Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-08-15 / 33. szám

V. évfolyam. 33. szám. Pápa, 1908 augusztus 15. PAPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: D

R- KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. Meg lesz a népkonyha. Evek óta hangzik egy-egy kifogás a képviselőtestületi gyűléseken a városi szegények segélyezésének jelenlegi módja ellen. A heti segélyezés, mely most városunkban gyakorlatban van, talán a legkényelmesebb, de bizonyára nem a legmegfelelőbb módja a segélyezésnek, ép úgy, mint az alamizsnaosztogatás legkényelmesebb módja az osztogatóra nézve az, ha a szegényt néhány fillérével tovább küldi, de kétségtelen, hogy erkölcsi eredménye az ilyen segélyezésnek legkevesebb. A szegény-ügy egyike a legnehezebb társadalmi problémáknak. Nehézzé teszi egyrészt a segélyre szorultaknak nagy száma, másrészt a sok visszaélés, melyet a segélyezéssel űznek. Mert segélyre tulajdonkép a társadalom részéről csak azok tarthatnának igényt, akik munkára teljesen képtelenek, akár az aggkor, akár a testi, vagy lelki fogyatkozás következtében. Pedig a segélyezésnek egy igen jelentékeny része nem az ilyenek fölsegítésére fordíttatik, hanem elviszik olyanok, kik munkára képesek, de ügyességük, élelmességük, vagy tolakodásuk révén, dolog nélkül is meg tudják szerezni a maguk fenntartására szükséges eszközöket. Ám még azoknál is, kik a segélyre igényt tarthatnak, tekintetbe kell venni a segélyezés legmegfelelőbb módját, különösen, mikor nem áll segélyül akkora összeg rendelkezésre, hogy abból a segélyezett a maga szükségleteit fedezni képes volna. Útját kell állni a lehető visszaéléseknek, vagy a segély okszerűtlen felhasználásának, mert hiszen a segély, mely nem éri el a maga valódi útját, sokszor rosszabb hatást tesz, mint a segélyezés teljes hiánya. A pénzbeli segélyezés, mint mondottuk, nagyon kényelmes, de egyúttal nagyon kevéssS célravezető mód. Egyik fajta segélyezésnél sincs ugyanis meg a lehetőség annyira, hogy a segélyt a segélyezett nem a maga rendeltetésére fordítja, mint épen a pénzbeli segélynél. Ki nem lett volna tanuja annak, hogy városi szegényeink közül is akárhány a kapott segélyt inkább pálinkára használta el, mintsem a maga szűkös bár, de tisztes élelmezésére, s így a segély által sok esetben csak az alkoholizmus terjedése mozdíttatik elő, nem pedig a nyomor enyhítése. Ez a gondolat vezette már néhány év előtt a képviselőtestület tagjait, midőn a segélyezés eddigi céljának megváltoztatására mozgalmat indítottak. A mozgalom nem maradt a városház falai között, kiment a társadalom körébe is, aminek bizonysága az, hogy néhány évvel ezelőtt egy jótékonycélú estély jövedelme egyenesen a »népkonyha« céljaira ajánltatott fel 8 át is adatott a városnak, mely azt azóta gyümölcsözőleg kezeli. Azok a nagy arányú átalakulások, melyek a városok életét s ezek közt a mi városunk életét is az utóbbi években jellemzik, egyidőre elterelték a figyelmet a iótékonyság terén az évekkel ezelőtt megindított mozgalomról s így a népkonyha eszméje is szunnyadt néhány éven keresztül, csak részlegesen valósult meg az izraelita népkonyha alakjában, melyet buzgó áldozatkészség hozott ezelőtt két évvel életre. Az a nagy drágaság, mely a télen immár kétségtelenül uralkodni fog, s mely előre veti piacunkon árnyékát, ismét időszerűvé tette a népkonyha eszméjét azon reményben, hogy így az a kerek Összegben 14000 K, melyet a város szegények segélyezésére évenkint kiad, sokkal eredményesebben lesz a szegények érdekében értékesíthető, Hisz, ha a nagy tömegben való beszerzés és feldolgozás minden téren előnyösnek bizonyult, miért ne próbálnók meg kihasználni az előnyöket az emberre nézve legfontosabb téren, az élelmezés terén is. S ha azt látjuk, hogy az eddigi segélyezési mód mellett a segély egy része a szerveket megölő pálinkára fordíttatott, miért ne keresnénk módot, hogy a segélyezés csakugyan az emberi szervezet táplálására fordíttassék. Ez a nézet vezette a városi pénzügyi bizottságot, mikor a városi költségvetés felülvizsgálása alkalmával azzal a javaslatHIRLAPMÍRCljA. A -női szépség.* (Levél egy asszonyhoz.) Irta: Kapi Béla. Nagyságo s Asszonyom, a levelét megkaptam, innen-onnan lesz már egy hónapja. Az ablakom előtt a vén ákác akkor hullatta el lombját, az volt az utolsó fa, utána csupaszkopáran maradt az udvarunk. Azóta fehérbe öltözött minden, s az egész udvart vastagon borítja a süppedő hószőnyeg. Mikor végigfut rajt a téli napsugár, csak ugy csillog-villog a sok fényes hókristály . . . S a feleletem még mindig csak késett. Pedig higyje meg Asszonyom, azóta mindig csak feleltem, s jártamban, keltemben mindig csak a helyes választ kerestem. Elhiszem, kesergi a kicsiny lánya sorsát. Nem is csekélység az, 24 év fiatalságával otthagyni egy » m

eS egy puha, meleg fészket s hazavinni egy vágyaitól megrabolt lelket, meg egy megcsalódott szegény szivet ... „Pedig milyen szép, fess asszony volt szegény, — panaszolja. Es mégse volt boldog! ... Az ura nem értette meg! ..." Egy meg nem értett asszonnyal ismét több van, konstatáltam magamban. De hát lássa: én az asszony férjére is gondolok, e magamban, CBÖndesen úgy elmondogatom : szegény ember, szegény ember! . . . Még egy éve sincs, hogy az a nagy anyagi veszteség érte. Alig talált állást, ^Mutatvány a szerző most megjelent „Ad astra* c. müvéből. biztos mindennapi kenyeret . . . És most elveszti a feleségét is . . . Még örülnie kell, hogy a kis fiát magával vitte az asszony, annak legalább van mit ennie . . . Vájjon kicsoda a hibás ? . . . Nehéz ezekről a dolgokról így látatlanba Ítéletet mondani. De tudja Isten, mintha csak valami benső összefüggést sejtene a lelkem, azóta sokszor eszembe ötlik egy régi levele. Akkor valami üresség maradt a lelkemben, pedig olyan igaznak tetszett, amit írt, Asszonyom. Itt fekszik a levél, hallgassa csak, mit írt. „Óh maguk elbizakodott férfiak, soh'se gondolják, hogy a női szépség olyan egyszerű valami. Bizony nem elég ahoz az olyan szép szabályos arc, mint amilyent Inocent festeget vászonra, sem a jószabású, fess öltözék, mit az első és legdrágább szabó készít. Több, sokkal több kell az igazi nöi szépséghez. Valami különös, rejtélyes harmónia, mit maguk csak sejtenek, de meg nem értenek. Azután ott van, amit sokan mibe se vesznek: a nőies modor. Olyan ez, mint a szilva gyöngéd hamva, hozzátartozik az érintetlenségéhez. Fátyolként borul a nő minden cselekedetére, egész lényére. Sejteti szépségét, de meg is védelmezi. Elárulja gazdagságát, de nem engedi megrabolni. Olyan kincs az, hogy nélküle nem lehet szép a nő sohasem! . . . És ott van a női lélek gazdagsága. Óh mit tudják maguk férfiak, hogy egy ilyen magába zárkózott kis léllekben mennyi szépség van. Lássa, mi a szivünkkel is gondolkodunk, s a lelkünkkel is érzünk . . . Ha látja édes barátom, hogy az élet durvaszövésü szálai közé odatéved egy csillogó arany szál, akkor jusson eszébe, hogy ez a mi lelkünk fényűnek a visszasugárzása. És lássa, soh'se csalják meg magukat! A nő nem a külső szépségével bilincseli le az embert, hanem a lelke finomságával és a gyöngéd női modorával" . . . Igy irt maga Asszonyom sok-sok évvel ezelőtt. És akármilyen szépek és igazak voltak szavai, engem mégse elégítettek ki. És most látnom kell, hogy a külső szépség és lelki szépség harmóniája se nyújt boldogságot. Eá olvasom levelében, hogy még Kegyed is a női nem végzetét siratja, mely szabadságot, babért nem ad, hanem csak kötelességet és lemondást. Bevallom Asszonyom: én nem ilyennek gondoltam az igazi női szépséget, s az én lelkemben egészen máskép jelent meg a szép nő alakja. Bárcsak akkor mondtam volna el, amit most elmondok. Egyszer régen én is ismertem egy szép nőt. Az arca gyűrött volt, mint a sarokba dobott, elhasznált ruhadarab, a szeme bágyadt az éjszakázástól, a keze kérges a sok munkától. A lelki gyötrődés rettenetes hónapjai után végre megmondta a férje, hogy tönkre mentek. És akkor ez az asszony, — akkor még fiatal és szép volt, — levetette selyemruháit, eladta az ékszereit, a drága ajándéktárgyait, hogy a férje becsületét megmentse. Azután ott volt a férje mellett. Egy pillanatra se hagyta magára. Vigasztalta, bátorította, s a becsületéhez hozzámentette az életét is. Nehéz idők jöttek, de Ő kitartott. Dolgozott, éjszakázott, varrt, mosott. És lelke üde maradt, mint a virág, melyet perzselő nap nem égetett, vihar nem vert . . . Fonnyadt arcával, zöldre fakult ruhájában olyan volt, mint a ház őriző angyala. özvegyen maradt; ós dolgozott kettő helyett egyért; a fiáért. Maga alig evett, hogy az jóllakhasson; didergett, hogy annak ruhája legyen. És ez a szegény sokat szenvedett asszony, aki olyan nagyon megcsalódott az életben, becsületes em-