Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-02-08 / 6. szám

városházat építeni, vagy a meglevőt, rendkívül nagy áldozatokkal kibővíteni: sem az új építést, sem a meglevő kibővítését nem a saját szükségletei kielégítésére kénytelen eszközölni, hanem azért, hogy az állami funkciók végzésére megfelelő helyiségei legyenek. Meg vagyunk győződve, hogy minden igazságosan és méltányosan gondolkodó ember belátja a mai helyzet tarthatatlan voltát, belátja, hogy a városokra tolni az állami természetű teendők egész seregét anélkül, hogy ezeket megfelelő ellenszolgáltatásban részesítenék, nem egyeztethető össze az igazság és méltányosság legelemibb követelményeivel; belátja, hogy ha azt akarjuk, hogy a városok tovább is teljesítsék a maguk nemzetépítő nagy munkáját, meg kell szabadítani őket a tehertől, mely ólomsúlyként gátolja emelkedésüket s akadályozza fejlődésüket. Az igazság és méltányosság szempontja egyrészt, a nemzet valódi érdekeinek figyelembe vevése másrészt, lehetetlen, hogy meg ne szüljék törvényhozóinkban azt az elhatározást, hogy a városoknak jogos kérését sürgősen teljesíteni kell. Ebben a reményben mély tisztelettel kérjük a t. Képviselőházat: méltóztassék az 1908. évi költségvetés tárgyalásánál úgy határozni, hogy a városok egyelőre legalább oly mérvű segélyhez jussanak, amekkora számukra a fogyasztási adók átengedésével kilátásba helyeztetett. Kelt Pápán, a v. képviselőtestületnek 1908. évi jan. 12.-én tartott közgyűléséből. Csoknyay Károly Mészáros Károly v. főjegyző. polgármester. SZEMLE. Lisszabon után. A rettenetes tragédia, mely még talán nincs is befejezve, s melyről még ma azt sem lehet tudni, hogy egy meggyűlölt dinasztia vagy egy elnyomott nép tragédiájává lesz-e, az utolsó évtized hasonló véres eseteinek egész sorát idézi emlékezetbe. Virágok ünnepén, ujjongó népe szeretetétől környezve gyilkos kéz teritelte el egy valódi nemzeti dinasztia derék tagját: Umberto királyt. A genfi tó partján egy martirkoronát hordó jóságos királyasszony, a mi Erzséelvész a többi osillag közt Ha most van igen érzékeny szemünk, de igen érzékeny, ismét lát hatjuk minden oldalról egymást, mert a csillagok gyenge fénye minden irányból jön. Fokozzuk sebességünket, mert sohasem érünk haza ! A csillagképek folyton alakulnak, amint egyre más irányból nézzük őket. Közben egyegy csillag fényesebben látszik, mert- közelebb jutunk hozzá ; majd ismét eltűnik. Kettős, hármas csillagrendszerek mellett vezet el utunk ; napok ezek, amelyek közös súlypontjuk körül keringe nek, követve a világ örök törvényeit. Majd meg óriási ködtömegeb, kialakuló világok közelébe jutunk és szemlélhetjük, hogy milyen volt a mi naprendszerünk sok milliárd évvel ezelőtt, életének kezdetén ! Ezek is elmaradnak ; végtelen sebességgel repülünk tovább. A gondolat szárnyai legyőzik a messzeséget, és már közeledünk haza ! Még csak csillagok vannak mindenfelé a fekete égen, de e csillagok közül egy folyton nagyobbodik ; ennek sárga fénye már a mi Napunk sugara. Közeledünk hozzá. Nagyobb fényt ad már, mint a többi együttvéve. Ha jól megnézzük, már körülötte halvány kis csillagok látszanak. Ezek közt még nincs a mi Földünk, ez még csak a négy külső nagy bolygó. Még csak egy pillanat és megérkeztünk Naprendszerünk legkülső bolygójához, a Neptunhoz. (Vége köv.) bet királynénk szivét járja át az elvetemült gyilkos tőre. Hajmeresztő kegyetlenséggel végeznek a szomszéd balkán-állam katona-szbirrjei azzal a szerencsétlen ifjuvaj, ki mindennek való volt, csak királynak nem, s azzal az asszonnyal, ki az elkövetkező operettek legpompásabb flgurájáúl I inálkozott volna, ha zordon halai nyomorult áldozattá nem teszi. Fönn északon meg bomba szaggatja szét Szergiusz nagyherceg testét, ki míg élt, uralkodott a cár helyett s a cár fölött. S aki azt hiszi, hogy ilyen tragédiák csak monarchikus államokban játszódnak le, csak trónt akarnak dönteni az erőszakos kezek, azok előtt feltűnik a becsületes, jó Carnot alakja, kit szintén nyilt utcán öltek meg és mellette a másik köztársasági elnök, Mac Kinleyé, kit saját audienciás szobájában teríiett le a gyilkos golyója. A római császárság sülyedésének kora, de az olasz középkor sem mutathat fel ennél megrendítőbb képsorozatot. S ennek mindnek a XX. század fiai voltak tanúi, azé a huszadik századé, melyben az emberi ész legszebb diadalait ülte. Csak egyen nem ült diadalt az emberi ész, az emberi vad szenvedélyen. S az egyetlen örvendetes kivételre, az öntudatosan végrehajtott norvég trónváltozásra, nyomban reácáfol a lisszaboni merénylők sortüzének dördülése. Vidéki színészet. Amióta az az irodalmi és művészi tényezőktől egyaránt régóta óhajtott változás beállott, hogy a színészetet a belügyminisztérium rendőri ügyosztálya mellől a kultuszminisztérium művészeti ügyosztályába helyezték át, azóta a vidéki színészet dolgában először hallatja szavát új őre, a kultuszkormány vezetője. Apponyi miniszter rendeletet adott ki, melyben a szinház irodalmi, nevelő és művelő hivatásának hangsúlyozása mellett elitéli azokat a színházakat, melyek selejtes, erkölcsi szempontból elitélendő darabokat adnak elő, melyek tisztára üzleti vállálkozásnak tekintik magukat. Kijelenti, hogy a vidéki színészetnek juttatott segélyt csak azoknak a társulatoknak fogja adni, melyek a magasabb irodalmi és művészi színvonal elérésére törekszenek s kiválólag azoknak is, kik a magyar drámairodalom fejlődését a fővárosban esetleg szóhoz nem jutható irók műveinek előadásával előmozdítani iparkodnak. Hogy erre a rendeletre nagy szükség volt, azt legjobban tudják azok, kiket a sors színikritika Írására kárhoztatott s akik évtizedek hosszú során át folyton folyvást menydörögtek az erkölcstelen, vagy alacsony színvonalú szineforabok ellen, míg ugyanakkor a — francia darabokról nem is szólva — Bernátokat és Göréket zsúfolt ház előtt felvonultató direktor boldogan dörzsölte kezét: „Ez hát megint bevágott!" Végre elhangzott egy olyan szó, amelynek súlya van. Súlya főkép azért, mert a rendelet állami támogatás feltételéül tűzi ki az irodalmibb műsort, kis szubvenció reményéért pedig mindenre kész a vidéki direktor — még komoly darabnak előadására is. Egyébként ránk a miniszter egész rendelete azt a benyomást teszi, mint az egyszeri anyós beszéde: „lányomnak szól, de vejem értsen belőle". Nem annyira a vidéki, mint inkább a fővárosi színházaknak szól ez az erős mementó. Mert hisz a vidék ma majd minden szellemi táplálékát Pestről kapja. Ami ott tetszik, tetszik itt is, ami ott zsúfolt házat hoz, azt hoz itt is. De persze ott, azok a színházak, melyek éppen a kárhoztatott darabok révén lettek hatalmassá, nem sújthatók miniszteri haraggal, lévén azok tisztára magán vállalkozások. Ha azonban a vidék nem fog minden szemetet importálni a fővárosból, akkor esetleg a t. pesti szerzők is észbe kapnak s úgy irnak, hogy darabjaikat a bölcsen rendszabályozott vidék is befogadhassa. A vidéki szerzők pártolásáról szóló rész is kis gyönge figyelmeztető — a pesti direktoroknak. Mert igaz : volt valamikor egy idő, amikor az irodalom és a színművészet terén is a vidék vezetett, amikor pld. Kisfaludy Károly darabjait a székesfehérvári társulat adta elő, de akkor még nem volt az az erős irodalmi centrumunk, amire pedig feltétlenül szükség van. De hogy aztán ez a centrum a maga kisebbrnagyobb irodalmi alakjait fejlessze ki s kis irókat nagyokká fújjon fel, igazi tehetségeket meg ne engedjen érvényesülni, erre sem a múltban, sem a jelenben szükség nem volt. Ennek az irányzatnak ellenszeréül nem árt megpróbálni, hogy a vidékről nem lehetne-e kissé regenerálni a drámairodalmat. És ha nem sikerül a kisérlet, annyival mindenesetre előbbre leszünk, hogy a kisérlet tartama alatt pár „ Őrangyal"-lal kevesebben botránkozunk meg. Mi kell még a rendszeres programhoz ? A Pápai Hirlap legutóbbi számának vezetőcikke oly kérdésre hivja fel a figyelmet, amelyet városunk érdekében már régebben kellett volna megvalósítani. Azt sürgeti ugyanis, hogy a nap-nap után fölmerülő újabb s egymástól elütő szükséglelek, befektetések ós kiadások között a jövőre való tekintettel is, de meg a mi naját érdekeink szempontjából is, egy rendszeres programmot áilítsuuk össze, amely ezutáni összes reformjaink parancsoló szabálya legyen, kiváltképpen a sorrend tekintetében, nehogy az ötletszerűség ráncigálja ide-oda közgyűlési tevékenységünket a város nagy anyagi kárára. Ha jól emlékszem, 4—5 évvel ezelőtt Lovy László dr., városi képviselő, a közgyűlésen ilyen programm megállapítását már javasolta, de, hogy-hogynem, nem fogadták el. Azonban azóta egymás után bukkannak fel új reformok követelődző fejei, úgy hogy megerősödött már köztudatunkban az említett rendszeres programm szükséges volta. S mikor (drhs) a Pápai Hírlapban a vezetőcikkben felhívja a polgármestert ilyen pro gramm egybeállítására és a közgyűlés elé terjesztésére, tulajdonképpen az erre megérett közvélemény szavát hallatja. De a célt csupán e programm bármily okos csoportosításával elérni még nem lehet Mit ér a remekül összerakott munkarend, ha nincs miből végrehajtani azt ? Folytonosan az adófizetők zsebére utalni mindent, lehetni lehet ugyan, de nem tanácsos ; egyrészt azért, mert ránk többet rakni már majdnem embertelenség számba menne, másrészt a közgyűlés meg sem szavazná s ennélfogva az egész, jobbsorsra érdemes programm nagyon bizonytalan feltételek ingoványán állna. Tehát a rendszeres programm sok pénzt is követel, amelyet, új pótadó kivetése nélkül honnan teremtsünk elo ? Az újabban felmerült reformok, illetve befektetések között van kettő három olyan, amely magát kifizeti, azok ennélfogva tehernöveléssel nem fenyegetnek. Fedezeti forrásul önmaguk szolgálnak maguknak A nagyobb reformok azonban már nem ily jellegűek. A befektetett tőkét csak közvetve, erkölcsileg fizetik vissza, de anyagi kamatot nem hoznak Bzámunkra. Ezt tehát a maga egészében a lakosság viseli. De mivel, mint fennebb is mondtuk, a pótadó emelkedése nélkül valósítandók meg e reformok, kénytelenek vagyunk új jövedelmi források után kutatni. Itt, e pontnál- kínálkozik némi részben kisegítő forrásul az az eljárás, amelyet Győrben foganatosítottak éa amely — amint értesülünk — évi 30—32 ezer korona hasznot hajtott a városnak. Ugyanis az ottani közgyűlés egypár év előtt elfogadta azt az indítványt, amely szerint egy nagy bizottság nézze és tanulmányozza át a város összes dolgait és ahol lehet valamit megtakarítani, arra nézve javaslatot nyújtsanak be a közgyűléshez. A bizottság, amelyben minden szak kiváló elemei vettek részt, alaposan átkutatott mindent és jelentése alapján az előbb említett összeget mintegy újra megszerezte a városnak. A jelen évi költségvetési előiráuyzat tárgyalásánál is tétetett hasonló irányú indítvány, amelyet el is fogadott a közgyűlés, sőt a bizottságot is kiküldötte. Csakhogy igen szűk körre szorította a feladatát, továooá e feladathoz is mérten kevés tagot választott be, úgy hogy e bizottság céljának a jelen keretben megfelelni aligha tud. Azért is igen bölcs és a körülményeinkkel igen megokolt intézkedés lenne, ha a győri példára, mielőtt az újabb alkotásokba belefognánk s a rendszeres programmot megkezdenők, a már kiküldött bizottságot az összes városi bizottságok leglelkesebb ós kiváló szakértelmiségivel kiegészítenők és fél évi záros határidő alatt tapasztalataikról szóló bő jelentós előterjesztésére felszólítanék. Rendkívül jelentősnek vélem e bizottság lelkiismeretes munkáját és nem megvetendő anyagi hasznot is reméllek tőle. De ha még ez a haszon nem is kecsegtetne, még az esetben is, a jelen viszonyok között, a rendszeres programm előtt, kitűnő szolgálatot tehet. Nem bizalmatlanság ez senki ellen sem. Az még ily gondolatnak az árnyéka is messze van tőle. Cak azt célozza, hogy ahol megtakarítani való van, ne dobjuk ki. Hisz a legéberebb és a leglelkiismeretesebb