Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-08-29 / 35. szám

tanítás eddigi kiadása is fönnmaradna, persze szintén nyugdíjjal. Más oldalról is lehetne ezt a tervet szellőztetni, de lesz még rá idő _ elég és tárgyilagosan szólunk is annak idején róla. Hasonlóan nemes szándék jellemzi a pénzügyi bizottság azon javaslatát is, hogy a szegények segélyösszegét 4000 koronával emeljük és pedig népkonyhát alapítsunk, de a 4000 K-ból a hitfelekezeti ádókulcs szerint az izraeliták által befizetett rész az izraelita népkonyháuak adassék ki. Ez egy kissé sok. És az ily segélyrész kivonása, megtagadása a városi népkonyha névnek. Továbbá, ha megkapja az egyik felekezet a részt, legközelebb követeli a másik is ily címen. A nagyböjti idő alatt a városi népkonyha nem tudja, kinek mit főzzön. De ezeken kívül még néhány elvi jelentőségű akadályt is el kell hárítani az útból és még akkor sem lesz sem a célnak, sem a törvénynek megfelelő az adókulcs szerinti visszautalás. Ha már mindenből, legalább a szegények ügyéből ne csináljunk felekezeti kérdést! A város egyetemleges jellegét legalább itt őrizzük meg! Lehet az adókulcs mellőzésével is e nagyon is nemes eszmét megvalósítani a felekezetek sérelme nélkül és az összes városi szegények érdekében. Különben is a városi népkonyha ügyében nem jogosult a mostani közgyűlés dönteni a költségvetés tárgyalása folyamán. Erről lesz még alkalmunk kiformáltabb terveket hallani és megvitatni. Az eszme megvalósíthatásának megpendítésével azonban a pénzügyi bizottság kiváló szolgálatot tett a városi szegényügynek. Hogy a kataszteri térképek költségeit évenkénti részletekben állítsuk be a költségvetésbe, azt igen okosan ajánlja a pénzügyi bizottság. Azonban még tovább is lehetett volna menni. Hisz a miniszteri munkaterv szerint — értesülésünk szerint — csak 8—10 év múlva került volna a sor városunk kataszteri felmérésére. Hát miért sietünk ebben annyira. Nincs e gyorsaságra szükség. Várjunk hát 8 —10 évig s addig is elmaradhat költségvetésünkből még ez a tétel teljesen. A tisztviselők drágasági pótlékára, az adóügyi jegyzői állás szervezésére, a tüzelő beszerzésére s a városi kölcsönök kamatcsökkentésére vonatkozó javaslatok minden tekintetben elfogadhatók és úgy a pénzügyi bizottság e szakszerű javaslataiért, valamint főszámvevő a költségvetési előirányzat egybeállításáért köszönetet érdemel. Gy. Gy. A tűzoltás szervezése. A lefolyt tűzoltó-kongresszuson az egyenruha kérdése csaknem nagy háborúskodásra vezetett, holott sokkal fontosabb kérdéseket intézhetett volna el a kongresszus, melyek az egész országra kiterjedőleg megoldhatták volna a tűzoltás rendezését. Hogy erre szükség volna, semmi sem bizonyítja jobban, mint éppen városunk, ahol dacára a megfelelő felszerelésnek és a tűzoltók buzgóságának, a tűzoltás mégis gyenge lábon áll. Előre kijelentjük, hogy ez a gyengeség nem az önkéntes tűzoltó-egylet tagjainak buzgalmában, sem pedig a vezetésben, hanem abban kulminál, h°gy — kevés a tűzoltó. Olyan kis csapattal, mint amilyennel például a mostani gyakorlatot is végezték, nagy tűzesetnél a legönfeláldozóbb munkával, sőt halálmegvetéssel sem lehet a vészt elhárítani és a pusztító elemmel szembeszállani. Hiába van meg minden jóakarat, hiába minden buzgóság, amikor kellő erő rendelkezésre nem áll. A tűzoltóság csakis úgy felelhet meg valóban nemes feladatának, ha olyan tömegével áll szembe a tűzvésszel, amely minden oldalról neki támadhat az elemnek és erős ostrommal minden erejét harcba viszi: mert tényleg igazi harc a tűzvész megfékezése, még pedig olyan harc, amely nem mint az igazi harc, rombol és az embórek életét oltja ki, hanem ellenkezőleg az emberszeretet munkáját végzi. Jól szervezett tűzoltóság csak az lehet, amely a tűzoltás rendszerében felosztott minden egyes munkára külön-külön szervezett és teljes csapattal rendelkezik. Külön csapat kell a vízcsőnek vezetéséhez, külön csapat a tetőzet lerombolásához, az életmentéshez, a rend fenntartásához és ahol mentők nincsenek, a sebesültek segélyben részesítéséhez és szállításához. Mindehhez azonban emberek kellenek. De hát hiába mondjuk azt ezerszer is, hogy emberek kellenek, ha egyszer nincs s miután senkire sem kötelező, hogy a tűzoltó-egylet tagja legyen, így néhány önfeláldozó emberre van utalva az egész ügy, amelynek — minden ügybuzgóság ellenére — rettenetes következményei lehetnek. Városunkban egyidőben kötelezővé volt téve a tűzoltó-egyletbe való belépés, de aki nem akart, néhány koronával megválthatta magát. Ilyenformán nem is volt semmi értelme a dolognak, mert legfeljebb az egylet vagyona gyarapodott, de a tulajdonképeni cél, a tűz ellen való hathatós védelem, elérve nem lett. Természetesen a legbiztosabb mód, a legjobb intézkedés az lenne, ha a törvényhozás kötelezővé tenné a tűzoltói szolgálatot az egész országra nézve. Hanem ez még csak a jövő zenéje s addig, éppen itt nálunk, várni kissé hosszú volna. Addig sok veszedelem környékezhet, melyet elhárítani módunkban nem lesz. Tenni keli tehát valamit abban a tekiuteben, hogy tűzoltóságunk létszáma minél nagyobbra növesztessék. Minthogy a magunk részéről azt a módot, hogy pénzváitsággal kényszer utjáu toboroztassék a tűzoltóság emberanyagban, célravezetőnek nem találjuk, annál kevésbbé, mert ilyen formában, tudniillik kényszer útján, lelkesedés nélkül jó emberanyag sohasem fog rendelkezésre állani. Mi azt hisszük, hogy a tüzoltóegyesület vezetősége házról-házra járva, lelkesítve, rábeszéléssel bizonyára célt érhetne. Mert nem kételkedünk benne, hogy alig akadna oly épkézláb férfi, aki a lelkesítő szónak ne engedne és be ne lépne abba az egyesületbe, amelynek nemes célja mindnyájunk vagyonát, életét, védeni és megmenteni a pusztító elemmel szemben. A közönség érdeklődését pedig — saját érdekében is — fölkelteni és állandóvá tenni kellene. Ebben a tekintetben a helyi sajtó sokat tehet ós mi a magunk részéről teljes odaadással készek vagyunk a vezetőséget segíteni derék munkájában. Végtére is a közönségnek arra a tudatra kell ébrednie, hogy a tűzoltóság intézménye nemcsak jótékonysági intézmény, hanem éppen oly szükséges, sőt nélkülözhetlen része a városi intézményeknek, mint például a közvilágítás és mindaz, ami az emberi életnek, tehát a közcélnak szolgálatára áll. a. — A közvágóhíd ügyének mostani állása, Nem ugyan a saját jóvoltunkból, hanem a foldmív. kormány szigorú, de igen üdvös s már régen igért rendelete folytán végre-valahára oda jutunk nolens-volens, hogy mégis csak lesz közvágóhidunk, de főleg sertésvágóhidunk s egy igen kellemetlen állapottól, az utcán folyton elfolyó véres vizektől megszabadulunk. rátaláljunk és a többi, még eddig ismeretlen szerzeményhez csatoljuk. A dohányzón át az ebédlőbe jutottunk. A hold ekkor rázta le magáról felhőrougyait és fényét az asztalon levő vacsoramaradványokra irányította, megértettük a kedvező útmutatást és szótlanul helyet foglaltunk. Rövid nyolc perc alatt becsületet szereztünk a hideg húsnak és ama négy tojásnak, amelynél a bizonyára gyöngéd és légies Mrs. Pickwick étvágya felmondta a szolgálatot. Intettem Bilinek, aki a pohárszékből két üveg finom bort szolgált fel. Még felénél sem tartottunk, mikor a hall nagy órája tizenkettőt ütött. Ez kötelességünkre figyelmeztetett és a kéznél levő evőszeres ládát kitettük az ajtó elé, hogy látogatásunk befejezésekor ismét birtokunkba vehessük. A hátsó lépcsőn az emeletre kusztunk ós a folyosón végighaladva, egy kisebb ajtóhoz értünk. Számításom szerint ez egy vendégszoba lehetett, helyzetére nézve a dohányzó felett. Ha véletlenül itt volna Mrs. Pickwick . . . A kulcs belül bent volt ugyan, de mi, akik értünk az ilyenekhez, távol állottunk attól, hogy ebből lelkiismereti kérdést csináljunk és tíz perc alatt az ut szabaddá volt téve . . . Rózsaszínű félhomály derengett a szobában ; ez egy ilyen szinü ernyővel letakart veillense-től eredt. De különben a tapéta is, meg a karosszékbe dobott pongyola is ilyen szinü volt. Hanem arra nem is gondoltam, hogy Pickwickné ilyen szép asszony volna. Mert itt feküdt a rózsaszínű paplan alatt, balkeze a feje alatt volt, a jobb meg könynyedén a melle fölött pihent. Egy pillanat alatt összehasonlítottam más meglátogatott lakásokkal, de valamennyi között ezt találtam legtetszetősebbnek. Az egész szobán az otthoniasságnak és egy finom lelkű asszony ízlésének annyi bája volt meg állapítható, hogy nem állhattam, hogy be ne lépjek. A legnagyobb tisztelettel, mintha templomba mennék, tettem ezt lábujjhegyen, míg kartársam Bili szintén a bámulattól és a félhomálytól mintegy megbűvölve állott ottan peroekig. En ösztönömnek engedve, áz éjjeli szekrény fiókját vettem vizsgálat alá, de mintegy csak megszokásból; legalább ma sem tudnám megmondani, mi volt benn, annyira szórakozott voltam. A szemem folyton Mrs. Pickwickre volt irányozva, aki nyugodtan aludt és csak néha sóhajtott mélyen álmában. Miről álmodhatott ? Boldogságról talán '? Ej ! hisz erről álmodnia szükségtelen; ez meg van neki akkor is, mikor ébren van. Ott van a férje. Milyen derék ember az ós ott a sok pénzük, meg az a halom ezüst az ebédlőjükben . . . azaz . . . az ajtó előtt . . . Pár pillanat alatt gondoltam ezt végig. Bili, aki nem jött be a szobába, türelmetlenül intett, hogy menjünk tovább. Szótlanul mentünk egymás mellett és Bili, akinél a kulcsok voltak, meglehetős komoran nyitotta fel azt az ajtót, amely Pickwick úr dolgozószobájába vezetett. Az ajtót becsuktuk magunk után, ós körűinéztünk. Lámpásainkat már nem kellett használnunk, mert a felhők teljesen eloszlottak s a hold ezt a szobát, mely az ebédlő fölé eshetett, teljesen megvilágította. Én a nagy Íróasztalt, Bili pedig a Wertheim szekrényt választottuk működésünk szinteróvó. Mindjárt hozzá is láttunk, de az eszem folyton azon járt, hogy, ha mi ezt a szegény szép asszonyt megfosszuk vagyonától, vagy legalább annak egy részétől, nem fog soha olyan édesen aludni, mint az előbb láttam . . . Meleg kezdett lenni. Kinyitottam hát az ablakot, vigyázva, nesz nélkül, és tekintettel arra, hogy a cselédek szobája is az épületnek ezen a szárnyán lehet, a souterrainban. Azután Bili munkája után néztem. Még csak egy lyukkal sem volt készen és közben sűrűen pihent, mialatt elgondolkozott. A hall nagy órája most ütött egyet. Visszamentem az íróasztalhoz. Az volt a tervem, hogy forma kedvéért még átkutatok néhány fiókot, azután szólok valamit Bilinek. De még nem is végezhettem, mikor már ott állt a hátam mögött és szó nélkül a vállamra tette a kezét. — Na öreg, mennyire vagy ! — kérdeztem. — Nem sokra megyek ilyen rossz fúróval, mondotta, miért nem hoztál másikat. Azután hozzá tette : Miért is jöttünk ide ? Könnyen felelhettem volna neki, hogy pénzért jöttünk, de nem szóltam semmit. Már akkor észrevettem, hogy mind a kettőnket ugyanaz bántja. Azután, hogy egy pillanatra elűzzem gondolatainkat, azt kérdeztem tőle : — Van nálad dohány ? Félig elfordulva odaadta a tárcáját. Megtömtük pipáinkat és leültünk a nehéz bőr-karosszékekbe szembe egymással. Sokáig egy szó nélkül szívtuk a füstöt, mig egyszer csak így szólt Bili: — Már látom, ma nem tudok semmit sem csinálni. De talán jobb is így. Ezzel odament az ablakhoz és kiverte a hamut, pedig volt az asztalon is hamutartó. Tudtam miért teszi, tehát nem szóltam efelol. Mikor az ablaktól visszajött, fölvette a fúrót a szekrény elől ós zsebébe dugta