Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-09-12 / 37. szám

kodni törekszünk. A 40 millió K-a került országház egyrészről — kulturális, közegészsági s közgazdasági legégetőbb szükségleteinknek kielégítetlenül hagyása másrészről, jelképezik azt az eljárást, melyet a magyar vezető társadalom s törvényhozás követ. Néptanítóink nyomorognak, az idegenajku lakosság magyarrá tételére alig történik valami, 650.000 tanköteles nem jár iskolába, de egyes kevésbbé fontos intézményeink éa intézeteink oly fényegek, hogy olyat a százszorta gazdagabb külföld aligha volna hajlandó alkotni magának. Ami nemzetünk törvényhozásának eljárása nagyban, az volna vármegyénk eljárása kicsiben, ha a kielégítetlen elsőrangú szükségletek százai mellett és ezek dacára másod vagy harmadrangú szükségletek kielégítésére akarná a megye közönségét ujabb pótadóval megterhelni. Ismétlem, nagyon ériem és méltánylom a muzeum-egylet törekvését; ismerem és tudom a muzeumok fontosságát is s mindaddig, mig mozgalmuk társadalmi téren marad, mig nem a hivatalos hatóságot s az adókivetést akarja igénybe venni a muzeum céljaira, a legteljesebb rokonszenvvel kisérem működését. De e javaslatnál, mellyel kilépnek a társadalmi munka köréből, kénytelen vagyok az adóztatás jogosságának kérdését mérlegelni s kénytelen vagyok azt mondani, hogy minden diszes muzeumi felszerelésnél előbbrevalónak tartom a nemzet gazdasági s kulturális jövőjének előkészítését, ennélfogva a megyei pótadó megszavazását csakis közvetlenül e jövő szolgálatában álló célokra tartom megengedhetőnek. SZEMLE. Falk Miksa. Vagy 15 esztendővel ezelőtt alkalmam nyilott egy-kétszer irodalmi ügyben Falk Miksával érintkezni. Most, hogy a "nagy publicista kihűlt teteme felé kegyeletes érzéssel tekint a nemzet részvéte, felelevenedik előttem nála tett látogatásom emléke s főkép ennek egy epizódja. Hugó Károlyra, a három nyelven iró költőre vonatkozólag kértem tőle, mint régi ismerősétől s egyik (de nem mint Falk életrajzírói írták: három) darabjának fordítójától adatokat. Készséggel megadta. Sok érdekes részletet beszélt el a költő családjáról, ifjúságáról, magyarországi működéséről. Majd a költő jelleméről kezdett szólani. Meglepett engem azzal a véleményével, hogy Hugó tragikuma hazafias érzésének hiányában rejlett. „Vájjon nem mérhetlen hiúságában ?" — bátorkodtam kérdezni. „Ez csak következmény volt", felelte Falk. „Hugó azért lett hiú, mert nem volt benne elég erős nemzeti érzés. Nem az volt a baj, hogy németül és franciául is akart irni, hanem az, hogy idegen nyelven irván, idegen lett előtte hazája. Mikor itthon volt, akkor nemzeti dalnokként akart szerepelni, a franciák között pedig azzal szeretett volna hódítani, hogy ő a Corneille drámaírói géniuszának egyenes folytatója. Nem hittek neki sem itt, sem ott, ez bántotta hiúságát, zaklatta kedélyét, később megbontotta lelki egyensúlyát. író, költő nem lehet nemzetközi." S mikor ez utóbbi szavakat mondta, a meggyőződés ereje ragyogott szemében s rút vonásait megszépülni láttam. És attól fogva tudtam valójában méltányolni azokat a szolgálatokat, miket a nagy férfiú német írásaival tett hazájának. Mert az ő, a Falk német Írásában nem volt az idegen érzésnek egy paránya sem és németül vagy magyarul, —- németül főleg a külföld felvilágosítására, magyarul az elnyomott nemzet vigasztalására, — nem került ki egy sor sem tolla alól, melyet hazafias magyar szellem ne hatott volna át. Falk Miksa örök érdemet szerzett arra, hogy hálásan őrizze meg nevét a nemzet kegyelete. A lojalitás. A magyar embernek természetében van — mint azt igen kiváló írók többször s igen nagy nyomatékkal kiemelték — a lojalitás. Ezt a lojalitást azoknak a szenvedéseknek hosszú golgotája sem tudta kiirtani kebeléből, melyeknek útja talán csodálatos véletlenből, de legtöbbször a trón mellett vezetett el. A magyar nemzet zöme tagadhatatlanul ma is lojális *s megvan benne a jámbor lelkeknek az a sajátsága, hogy minden keservet, minden szégyent, minden megaláztatást feled, ha reásüt néha a királyi kegy fénye. Ám a magyar ember lojalitásában megszoktunk bizonyos méltóságot, azt a bizonyos nemes büszkeséget, melynek örök perszonifikációja Deák Ferenc marad, amint a királlyal szemben áll s nem szivesen szoknánk meg azt a minden önérzet hijján levő bizantinizmust, mely, mint a németek szabadság-dalnoka : Schiller mondja, „ist Merkmal eines Knechtes" — a szolga ismertető jele. Pedig mostanában fel-fel tünedeznek ilyenféle jelenségek. Nem hisszük ugyan, hogy Székesfehérvár város egész lakossága részes lett volna abban a kétségbeesett óbégatásban, ami felhangzott akkor, mikor hire terjedt, hogy a király nem Fehérváron de Győrön át megy a naggyakorlatok alkalmából Veszprémbe s az udvari vonat nem Kényeseógében azt se tudja, hogy lépjen. Pedig paraszt voltminden nemzetsége száz esztendővel ezelőtt. — Hanem a földünkre ráéhezett, mondja Bartháné, aki éppen a kenderét tilolja az udvarán. Csak kitör belőle, ami jobbágy őseiben elnyomva, tehetetlenül szunnyadozott századokon által, a földéhség. A kik az utcán mentek, férfiak, suhancok ökölbe szorult kezekkel fenyegettek fölfelé. — Verjen meg a Jézus, Bándy Mózes, hogy soha jól ne lakhass ! — Hanem, ó, Jézus Mária! Nézzetek csak oda, ott megy vele szemben az ösvényen fölfelé Tőkés Áron. Régi ellenségek, most meg a tagosítás miatt ugyan csak el vannak a Tőkések keseredve. Ha ezek találkoznak, emberhalál lesz abból! Az emberek megáltak az utcán szorongó szívvel várták, mi lesz itt? — Mivan a Tőkés Áron kezében ? — Csak egy bot. — De aman iái balta van. — Mindegy az, mondták. A távolság egyre kisebb lett köztük. Mikor már csak egy dobásnyira voltak egymástól, Tőkés Áron megállt az ösvényen. Erre Bándy Mózes is megállt s egy ideig csak úgy néztek egymásra. Végre megszóllalt Tőkés Áron : — Szép -e az erdőd, Bándy Mózes ? — Szép, Tőkés Áron. — Nem igaz úton szerezted. Hát a mezőid Bándy Mózes, szépek-e? — Azok is szépek, Tőkéa Áron. — Gonosz úton jutottál hez'zik. — Hát most mire készülsz? Tagosítod a határt. Bándy Mózes? — Mi bajod vele, Tőkés Áron ? — De nagy bajom van, Bándy Mózes, mert az enyémre is ráéheztél ! S megindúlt Tőkés az úton fölfelé. — Hát, ha ráéheztein, akkor meg is eszem, Tőkés Áron, s megindúlt Bándv is lefelé. — De nem azt, Bándy Mózes ! kiáltja vérbe borúit szemekkel Tőkés Áron. \z enyémet meg nem eszed ! Egészen egymás előtt voltak. — Félre az útamból, koldusivadák ! s fölemelte a baltát Bándy Mózes. — Félre paraszt ! vágott vissza Tőkés Áron s fölemelte botját. A következő pillanatban egymás torkán volt a kezük. — Visszaveszed-e az instánoiát, Bándy Mózes? — Nem veszem vissza, Tőkés Áron. Egyszerre csapott most le a Tőkés Áron botja, meg a Bándy Mózes baltája. A bot a Bándy fejét érte, mitől az megszédült. A balta a Tőkés Áron balvállába vágódott s ott maradt. Tőkés kirántja saját vállából a baltát s azzal iszonyú erővel tántorgó ellenfelének fejéhez csap. — Bándy Mózes, nem tagosítod a határt! S Bándy feje ketté szelve, maga pedig ott terült el az irtás pázsitján. Körülveszik a küzdelem színhelyét a völgyből felszaladt, megrémült férfiak, asszonyok s nem a holtat, hanem az élőt siratják . . . . . . Tőkés Áront elítélték a elvitték a szamosújvári börtönbe. Ott hal- . v esztendő múlva hazavágyódásában. A i ' ^ irtáson pedig ott áll egy kc'kép. Szobornak reveznék más körülmények között. Durva mészkőből faragta Bede Jákob népművész, de a gyerek is ráismerne, hogy kit ábrázol, habár nem volna is a talapzatára vésve; A Nép meg Váltója Tőkés Áron. Fehérvárott, de Győrött fog 10 = tíz percig állani, de az bizonyos, hogy azok a hangok, melyek ez eset alkalmából az ősi koronázó városból kiindulva az országot bejárták, már nem annyira lojális, mint inkább bizantinikus hangok voltak. A magyarok istene azonban kegyelmes volt Székesfehérvárhoz s hő óhaja teljesedésbe megy. Már most aztán, jól vigyázzanak a fehérváriak, hogy úgy ne járjanak, mint az a múltkori budavári kincstári kisasszony, aki virágot dobott a király kocsijába és — bekísérték a rendőrségre. Szegénykének a túláradó lojális érzéseért bűnhődnie kellett. Köz-ellátásunk. i. Köz-ellátásunk alatt értem mindazokat a megélhetési körülményeket, amelyek városunkban vannak. Ilyenek a lakás, a tüzelő-anyag, a ruházat és az összes élelmező cikkek. Amit a lakásviszonyainkról mondhatunk, az még mindig elszomorító. Nagyon, de nagyon kevés, a modern követelményeknek megtelelő lakásunk van s az a néhány is fővárosi áron bérelhető ki. Az a pár, nem modern, de mégis száraz és világos lakás, szintén oly drága, az értök kialkudott bér messze fölülemelkedik a tényleges értéken és nagyon is fölül áll azon az összegen, amit a beléjök költöző hivatalnok lakáspénzül kap fenntartó testületétől. A többit pedig jogosan sorolhatnók a kényszer lakások közé, mert sem nem modernek, sem nem szárazak, sem nem világos szobákból állnak, hanem bennök az az alacsony, sziik és sötét falak egymáshoz lapulva veszik föl a szoba nevet, gazdáik pedig veszik fel értök a nagyvárosi, elegáns házhoz is méltó nagy bért. Nem csak Dunántúlnak, hanem egész Magyarországnak egyetlen városában sincsenek olyan elmaradt és tűrhetetlen lakásviszonyok, mint Pápán. A valóban jő horribilis drága, a mindenképpen rossz: vakmerően nem olcsó. Ha egy város, mint a mienk is, haladni akar és mennél több intézetet, közhivatalt akar megszerezni magának, első becsületbeli kötelessége gondoskodni kielégítő számú modern, tisztességes, egészséges és jutányos áru lakásokról. Mi minden évben kérünk ide uj hivatalt, de lakásviszonyainkat továbbra is nyomorúságosnak hagyjuk. Tanintézeteink száma folyton növekszik, bennök a tanulók serege évről-évre szaporodik és alig van egy pár kielégítő deák-lakásunk, a legtöbb zigzeges alacsony, sötét szoba, amelyért azonban a bérlők a háztulajdosnak, kegyetlen sok bért fizetnek. E téren Pápán leleplezésre méltó állapotok uralkodnak. Első segítség, illetve orvosság lenne, a már három év előtt tervbe vett tisztviselő telep megvalósítása. A város melletti telkeken fölépülhetne az és most már nem félthetnők sem a házbérökre féltékeny háztulajdonosoktól, sem a bankoktól az ügyet. A három év előttit, a mint hallottuk, ezek az érdekek párosulva a rút felekezeti irigységgel, hiúsították meg a grófi uradalomnál. Eunek szép története van. A tüzelő anyag drágaságát tekintve, kiváltképpen a fát értem, Pápa szintén a leges legrdágább városok közé tartozik hazánkban. Néhány, az erdőktől távol eső nagyobb városunkat kivéve, sehol sem oly magas az ára a tüzelő fának mint itt a Bakonytöve melletti kis metropolisban. Az Alföldre Erdélyből hozzák a fát ós 16-18 frt. egy öl I. oszt. gyönyörű bükkfa. A mely országrészre pedig Szlavóniából szállítják a tüzelőt, ott még olcsóbb. Minálunk egyrészt az erdőtulajdonosok kapzsisága, — tisztelet-becsület, ha van, a kivételnek, — részint a nagy üzleti verseny, melyben néhol uradalmi tisztektől kezdve a külömböző jellegű és nevü kereskedőkig mindenki részt vesz, részint a vicinálisok folytán mindjobban növekedő fakivitel, eltürhetetlenül magasáruvá teszik tüzelőfáinkat. Persze a kiviteli kereskedelem a távolabbra eladásnál kisebb percentre dolgozik s amit itten elveszit, azt a közeli piacon akarja visszanyerni. így válik a közelünkben levő őserdős Bakony a vicinálisok miatt ránk né zve áldás helyett átokká! Több Összetartást a fogyasztókban s ez ösz* szetartás révén szövetkezést sürgetünk, ha e téren javítani óhajtunk. Nincs olyan dolog, amit egyesült és céltudatos erővel el nem érhetnénk. A ruházat és fűszer kereskedések tekintetében országos átlagban mozgunk, sőt egyik-másik cikkben jobb helyzetben vagyunk más városok lakóinál. Erről tehát nincs mit beszélni valónk. De annál több mondani valót órdemelnelt