Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-01-25 / 4. szám

a magyar sziv, hevesebben lüktet ereinkben a vér valahányszor orcapirulással kell olvasnunk azt, hogyan éri a magyarságot a szégyen a horvátok és a nemzetiségek miatt, — akkor gondoljuk első sorban is: haza, a mi vármegyei nemzetiségi viszonyainkra! Itt vár minket a nagy munka. Itt, közvetlen szemeink előtt a nagy és egyúttal gyönyörűséges feladat: megmagyarosítani a mi „nemzetiségi szigeteinket!" És — mintha e szózat ismerős lenne. / En irigykedve olvastam éppen lapunk legutóbbi számában azt, hogy Zalamegyében az ottani főispán és tanfelügyelő kezdeményezésére megalkották a D. K. E. korén belül a zalamegyei közművelődési egyletet éppen oly célból, hogy a muraközi horvát és vend nemzetiségek között teret mutassanak a magyar társadalomnak a magyarosítás magasztos missziói munkájára. Amidőn soraimat vármegyénk főispánjának b. figyelmébe ajánlom, egyúttal arra kérem: szívlelje meg, nem volna-e helyes, szükséges, óhajtandó a mi ^nemzetiségi és nyelvi szigeteink megmagyarosítása érdekében« itt is megalkotni a I). K. E. kebelén belül a közművelődési egyletet? Hisz ezt — az általános nemzeti érdek mellett — a mi vármegyei érdekünk is hangosan követeli, de Hunkár Dénes főispánt pedig egyenesen kötelezi erre — az ő főispáni székfoglaló beszédében tett Ígérete. = Városi térkép. Lapunk hasábjain többször megsürgettük egy új, pontos városi térkép készítését. Szóba került ez a városi képviselőtestületben is, de a költségek horribilis nagy volta, visszarettentette a képviselőtestületet a térkép elkészítésének elrendelésétől. Pedig azóta x-számú építkezési ügy volt, amiknél különböző komplikációk támadtak megbízható térkép hiányában. A város újabb fejlődése is szükségessé teszi a térkép készítését. Az újabban épült részek eddig egyáltalán nincsenek a térképbe felvéve. Csak örömmel fogadhatjuk tehát azt az eszmét, mely az építészeti bizottság egyik utolsó ülésén merült fel, hogy a pénzügyminiszter kéressék fel, hogy a Pápán megfestésre érdemes például Nápolynak vagy Velencének minden részlete, minden típusa. Bezzeg könnyebb is a sora az olasz festőknek, bár fővárosunk viszonyai is javulnak — ha ezt a szót szabad használnom •— ez irányban. Mégis tárlatainkon, kép- és szobor-kiállításainkon a figyelő szem könnyebben észreveszi, hogy más és más képen vagy szobron a kompozició egyik másik alakja ismétlődik, X. festő „Lujzá"-ja ugyanaz, mint Y. „Flirt"-jének nőalakja stb. Itt említem meg, hogy igen szerencsés festő modellek dolgában Innoczent Ferenc, kinek képeit igen sokan ismerik és igen sokan kedvelik széles e hazában. De most nem erről van szó. Nézzük inkább a múlt jelenségeit, egy-egy kiváló modellről szólván, kinek nevével gyakran találkozunk. A legrégibb népek festészete, szobrászata nem volt naturalisztikus, nem volt individuális, így hát hiába is nézzük az egyiptomi vagy assyr szobrokat — ki egyet lát, ézeret lát, ki ezeret lát, egyet lát. Az ókor legművészibb készségű népe — a görög már mást mutat. A nő-, a férfi test egyaránt ép, tökéletes és bár névvel említ hető modellekről nem tudunk, kiválóbbak voltak azok minden más kor festői modelljeinél, mit a görög Aphroditék vagy athléták szobrai fényesen igazolnak. A görög-római világ romantikájából gyönyörűen ir meg egy kort jellemző epizódot Pierre Louis Parrhasios életéből, ki a sziklához láncolt Prometheust festette meg. A szabad, de hadban legyőzött Nikostratost rabszolgaként vette meg a bíborruhás művészkirály, ki a szabad férfiút, a görög polgárt megkötöztette, s tüzes vassal égettette ama helyet bordái között, hol a keselyű Prometheus máját tépdesi; őrült fájdalmát, irtózatos kinját sikerült is ecsetjének visszaadni működő kataszteri hivatal elsősorban Pápa város felmérésére utasíttassák, aminek eredményekép aztán rövid idő alatt hiteles térképünk lenne. Deli Béla kat. felügyelő, ki az ülésen maga is jelen volt, azon véleményének adott kifejezést, hogy a város ilynemű kérelme valószínűleg kedvező elintézésre találna. Nincs tehát semmi ok arra, hogy a képviselőtestület már legközelebbi üléséből országgyűlési képviselőnk útján a pénzügyminiszterhez e tárgyban kérvényt ne küldhessen. r Uj betterment ? Mikor két év előtt a Kossuth-utca déli végének megnyitásáról hosszabb polémia folyt e lapok hasábjain, a polémiában résztvevők egyike felvetette a betterment tax (az értékemelkedési adó) eszméjét. Ennek lényege abban áll, hogy azok a háztulajdonosok, kik az utoanyitás által közvetlenül érdekelve vannak, a városra háruló terhek egy részét legyenek kötelesek viselni. Akkoriban ez az eszme diadalt nem aratott, a vita is inkább csak elméleti volt, mert tudtommal a betterment gyakorlati megvalósítása iránt a képviselőtestületben semmi konkrét javaslat nem tétetett. Bár a vitában annak idején részt nem vettem, utólag el kell ismernem, hogy a bettermentnek olyan esetekben, mint az említett is, határozottan megvan a maga létjogosultsága. Amikor a város valamely költséges befektetése a közérdek lényeges szolgálata mellett lényeges előnyére is van a magánérdeknek, akkor indokolt és helyes, ha a magánosok is megfizetnek az újonnan szerzett előnyökért s így a város egyetemének megkönnyítik olyan tervek megvalósítását, amelyeknek minden városi lakó hasznát látja. Az ilyen betterment alkalmazása azonban nagy belátást igényel. S ha helye lehet, illetve lehetett volna olyan esetekben, mint az említett utcanyitás volt, nem alkalmazható a város minden olyan munkálatára, amelyet nem a város egész területére kihatólag, hanem csak egy utcában végeznek. így nem alkalmazható pl. a betterment utcatestek készítésére. Már pedig valami ilyen betterment-féle gondolat indíthatta a városi tanácsot arra, hogy oly mesterien, hogy midőn a bosszúálló tömeg halált kívánt Parrhasios fejére, ez palotája erkélyére lépett, megragadva két kezével két oldalt a fatáblát — Prometheust felemelte lassan, szinte vallásos áhítattal homloka fölé, úgy, hogy az Ember, az Alkotó helyett a Mű jelent meg. Az ordító tömeg a festmény drámai hatásától megborzadt, megszégyenülve könnyezni kezdett s csakhamar dörgő taps és lelkes magasztalás zajába veszett el az elgyöngült s megtörött bosszú. De ez a sötét sors nem osztályrésze minden modellnek, ami szegény Nikostratosé volt. A középkor képiróinak s szobrászainak modelljeiről sincs mit mondanunk, mint az ó-koriakról. De a reneszánsz időből már pár kedves momentumot jegyezhetünk föl. Az olaszországi reneszánsz egyik nagy mestere, Leonardo da Vinci négy évig festette a híres Monna Lisa Giocondát, mely képe — bár kevés más műve maradt fenn — élénken igazolja hatalmas festői tehetségét. — A XVI. század közepéig a Monna Lisát az arckép utólérhetetlen remekművének tartották, a festészet legnagyobb eredményének a természettel való versengésben. Hogy mintájának édes, mosolygó kifejezést adhasson, szórakozással és muzsikával vette körűi. 7 Ujabban fedeztek csak fel benne misztikus és romantikus vonásokat, Sphinx tekintetet, lenéző gúnyt és ezer oly dolgot, amire Leonardo sohasem gondolt. Monna Lisa volt Leonardo Madonnatípusa is, de szebbé tette, átlelkesítette, idealizálta, feldiszíté ama mosollyal, melyet utódai már túloztak és elviselhetetlenül unalmassá tettek. Itt szólok egy szót —- bár tán ötletszerűleg is — László Fülöpről, ki Hubay Jenőnének, a Kossuth-utoai lakosok azon kérelmét, hogy az úttest asztfalttal födessék, azzal a javaslattal akarja a képviselőtestület elé terjeszteni, hogy a költségeknek 1/

i ét (vagy 1/^-áV

fí) pedig fizessék azok a háztulajdonosok, kiknek háza az aszfaltos út által értékben növekedik. Arról, hogy ez a javaslat a város minden eddigi gyakorlatával homlokegyenest ellentétben áll, nem is kivánok bővebben szólani. A város az úttesteket mindig közköltségen készíttette el. Ahhoz képest, hogy az utcának milyen forgalma van, erősebb vagy gyengébb fedanyaggal, de mindig közköltségen. A város közköltségén építették meg legutóbb a Devecseri-utca úttestéi mintegy 10000 K költséggel, s valamint ezektől sem, úgy annak idején a Győri-úti, Főtéri, Főutcai és Jókai-utcai lakosoktól sem követelt senki egy fillérnyi hozzájárulást sem, amért az úttestet a város közérdeke szempontjából aszfalt-burkolattal látták el. Hogy tehát ez a javaslat, minden eddigi tradícióval ellentétes, azt bizonyítani szükségtelen. De ellentétes szerintem magának a bettermeutnek gondolatával is. A betterment alkalmaztatásának főfeltétele a magánvagyon lényeges értékemelkedése. Arról pedig a jelen esetben beszélni sem lehet. Igen, ha gyalogjáróról volna szó ! De hisz a gyalogjárónál viszont már régen úzus, hogy a költségek egy részét a háztulajdonosok viselik. Az úttest burkolás előnyére van a kocsiközlekedésnek, a közforgalomnak, a jelen esetben — mivel a Kossuth utca botrányos álfapotta az idegeneket valósággal elriasztja tőlünk — az idegenforgalomnak, előnyére van a nagyközönség kényelmének, a köztisztaságnak, de csak oly kis mértékben az illető utca háztulajdonosainak, mit adó alakjában kivetni Bzinte képtelenség. Azért hát föltétlenül elvetendőnek vélem a tanács javaslatának azt a részét, hogy az érdekelt háztulajdonosok a költségekhez való hozzájárulásra köteleztessenek. El annál is inkább, mert ez által veszedelmes precedens alkottatnék. Vala hányszor bármely szerény külvárosi utca lakosai folyamodnának azért, hogy az utcájukat jókarba helyezzék, mindannyiszor kész lenne a válasz : „Megtesszük, ha ennyit és ennyit fizettek !...'' Önkéntelenül felmerül a kérdés, hogy akkor tulajdonképen mért is fizetjük a horribilis városi pótadót, ha a város a legvitálisabb közszükségletek kiCzebrián Róza grófnőnek arcképét igyekezett úgy megörökíteni, hogy férjének, Hubaynak elragadó hegedűjátéka, illetve a játék hatása tükröződjék vissza az érdekes modell arcán. És ez sikerűit is, mert van valami abban a tekintetben, amely a mindennapitól és a megszokottól annyira távol áll : valami magas élvezetben való teljes átszellemülée elragadtatásának a kifejezése. László itt egész Lenbach: a kifejezés erejét a szemben összpontosítja, ezekben a tágranyilt, barna, szinte álomlátó szemekben, melyek sajátságos ellentétben vannak a gyöngysorral és smaragd-ékszerrel díszített lángpiros hajjal. — (Mod. fest. I.) E kitérés után nézzük Raffael Santi Fornarináját. Modelljét mutatja be, félig aktban, turbánszerű fejdísszel. Nem túlságosan fiatal nő, de formái még méltók Raffael ecsetjére. Raffael nevével jelzett karperece atalié-tréfa lehet. A kép Rómában van, színezése helyenként már meg is fakúlt. Másik képe a Fátyolos hölgy, Donna Velata, ki szintén közel állott a művész egyéniségéhez. A Fornarina testi érzékiségével szemben nemes báj tünteti ki e fönséges szépségű, előkelő ifjú római nőt. Nagy szemének magasztos tekintetét és nemes homlokát oly ihletett felfogással ábrázolta a festő, arcának tiszta körrajzát s ajka derült báját annyi szeretettel varázsolta vásznára, hogy szinte minden ecsetvonásán érezni gyöngédségét e nő iránt. Arca mélyen lelkébe is vésődött, mert vele érzékíti meg a Sixtus-Madonna szépségét és Bzent Cecilia képén Magdolna gondtalan földi báját. Ha titok is előttünk e no kiléte, szépségét méltónak találjuk a nagy Madonnafestőhöz.