Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-12-26 / 52. szám

gyék nemességét felmentette a 14 napi fegyver gyakorlat alól, de vármegyénk a kedvezményt nem fogadta el. Nagyon növelik városunknak az 1809-iki hadjáratban szerzett érdemeit azon szolgálatai is, miket a sebesültek ápolása érdekében teljesített. Ha meggondoljuk, hogy a szemerei ütközet után rögtön két kórházat rendezett be városunk, az egyiket képezte a miserieknek már fennállott kórháza, ezt csak bővíteni kellett a folyosókon elhelyezett ágyakkal, a másikat pedig a bencések rendházában létesítették. E két nagyobb kórházon kivül a francia tisztek külön kórházat kívántak a maguk számára, megnyitották tehát ezeknek a kath. elemi iskolát, külön kórházat a legénységük számára, ezek tehát a várkastély földszinti termeibe kerültek. Sebesültekkel telt meg a Szentilonai ápolda, úgy hogy junius 20-án, mikor tetőpontját érte városunkban a sebesültek száma, 3974 katona volt kórházainkban, köztük a franciák részéről 1960 a legénységből és 85 tiszt, a mieink részéről pedig 1924 a legénységből és 5 tiszt, mivel a mi tisztjeink könnyen nyerhettek elhelyezést övéiknél. A Szabadhegyi János, Nagy István, Osváld Dániel, Szép Ábrahám, Őri László, Horváth Lázár, Veisz és Korán polgárokból álló kórházi bizottság éjt napot eggyé tett, hogy a kívánalmaknak eleget tegyen. A pápai főorvos Zsoldos János és segédjei Sininger, Kunte, Mészáros és Miskolczi pápai sebészek a vármegye összes városaiból behívott orvosokkal és sebészekkel szakadatlanul munkában állottak. Elegendő betegápolót se találván, utóbb a fogházból a rabokat rendelték betegápolókul és még a falukról is fogadtak fel ápolókat. A rendkívüli munkának ez ápolók közül sokan áldozatai lettek, így haltak meg ekkor Marátz György kórházi biztos, Mészáros Gábor seborvos, Heinrich, Bartza Mihály, Szarka János, özv. Patyi Ferencné, Katona Mihály betegápolók és Vörös János szolga. A pápai kórházakból a betegek nagy részét azután Sopronba szállították. Julius 1.-én pedig éjfélkor az eddig itt tanyázó francia őrség is elhagyta városunkat, magával vivén a hadi pénztárukat, amelynek helyéül ez idő alatt Osváld Dániel háza szolgált és betegeik közül is azokat, akiket lehetett és siettek nagy császárjuknak, Napoleonnak serege után. Ezek az adatok figyelmeztetik azokat, akiket illet, hogy Pápa várost méltó hely illeti meg a tervbe vett szemerei ünnepségeken. A macskák. I. Nagy ház az elaggott szegények menháza, Száz nagy üvegszeme bámul az utcára. Száz ablaka zördül a sivító szélbe', De keveset fürdik csilló verőfénybe'. Hogy is iutna oda be a nap sugára, Ahol emlékszik csak sok anyó a nyárra! ? Messzi ifjúságra, elmúlt kikeletre S a legtöbbnek még csak emlékre sincs kedve. Furcsa kaptár, melynek soha nincsen méze, S alig mozdul benne a sok öreg méhe. Százhúsz öreg asszonyt hatvan szoba-sejtbe' Várja mindennap, hogy mikor lesz már este ? Csúf lány az öregség, szegénység a bátyja, Jaj! akinek lelkét mindakettő bántja. Egy a vigaszuk csak — a legvénebb mondja — Hogy e kettőn kivül egynek sincs más gondja! Szürke itt az élet, egyhangú a rendje: Reggel fölébrednek, lefeküsznek este. Reggel tejet kapnak, este leves járja, S mindenkinek megvan saját nyavalyája. Ennek feje reszket, annak fáj a lába, Egynek sok a görcse, másnak szúr a háta. Emez alig lát már, nagyot hall a másik, S a legtöbbnek foga bizony egy se vásik! Tenger itt a bánat, az öröm meg semmi, Vidámság a lábát be nem meri tenni, S hogy kibírják mégis — szól a hir, a csacska Erre csak egy mód van: bút enyhít a — macska! Macska, cica, kandúr, mindenféle fajta: Kendermagos, cirmos, háromszin folt rajta, Gömbölyű, kicsike, doromboló, mérges, Hízelkedő, lusta, miákoló, kényes! Úgy öröm az öröm, ha megosztjuk mással: Tejet enni segít cica habzsolással. Elviselni a bút kettő jobban birja: Vén asszony a baját macskának elsírja. A cica mulattat futva körbe-körbe, Hízeleg a másik dorombolva ölbe'. Hasznuk is van néha: egeret ha fognak, így oszt az anyókák ettől se nyafognak. S ami legfőbb benne, bár ők nem is sejtik, Mert bölcselkedésnek sorát ritkán ejtik : Lám ők, akik mások gondján éldegélnek, Viselik a gondját kedves cica-népnek. így az érdem-mérleg ki van egyenlítve: Mások gondján élve, s mást élni segítve! Hű barátja annak, kit a sors elejtett: A cica kárpótol, sok mindent felejtet! . .. II. S egyszer aztán rémhír ölt suhanó szárnyat Hozva csöpp derűre rettenetes árnyat: Harapott egy macska! .. . Pasteurt emlegetnek S zordan, hivatalból — macskákat keresnek. Szörnyű az itélet, s bár indoka tisztes, Cicákat üldözni, mégis csúnya tiszt ez! Bakó lesz mindegyik menedékhely-szolga, Macskát kivégezni, ez most legfőbb dolga. Azaz csak ez volna! mert kiderül menten, Hogy az egész házban cica nincsen egy sem. Föld nyelte ? megszöktek ? levegővé lettek ? Ki tudná ? A szolgák egy félre se leltek! S amint a kutatás meddőbb egyre-egyre, Úgy tér vissza lassan anyók titkos kedve. Száz ránc mögött lopva rejtett mosoly játszik, A halálos verdikt lám tréfának látszik! A szorongás enyhül, nincsen cica, nincsen, Nem lehetne venni egyet drága kincsen! Keresik padláson, kutatnak pincébe', Még a motozásnak sincsen eredménye. Bent az irodában hadtanács ül egybe, Hogy hozzák a dolgot szégyen nélkül rendbe? Sztrájkolnak a macskák ? nem lehet az mégse! Hány öreg anyókát dönt ez majdan vészbe? Valamit kell tenni! Cicának kell lenni! Csellel kell a várat — látják már — bevenni! Mert, hogy százhúsz asszony százhúsz cicát véd meg, Ez oly igaz, minthogy valamennyin — vének! S másnap új parancs van a fekete táblán, Olvasván, a nénik ámulnak a láttán. Ámulnak, szédülnek, szivük nagyot dobban, Érzik, édes méreg rejlik minden sorban. Minden rövid sorban, s még rövidebb szóban Az ígéret földje, hőn áhított jó van! Valósuló ábránd, álomlátás ébren, S méreg is, de rejtve ezerannyi mézben ! Egyik elolvassa, másnak odább adja, Perc alatt a hirt már századik is kapja. Döng az öreg kaptár, zúg a sok vén méhe, Mintha két raj lelne egy virágos rétre. De hát mi volt az a bűvös szer a táblán ? Olvassuk el mi is elejébe állván : „Mindazok, akik át egy-egy macskát adnak, Egy hétig reggelre tejes kávét kapnak!" Kávét! Igen 1 ez az! Manna asszony-szájnak, Harmat a hőségtől eltikkadt virágnak! .. . S másnap, — hogy tollam szót-szóba ne akaszszon — Cica nélkül maradt — százhúsz öregasszony! Erdélyi Zoltán. Hogyan lett Mojos Jánosból nótárius ? Irta: Tanczer József. (Utánnyomás tilos.) A maradi jegyzőt (nagy kutya volt, hogy az isten bocsássa meg a bűneit) elvitte a sógora Vasmegyébe valami bolondos nevü faluba, mert hogy a sógora alispán volt, hát tehette. így aztán Maradon nem maradt jegyző. Minthogy azonban jegyző nélkül fabatkát sem ér a közigazgatás, (a nótáriussal együtt még csak megér valahogyan egy fabatkát) a főszolgabíró mindjárt kitette az unokaöccsét helyettesnek, aki szó ami szó, bele való gyerek is volt abba a hivatalba. A városi emberek kedvéért megjegyzem, hogy a jegyzőt úgy választják az atyafiak s nekik a főbíró intézkedése szörnyen nem tetszett, jóllehet teljesen törvényszerű volt, mert addig is, míg a választást kitűzik, helyettesről gondoskodni kell. A maradiak (ne tessék ezalatt a szó alatt mást érteni, mint csupán a község nevét) azonban nem szerettek okoskodni. — Ha már a jegyzőt mink választjuk, akkor az gyűjjön ide, akit mink akarunk, punktum! — mondogatták. Hordós uram a kántor tehát — aki igen nagy személyiség a faluban — azt indítványozta a „Hasfájós

0 zsidónál a kocsmában, hogy tartsanak értekezletet a dolog felől, mert egy ember az csak egy ember, arra nem hallgat senki, de ha sokan összeállnak és mind kitátja a száját (így mondta a kántor) az már valainj. Minthogy az egész elöljáróság helyeselte az indítványt, az értekezletet még másnap megtartották a „Hasfájós"-nál. Dörömböző Mátyás uram, a biró volt az értekezlet lelke, Hordós uram, a kántor, képviselte az ékesszólást, Vasgyúró Márton uram, a kovács a mély megfontolást, Jerzemplinczky D. Nep. János uram, a szatócs pedig a heves demokratát. A többiek, akik az értekezleten jelenvoltak, a zajos türelmetlenséget képviselték. Az összes meghívottak együtt lévén, Dörömböző Mátyás biró uram kezdte meg a szót eképei.: — Hát amint látom, jól összegyüttünk, ami ia rendin is van, merhogy érdeklőnnyi köll a község ügyei irányába, oszt most ehun a nyakunkra kütte a főbiró a zöccsit, hovválasszuk meg, pedig aztartom akanna ojjan is erre a hivatóra, akit mink akarnánk, meg aztán tudvalevő dolog az is, hogy okos embert nem a kutyák kőttik, hát jól meg köll fontóni a zügyet, mer most még nem késő, oszt ojjant kőne választani, aki jól érti a község ügyeit, nem úgy mint ez a zelőbbi jegyző, aki ölég galibát csinált a községnek, hogy a ragya vergye meg kípit. — Akkora csimbókok nyőjjenek a zórán, mint a zöklöm! — kiáltott közbe Dudás uram, a közgyám. — Minek állt jót érte komám uram — felelt rá Jerzemplinczky D. Nep. János uram — akkor most nem szidná! — No jól van no — mondta a biró — most nem arrúl van szó, hanem arrúl, hogy kit vóna jó megválasztani? — Én csak ammondó vagyok — indítványozta a templom-atya, — hogy a zelőbbi jegyző katolikus vót, hát most válasszunk reformáltat. — Úgy van — kiáltott a segrestyés, de a reformátusok is rákiáltották mind, hogy úgy van ! Vasgyúró Márton uram, a kovács, azoban megszólalt. — Nem papot választunk, hanem jegyzőt. A kovácsnak igen öblös hangja volt s mindenegy szava felért hangterjedelemre nézve egy kisebb fajta halotti prédikációval. Nem csuda tehát, ha egyetlen mondatával lecsillapította a vallási viszályt, azonban csak kis időre, mert a bokorból kiugrasztott kígyó csakhamar a másik oldalon ütötte fel a fejét. — Én is asszondom, — folytatta biró — hogy ne bántsuk egymás hitit, hanem csak a személyre legyünk tekintettel. — Úgy van! — kiáltott a kántor. — De nem úgy van! — tört ki a szó Bereznai Benjámin előljáró uramból — mert a pápista pap azt mondta, hogy ő csak pápistára szavall. Hát akkor én meg csak aszondom, hogy .. . Tovább nem folytathatta, mert Jerzemplinczky D. Nep. János ráordított: — Nem igaz! Hazudik! A főtisztelendő úr ilyen szamárságokat nem beszél! Ezt csak maga találta ki, érti! — De bizon asse igaz, hogy én találtam ki, mer szavahihető embertől hallottam ! •— Montam, hogy ne báncsuk egymás hitit — kiáltott a biró és az asztalra ütött. A kovács meg utána dörögte. — Mindnyájan egy istent imádunk, a jegyző meg úgyse hisz se istent, se embert, mer az mind egyforma ebben a tekintetben. A kovácsnak igazat adtak és ezután kántor uram kezdett el beszélni.