Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-07-11 / 28. szám

tetnék a népiskolákra is és beható vizsgálat, szigorú birálat nyomán teljesen indokolt esetben a nagyméltóságú miniszter úr felhatalmazást nyerne arra, hogy ott iskolaépítési segélyt nyújthatna az illető felekezetnek. Ezzel kettős cél van elérve: szaporodnék az iskolák száma, másrészről az egész terhet még sem kellene magának az államnak átvenni, maga a gyülekezet is kontribuálna tovább is, már csak azon óhajtásának biztosítása céljából is, hogy az iskola, amelyhez elődei ragaszkodtak, amelyért ö is melegen érez, továbbra is az övé maradhasson. Meggyőződésem, hogy ily eljárás mellett, mig az iskolák száma szaporodnék, egyúttal a gyülekezetekben is mint egy az építkezési kedv éledne ott, ahol túlzsúfoltság miatt a népoktatási törvény igen sok esetben az egészségügyi törvénybe ütközik. A baj megszüntetve, a hiány pótolva lenne és nem nyomulna előtérbe az összes iskolák államosítása, amit én, magvallom, a mi viszonyaink közt, a mi országunkban, a mi nemzetünk érdekében valónak egyáltalában nem tartok. Ne törekedjünk mindent államosítani, központosítani, mert ezen az úton csak oda jút a nemzet, ahonnan már csak egy lépés a falanszter-rendszer. Igen bölcsen jár el a törvényhozás, amidőn úgy intézkedik törvényeivel, hogy fentartassék még mindig annak a társadalomnak is az önsegélyhez joga és kötelezettsége. Ezeknek jelzésével ámbár nézetem szerint a törvényjavaslat tartalma nem fedezi ugyan teljesen a cimet „az elemi népiskolai oktatás ingyenességéről", mert hiszen tény, hogy az oktatáshoz nemcsak tandij, hanem iskolafentartás és tanitó is szükséges és igy talán célszerűbb lett volna egyszerűen: törvényjavaslat a népoktatási tandij megszüntetéséről; e mellett is azonban elismerem, hogy maga a törvényjavaslatnak értéke ezen cimzés által nem csorbul. Én részemről autonomiát itt sértve nem látok. Ha már elfogadtuk az iskolai tanítók fizetésének kiegészítésére az államsegélyt, a korpótlékot, a szegény nép érdekében ezt is nyugodt lélekkel fogadhatjuk el. Csöndesen haladt a csónakunk a zalai partok mentén fölfelé. A somogyi halmok mögül akkor emelkedett föl a Nap. Hosszú fénykarjaival fÖllebbenti a fátyolleplet a Balatonról. Meleg leheletét reáboosátja s forró ajkaival tündéri fényt csókol reá. A Balaton nagyot Iélekzik. Fölébied. Arca mosolyra derül. Fehér habfürtjeit a bakonyi fuvallat megingatja, játszadozván velők. Hullámidomai megmozdulnak, rengenek. Pihegő keblére le-lecsap egy-egy halászmadár, mintha ő is csókolni akarná. Micsoda pillanat ez ! . . . Fény az égen, fény a földön, fény a levegőben ! A szemet káprázat, a lelket soha nem érzett, eddig ismeretlen érzés fogja el. Hanyatt dőlve a csónakban, magamat elfeledve, öntudatomat félig elveszítve : körülnéztem s bámultam szótlanul. Ott a zalai partok felett Szigliget, belebb Csobáncz, Hegyesd s messze, mint valami ködös kép az emlékezetben, látszik Sümeg vára. Egy ezredév története szól azokról ide le. A felőlük áradó s idetévedt szellőben letűnt idők levegőjét érzem. Itt lent a partokon Keszthely, Badacsony, Füred, Almádi, jobbra Siófok, Földvár, Boglár tündéri pontok, mint egy-egy leejtett rózsa vagy bokréta, diszére a tájnak. Ki ejtette ide ? Az Ég? Vagy a Föld termette ? Vagy emberi sziv, emberi izlés, emberi munka alkotta ? . . . Középütt, fönséges bércein Tihany, mintha áldást hintene, mintha őrködnék, mintha imádkozna. — Nézi a tájékunkat uram? Szép vidék ez. Kivált ez a nagy viz, no ez nagyon szép. — így A törvényjavaslatot a tárgyalás alapjául részemről örömmel elfogadom. SZEMLE. A munkás élete. Kováid Emilt nem rég avatták a vegyészet doktorává, tehát hihetőleg tudós ember, pár napra rá egész személyzetét vendégeül látta visegrádi nyaralójában, ami azt sejteti, hogy gavallér úr. De sem tadóssága nem menti könnyelműségét, sem gavallérsága — embertelenségét. Mert ha még nem is teljesen befejeződött a vizsgálat, az eddig ismert tények kiáltva bizonyítják, hogy őt terheli a felelősség annak a két fiatal leánynak s teljes erejében volt férfinak haláláért, kik a gyárban rettenetes halállal elpusztultak. Jobban terheli, mint azt a múltkori váradi építő-mestert, kinek összeomlott tetőzete 7 emberi életet kivánt áldoza/ul. Mert az tudós nem volt, csak könnyelmű. Aki a tudós cimével hivalkodik, attól tízszeresen meglehet kivánni, hogy azokat az óvóintézkedéseket, amiket a hatóság előir, hajszálnyi pontossággal végrehajtsa. Nálunk azonban az ily elövigyázati rendszabályok csak arra jók, hogy kijátszák őket. Igaz, hogy legtöbb esetben maga a hatóság is hibás, mert kényelemszeretetből, barátkozási hajlamból, mi egyébből türi, hogy kijátszák. Ilyen borzalmas katasztrófa után, mint a szövetség-utcai is volt, drákói szigorral lép fel, vizsgál, ellenőriz, büntet — két hétig, aztán minden a régi kerékvágásba zökken és a munkás emberek életét nem biztosítja más, mint a megmenekülés véletlen szerencséje. Csodálatos, hogy az a munkásság, mely mindig és untalan a tőke és munka egyensúlyozására törekszik, kevesebbre értékeli az életét, mint a bérét. Mert azt még sohasem hallottam, hogy sztrájkba léptek volna az életbiztonsági apparátusok hiánya miatt. Pedig az a munkás maga legjobban tudja, legjobban látja, mi kellene az élete biztosítására, jobban tudja, mint a hatóság, jobban látja, mint a közönség. És ha hallgat, a könnyelműségben bűntársává válik munkaadójának. Talán majd a folyton ismétlődő borzalmas esetek tanúságára lesznek nemcsak az elképedő közönségnek, a tettre serkenő hatóságnak, hanem — amint ők szoktak mondani — az öntudatra ébredő munkásságnak is. Olimpia. Jövő hétfőtől kezdve csak egyik szemünk lesz idehaza. A másik kinn jár messze északon, túl a La Manche-csatornán, ködös Albionban, amely nekünk csak akkor nem lesz ködös, ha ködjét a magyar dicsőség felsütő napja oszlatja szét. Az első Olimpián, Hellásnak örökké mosolygó ege alatt hiába vártuk a mi dicsőségünk felvirradását. De akkor ez kevésbbé fájt, mint ahogy fájna mostan. Mert olyan előkészi letek között talán Caesar sem indult Brittania szólalt meg Halápi Gáspár, a vén halász, miközben nagyot húzott az evezőn s szerelmesen bámulta az apró, fehér habjait kacéran rengető, nagy vizet. — Nézem, Gáspár. Sokfelé jártam, de ilyen nincs sehol az országban. — ügylátszik, nincs, mert már jó huszhuszonöt esztendeje, hogy egész nyaranta nagyon sok uri né}> látogatja. — Jól van az, Gáspár, nagyon jól van az. Minek is mennének a magyarok külföldre ? Élvezzék ezt a vidéket, ezt a levegőt, ezt a vizet. Nincs ilyen sehol a világon. Halápi Gáspár megcsóválta a fejét, hogy hosszú fürtökben lecsüngő ősz haja az arcát, nyakát veregette, de nem szólt semmit. Láttam azonban az arcán, hogy nagyot gondolt, csak nem akarja kimondani. Sörgyefaszáru pipáját a jobbról a balfogsora közé szorította, az evezőt az ölébe vette, mialatt a csónak magától ment előre. De hallgatott Halápi Gáspár, sokatmondólag hallgatott. — Nem igazat szóltam, öreg? mondja osak! Halápi Gáspár gondolkozott egy ideig : beszéljen-e ? — Hiszen . . . nem akarom az urat megsérteni, . . . mert ura, válogatja ... de én már öreg ember vagyok . . . tapasztaltam : ha az urak nem mennek külső országokba, kimegy a föld népe, a magamfajta ember ... Ez csak ugy van. Nem tudunk megférni egymás mellett. Kipusztul a nép, ahol az urak megvetik a lábukat. Nincs maradása ott a szegény embörnek . . . Megdöbbentem ezekre a szavakra. Egy szelmeghódítására, mint ahogy a mi bajnoki csapatunk felkerekedett a vitézi tornára. írni pedig semmi esetre se irtak annyit Caesar vonulásáról, mint amennyit a mi versenyzőink útjáról olvashattunk. Valljuk meg azonban, hogy szivesen olvastunk, szeretünk reménykedni. Szeretjük képzeletünkben hallani a 100.000 főnyi tömegnek üdvrivalgását, mikor a birói páholy rudjára újra meg újra a piros-fehér-zöld zászlót húzzák fel. Szeretjük hinni, hogy valóban, nem fajult el még a szittya vér! Ha azonban csalódnánk, az jobban fájna, mint fájt az athéni kudarc, mert akkor nem vonult fel több, mint egy félszázadra való leventénk s nem domborodott ki oly határozottsággal büszke, külön, nemzeti jellegünk. Halmay, Mudin, Somody, pápai bajnokunk: Kóczán és ti mind, mind többiek, kik utrakeltetek, ne engedjétek, hogy csalódjunk, mutassátok meg, hogy mi a magyar virtus ! A népfürdőről. Irta: Egy doktor. A fürdés mostanában aktuális téma és ez talán megengedhetővé teszi, hogy arra hívjam fel a figyelmet, ami tulajdonkép mindig időszerű : a népfürdőkre. Népfürdő az nálunk lucus a non lucendo, mert a mi népünk — sajnos ! — bizony nem fürdik, csak akkor, ha muszáj. Az egyszeri jellemzés szerint : ha a paraszt tyúkot eszik, akkor vagy a paraszt beteg, vagy — a tyúk. Sokkal több igazsággal állítható az, hogy nagy bajnak kell már akkor lenni, ha már a mi népünk a fürdésre fanyalodik. Akinek alkalma van a nép belső életét megismerni, tanúságot tehet mellette, hogy így van és csak mint különösen typikus esetet említem föl azt a múltkori élményemet, hogy egy munkásember, ki csúzos panaszokkal keresett föl, azon kérdésemre, vájjon használt e már baja ellen fürdőket, indignációval adta válaszul: „Nem fürödtem én még — kérem — sohasem !" Vagyis a magyar népbeli ember megfürdik néha, nagy ritkán szükségből, avagy kényszerűségből, de nem megszokásból, rendes körülmények közt nam érzi hiányát és így nem illeszti bele életrendjébe és nem válik az nála életszükségletté. Pedig egyszerű meggondolásra is világos lehet mindenki előtt, hogy a rendes időközökben való életszokássá vált fürdés mily kiszámíthatatlan haszonnal van az egyén egészségére és így közvetve az általános közegészségre és hogy testi-lelki életünk, boldogulásunk és egész kulturális nivónk nyernek általa támasztékot. A régi bölcsek mondták : Ismerd meg tenmagadat, ez a bölcseség eleje. Tartsd magadat tisztán, ez az egészség alapja ! — mondja a modern higiénikus. De nemcak a modern tudósok vallják ezt, hanem ugyanezen meggyőződést találjuk kifejezve a klasszikus népek gondolkozásában, amelyek a fürdést a szépség vagy az istenlőroham is mintha ezt súgta volna : „Nincs maradása ott a szegény embernek !" — Lehetetlen az, öreg. Az urak, ahol tömegesen megjelennek, terjesztik a műveltséget s ahol műveltség van, ott a jólét. Tudományos igazság ez. — Deee'iszen uram — csóválta meg az öreg Gáspár a fejét, keserűen mosolyogva — nem ugy van az. Elhiszem én azt, hogy ahol az urak meggyökereznek, nagyobb a tudomány, szépül a tájék, mert tapasztalom husz-huszonöt esztendő óta. Lám, itt előttünk Révfülöp hitvány kis falu volt ennek előtte, Földvár puszta tájék, itt megettünk Keszthely se volt a világ eleje, s ehol van ni, micsoda szép helyek lettek. Van is ebből haszon, de nem a szegény embernek. E' volt a szegény emberé, ez a viz, itt ni, ebből ólt a szegény halász ember; most már e' sincs. Elvették tőlünk, lefoglalták ezt is. Mégis jobb lett volna, ha külső országba mennek az urak, mert mióta ide járnak, azóta pusztul a nép, S a bakonyi szellő is ezt súgta : „pusztul a nép". — Nem értem, öreg. Lefoglalták a vizet ? — Le azt, uram. Nézzék csak oda a zalai partra ! azok a szalmatetős házak szegény, magamforma halászemberek házai. De egynek se füstöl a kéménye. Nem igen főznek ott már meleg ételt. Mert nem a mienk már ez a viz. Törvény van arra, hogy nem a mienk. Régebben, akinek rádült a földje a Balatonra, szabadon halászhatott. Volt is ám akkor itt élet ! Egyszerre nyolc-tiz halászbokor húzta a keritó'hálót . . . Hal is volt bőviben . . . Élhetett a szegény ember . . . Most már