum. Ördög vigye el. Ez volt az utolsó kocsi, a százhuszadik. Megnyomtam a csengőt a finomítóba, hogy zárják el a fővezetéket, mert vége van a vonatomnak, jöhet utána a másik. Nincs ott komédia, látlelet vagy mi. Ha kész a vonat, mehet. Kell is ott perces menetrend, ahol két pár sinen csak megy, két páron meg csak jön a sok vonat. Uraim ! az a kolosszus a hetvenöt tonnájával úgy odaszivja magát a sínekhez, mint egy hernyó az ablaküveghez. Eleinte ugyan dohog a százhúsz kocsi miatt, de aztán beletörődik. Huszonöt amerikai mérföldet csináltam mindjárt az első órában. De fogyott' is ám a gőz! Itt a személyvonat se megy jobban a mellékvonalakon. Pottstownban már itatni kellett a tendert, mert ezek az új forralócsöves kazánok azonmód gőzt csinálnak a vízből, amint beléjük jut." — Ezen szavaknál újabb két pohár sört rendelt, valószínűleg azért, mivel a technikának ezen újabb javításai, a forralócsöves kazánok, nem suhantak el minden nyom nélkül (ha szabad ezen könnyed kifejezést használni) John Smith fogékony lelke fölött. Miután pedig tenderjét ilyen módon, bár előreláthatólag rövid időre, üzemképes állapotba helyezte, folytatta: — „Hát, amint éppen indítani akarok, az utolsóelőtti tizedik kocsi fékkezelője leint. Azt kiabálta, hogy az utolsó kocsit ki kell nyitni, mert valaki dörömböz a fedélen. Gondoltam, az olaj az nem lotyoghat, mert még nem is rántottam a kocsisoron, meg a hirtelen lökés a százhuszadik kocsinál csak akkor érezhető, mikor a mozdony hét ölnyire előre ment. Hát csak megvártam, míg kinyitják a kocsit. Ki . is húztak belőle egy ingyenest. Uraim, azt meg lehetett volna azonmód gyújtani, elégett volna, mint a mécsbél. Máskor kijár a verés az ilyennek számolatlanul, de most nem bántotta senki sem. Inkább nevették, meg sajnálták. Az állomásfőnök mikor kijött a jelentés hirére, már husz lépésre eldobta a szivarját, mert ez az ember explodált volna, ha meggyúlad."