Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-07-18 / 29. szám

V. évfolyam. 29. szám. Pápa, 1908 julius 18. PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre B K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő : I)KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőn-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. A város gyomra. A képviselőtestületi közgyűlésen legutóbb elhangzott interpelláció ismét napirendre hozta a város élelmezésének egyébként mindig aktuális témáját. Fontos, nehéz és -— valljuk meg őszintén — eleddig elég elhanyagolt ága a városi igazgatásnak a közélelmezés zavartalanságának biztosítása és ezzel kapcsolatban az élelmiszer uzsorának megakadályozása. Fontosságát felesleges magyaráznunk. Hisz az élelmiszer szegényre, gazdagra nézve egyaránt nélkülözhetlen emberi szükséglet, nehézsége nyilvánvalóvá válik abból, hogy igen bajos megállapitani, hol kezdődik a hatósági beavatkozás szüksége, hol van megokolva a verseny szabadságának korlátozása, hol van határa a jogosult polgári haszonnak s hol kezdődik az uzsora. A közélelmezés zavartalan biztosítására irányuló akciónál első cél a fogyasztók érdekeinek megóvása, másrészt azonban a forgalom szabadságának megóvása is figyelembe kell hogy jöjjön, szerzett jogokat csupán ott szabad érinteni, ahol azt a szükség parancsolja. Elvitáz hatatlan tény, hogy az élelmiszerek ára nemcsak a mi városunkban, nemcsak az egész országban, de az egész világon emelkedő irányzatot mutat. A drágulásnak kapcsolatban, a munkabérek emelkedésével, az igények fokozódásával természetszerűen be kellett következnie. Ezt a drágulást azonban ellensúlyozni tudná maga az élet, mely a gazdasági érdekek körül küzdelemre kényszeríti az ellentétes érzületü táborokat. A verseny és küzdelem szabadsága azonban nem képes ellensúlyozni azokat az üzelmeket, amelyek arra irányulnak, hogy a verseny szabadsága helyére az ugyanazon érdeküek megegyezése által lehetővé tett zsákmányolás ne jöjjön. így aztán csőd felé közeledik a verseny korlátlan szabadsága azon visszaélések miatt, mit a kapzsiság felidézett. Ujabban államhatalom és helyi hatóságok gondolkodni kezdenek, hogy felállítsák azokat a korlátokat, melyeken ez a szabadság túl nem terjedhet. Kezdenek törődni a közélelmezés kérdésével is és gátját eszelni ki annak, hogy a tisztességtelen verseny, az élelmiszerek spekulációja, a kofák és egyéb közvetitök erőszakossága rá ne feküdjék a városokra. A közönség folyton zúg, folyton békétlenkedik, egyre követel, de kézzel fogható értékű intézkedést még nem tapasztalt, a vásár szabadon folyik ma is némileg a termelő, főkép azonban a fogyasztó rovására. Hogy milyen jó élet volt városunkban még tiz év előtt, mily könnyű volt gondoskodni a város gyomráról, azt mindenki tudja. Volt itt minden bőségben és olcsó árban. Ma? Ma a piacot a kofák monopolizálják, a hús ára magas, akár olcsó az állat, akár nem, a baromfit elszállítják a tyukászok, a tej, a vaj nagy része az osztrák szomszédnak jut, a lakosságnak meg nem marad egyéb, mint zúgolódni a tűrhetetlen állapotok miatt. De mint említettük is, valami készül. A piacot, úgy hallatszik, az államhatóság szándékozik generálisan megrendszabályozni. Kimondatnék az elővásárlási tilalom, s a városból élelmi szert kivinni csak vámfizetés mellett lesz lehetséges. Annak a bizonyos szabad kereskedelemnek elve ezzel bizony csorbát fog szenvedni némileg, de a városi lakosság százezrei áldani fogják ez intézkedést. Amiről legutóbb a városházán beszéltek, a hatósági mészárszékért nem hisszük, hogy túlságosan lelkesedjék bárki is, aki a hatóság rendeltetésével tisztában van. Mert végre is a hatóságnak nem az a hivatása, hogy állandóan húst mérjen. Azonban mint ultima ratio elfogadható. Zalaegerszegen, úgy mondják, bevált. De tudjuk bizonyosan, hogy ott is csak addig akarják fenntartani, amig az egyensúly az állat és a hús ára között helyreáll. Hihető, hogy ez nálunk még a hatósági vágatás megkezdése előtt bekövetkezik. A Menenius Agrippa meséje óta tudjuk, hogy milyen nagy úr a gyomor. A gyomor megkívánja a magáét, a városok gyomráról gondoskodni kell. Gondoskodjék azonban az állam is, a város is úgy, hogy lehetőleg senki exisztenciája áldozatul ne A „PÁPAI HÍRLAP" TÁRCÁJA. Joathám igaza. Irta: Cholnoky László. Rőt vörösség ömlött el az ég peremén, de más, mint egyébkor. Olyan, aminő az izzó szelek előtt jár. Pedig hűs volt. Kedvetlen, szürke, álorarahivó hűvösség, aminek nyoma is elvész, ha kisüt a nap. A szél is meglóbálta karcsú, nedves testét, azért Sékhem összehúzta fakókék köpenyét, ós ügy lépkedett Barboch mellett. Előttük, mögöttük hömpölyögve tolakodott a bűzös tömeg; az egyhangú zsongás ott terpeszkedett a fejük fölött. A bőrsaruk nyögve küzdtek a poronddal. Az átmeneti napsugárverte fák mindegyikén kapaszkodott valaki és nyakát nyújtogatva várta, hogy megláthassa a mezítlábos hosszuhaju fiatal zsidót, aki ott lépkedett legelői a katonák közt. Gyalulatlan gerendát vitt a vállán ; kiaszott arcán verejték folyt alá. Mellette jobbról is, balról is egy-egy megkötözött ember járt fáradtan, porosan és véreBen. Az egyik hatalmas, szélesvállu idegen volt; csontos fejét mélyen belehúzta a vállai közé és barna arcával, amin minden elbukott jószándék otthagyta a nyomát, a porondra meredt. Orrából barnavörös vér szivárgott és végigfutva a csontos állon, szétfröccsent a földön. A másik apró, púpos csúf jószág volt. Az egyforma zsongás utóbb álmos csenddé változott, csak a rakoncátlan, lábatlankodó kölykek vigyorogtak, sivalkodtak ki belőle néha. Meg egy erős férfihang, valami rémületes, sikoltozó csuklás. Valami őrülté, aki egyre odafurakodott a középsőhöz és a földön csúszva csókolta annak poros, vörös köpenyét. Az őrök elrúgták a tébolyodottat, de az görcsös erőfeszítéssel visszafurakodott és újra csókolta a kalavány ember ruháját, egyre sikoltozva és jajveszékelve. Asszony szinte több volt a menetben, mint férfi. Odatolódtak a három mellé és kimeredt szemmel, sajgó gyönyörűséggel nézték az őrült vonaglását, a megkötözött férfiak megtorzult arcát, kifeszült erejét. Ha néha csend lett, halkan arról beszéltek, hogy a Jozafát leánya tegnap este egyedül kóborolt a folyó mentén, meg hogy a déli városban olcsóbb a hus, mint a templom melletti nyilt csarnokban. Csak akkor hallgattak el újra, amikor megint hallatszott az őr öklének tompa zuhanása. A nap már kibukkant ós hatalmas forróságot lövelt alá. A porond fehér kavicsa az izzásig kifehéredett és messze a hegyek felett reszketett a levegő. Akkor már ott voltak a hegy tövében. A menet megállt; azok, akik a fejüket fáradtan leszegve bandukoltak a többivel, feltekintettek és kitiporván a helyet maguknak a tömegben, némán bámultak bele a levegőbe. Délelőtt volt; késő délelőtt. Az őrök gyűlölködő arccal, unottan taszigálták hátra a szélrül állókat és a három megkötözött embert kilódítván a térre, felvezették a hegyre. Sékhem lekanyarította válláról a köpenyét ós nagy csönd lett, suttogva azt mondta a társának : — Elviselhetetlen a forróság! Miért csaltál ide? — Sékhem, te félsz ! — felelte a másik bizonytalan hangon. Tegnap pedig a fülem mellett ordítottad, hogy csak végezzenek vele. Sékhem boszusan legyintett a kezével. — Nem félek, mondta indulatosan. De eljöhettél volna egyedül is Én még nem láttam ilyesmit. Nézd milyen halavány az arca ! — Ah, mindegyitek csak róla beszél! Miért? Nézd, annak a szélesvállunak, hogy folyik a vér az orrából! — Már mindegy neki ! — mondta Sékhem és mialatt a szive betegen remegett, fanyar mosolygást erőltetett meghúzódó arcára. A tömeg felett hirtelen kopácsolás hangja rezzent át; mesteremberek rótták össze a gerendákat. Egyszer aztán vad jajgatás ós rekedt sikoltozás csapott alá a domb tetejéről, mint a megriadt denevér. Félmeztelen óriás állt a létra fokán és nagy, görbe szeget ütött a púposnak barna kezébe. Amire a szeg fát fogott, a púpos elájult. A nagy csönd megint ott gunnyasztott a tömeg felett. — Mi volt az ? — kérdezte Sékhem a földre bámulva. De szinte be sem fejezte, amit kezdett, már ismét hang tolakodott bele a szorongó csöndbe. Az őrjöngő ember zokogott hosszan, üvöltve, mert két katona már megfogta a középső, halavány ember karját. — Megint! . . . rebegte Sékhem ós izzadt kezével a köpenyét szorongatta. — Ez nem az ! — mondta a másik, le sem véve szemét a hegyi dolgokról. — Ez az az öreg akit elrugdostak ! — Mi az ? — kérdezte Sékhem. — Joathám, a sarki szatócs. Az, aki hozzá-