Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-03-30 / 13. szám

szein kívül már a gazdag s kultivált Dunántúl megyéire is rávetette magát az Amerikába vándorlás nagyméretű vágya. Hová jutunk, ha így tart s ily rohamosan emelkedik ez tovább ? Honvédelmünk már is érzi e csapás következményeit. Gyengül az emberanyag is és főleg a legényeiktől kipusztult felső megyékben, most már Dunántúl is alig birja megkapni a törvényben kiszabott szükséges létszámot. Sőt az is előfordul, hogy titkos úton a berukkolás előtt kiszökik igen sok az ország határán. Az meg már bevett szokássá lett a kivándorlás főbb pontjain, hogy á kiszolgált három év után a másik világrészbe vitorlázik a legtöbb hadköteles. A nemzeti emberanyag megfogyásával párhuzamosan gyöngül tehát a haderő is. De ez emberanyag évről-évre való csökkenése a nemzeti munkaerő és munkaérték óriása hanyatlását is jelenti. Egy egy év nagymérvű kivándorlása ezer millió korona értéket visz el tőlünk, amelyek mind a munkáskezekben vannak letéve. Ezeket le nem kötni nálunk és érvényesülésükre alkalmat itthon adni, nemzet-gyilkoló bűn. Ezen erőkben él a nemzet! Ezen erők nélkül elpusztul a nemzet! Feltalálhatják a lángelmék a gépek ezer skáláját, alkothatnak vasból embereket re, akkor is e gépek használatára lelkes ember kell s minél több emberi kéz nyul hozzá, annál többet produkál az a buta gépezet a annál több szellemi és anyagi haszon árad belőle szét az országra. Franciaországot szokták ijesztő például felhozni arra, hogy generative hanyatlik s e miatt pusztulás fenyegeti. Nem csupán a generatív-hanyatlás, hanem sokkal inkább az élete erejében levő munkáskezek nagy elvesztése sodorja az országot katasztrófába. Magyarország, mint a legutóbbi statisztika is igazolja, a múlt évben 40 ezer emberrel fogyott. Vagyis a természetes szaporulatot 40 ezer emberrel múlja felül a fogyás. S ennek legnagyobb részét a kivándorló munkások képezik. Lám Franciaországra, mivel évente csak 200.000 emberrel növekedik a lakosság száma, végveszedelmet jósolunk; de hogy a mi népességünk 40 ezerrel kevesebb a múlt évinél, azon komolyan segíteni még mindig nem akarunk. Pedig itt van már az ideje. Mert ha tovább tart e kivándorlási folyamat, akkor rövid időn belül közgazdaságunk minden irányban rohamosan sorvadni kezd. Már is panaszkodunk, hogy nincs elég munkásunk a földmívelésre s éppen a nagy kivándorlás miatt. A fold pedig magában véve csak holt tőke, élővé, kamatozóvá egyedül a munkáskezek teszik. Ezer hold földdel is éhen halhatni, ha nincs, ki művelje. S egy holdból is megélhetni, ha szorgos kéz munkája teszi termővé. A török hódoltság alatt sok birtokosnak, több városnak óriási birtokaik voltak, de semmi hasznukat nem vették, mert a munkások hiányában pusztának hagyni kényszerültek. Minthogy végre-valahára rájöttünk, hogy csupán földmívelésből megélni egy nemzet nem bir, ipart akarnánk teremteni. Áldott, okos szándék ! Csakhogy a kiviteltől messze estünk, mert hiszen agrár munkásaink nincsenek elegen, hogyan és honnan teremthetnénk ennélfogva egyhamar elég indusztriláis munkaerőt? Bizony várnunk kell e téren is jó ideig a javuló helyzetet. S elsősorban is teljes erőnkkel oda hassunk mindenütt, hogy a honi munkáskezek ridegen dobják el maguktól a messzevivő vándor botot. Ne a vágy, hanem a gyűlölet tárgya legyen ez előttök, amelyben a jó sorsot adó hazai föld üldözendő ellenségét lássák. Ha a magyar parasztnak van földecskéje, amelyet családjával némi haszonra művelhet, nem vágyik a gazdagabb világrészbe, jól érzi az magát itthon is. És csakis itthon érzi jól magát. Ha a magyar földmíves itthon marad családjával, bőven ad az nemcsak életet minden nép osztálynak e honbaa, hanem mindenre, még ipari munkákra is nevel elég erőt. Mert a földből élünk mindannyian. A föld és a paraszt ikertestvérek, édes testvérek, ők értik meg egymást, s csak a paraszt tudja kicsalni a föld kegyelmétől azt, amivel mindannyian élhetünk a nap alatt. Nagy hálával tartozunk mindannyian neki. Itt ragadjuk meg hát a kivándorlás kérdésének megoldását. És siessünk vele, mert már kongani kezd a tizenkettedik óra. Eső után késő köpönyeget botor ember vesz magára. Győri Gyula. Az ipartestület az önálló vámterületért, Újdonság-rovatunkban számolunk be a pápai ipartestület közgyűléséről, melynek határozatából Kossuth Ferenc keresk. miniszterhez a következő, határozott hangú felterjesztést intézték: Nagyméltóságú Miniszter Úr ! Kegyelmes Urunk ! A nemzet akarata csodálatos egyetértéssel nyilatkozott meg hírlapokban és szónoklatokban a közgazdasági függetlenbég mellett. Ez az egyetértés egy új, fényes láthatárt teremtett, mely szebb jövő reményével biztat bennünket azon reménnyel, hogy a közös vámterület rendszerének elvetésével iparunk és kereskedelmünk rohamos kifejlődését várhatjuk és hogy végre valahára szabadúlni fogunk attól a fekete vámpírtól, a melyet vámközösségnek hivunk és meggyülöltünk, s amelynek hasznát sohasem láttuk, de három évtized óta folyton kárát valljuk. Igen ! szabadúlni óhajtunk és szabadúlni fogunk, mert becsületes érdekeink és törvényes jogunk ösztönöznek bennünket a különválásra és kétszeres ösztönzés nekünk a gyors és alapos szabadulásra az, hogy a Lajtán túl jajgatnak emiatt és mert érezzük, hogy a különválás a magyar gazdasági függetlenség érdekeinek, szükségleteinek és vágyainknak »feltétele. Nem rohanunk jelszavak után, hanem sziklaszilárd meggyőződésünk, hogy csakis az önálló, független gazdasági élettől reméljük közgazdasági vágyaink megtestülését a bennünket régóta zsákmányoló és mindennapi megaláztatásunkkal rajtunk fájó sebet ütő — Ausztriának nevezett élelmes gyámolitónkkal szemben. A védvámos politikával kapcsolatosan gazdasági jövőnk elmaradhatlan szükséggé teszi és mi lehetőnek és kívánatosnak tartjuk az önálló magyar jegybank felállítását is, amely az osztrák viszonyok és érdekek figyelembevétele nélkül kizárólag a hazai piac igényeit szemelőtt tartaná és kizárólag a magyar közgazdaság szempontjához képest állapítaná meg tevékenységének kereteit és működésének irányát. Ilyen jegybank nélkül gazdasági jövőnk teljes önállósága el sem képzelhető és mivel ezen intézménytől várjuk a hazai hiteligények és pénzforgalom kielégítését, nemcsak a gazdapági különválás esetére kellene e legfontosabb és legolcsóbb hitelforrással rendelkeznünk, hanem ezt megelőzőleg is, még mielőtt az önálló vámterület is valósággal életbe lépne, mert az önálló magyar jegybank előbbre vinné és megkönnyebbítené az önálló vámterület ügyét is, amellyel bizton várjuk iparunk és kereskedelmünk fellendülését, felvirágoztatását és áldását. egyéntől, ki szíveddel csak játszott: anyádat kényszeríted, hogy ő is holtig szenvedjen, mint a téged ért csalódásnak áldozata. Legyen amint aka rod, te örök pártában maradsz, én pedig hajlott korommal majd irgalom-falatok után nézegetek, vagy beállok valahol mosónőnek, ha megütik a dobot házunk előtt. Türelemmel hurcolom az életet, melyet leányom hidegsége tett kínos teherré. Róza összerezzenve tekint anyjára s egy percnyi hallgatás után halkan s határozottan szól: — Anyám, gyermeked magához tért, Holdváry úr bátran jöhet. Másnap csakugyan megjött fényes fogatán Holdvári Géz*a, bátyjával. A most már ismét boldog anya örömmel fogadta a kedves vendégeket. Róza arcán még mindig ott borongott a bánat, de azért meghallgatta Hold vári nyilatkotát s midőn az öreg Lánczay megkérdezte: kész volna e kezével boldogítani öccsét ? Bágyadt hangon így szólt: — Legyen úgy, mint anyám akarja; — Holdvári Géza a győztes versenytárs örömével vonta ajkaihoz a szép leány kezét. Nem is vette észre, hogy az a kéz oly hideg, s hogy a hölgy arca oly bús, halovány. Ugyanez alkalommal megtörtént az eljegyzés is, s Lánczay és öccse kérésére beleegyeztek a nők is, hogy az egybekelés is a legközelebbi hetekben történjék meg. Ezután bkalmas beszélgetés közben Lánczay engedélyt kért arra, hogy Rózát most már ő is leányának tekintve, tisztelete jeléül menyasszonyi hozománykép az öccsének szánt örökség felét őneki adhassa. — Köszönöm, — válaszol a menyasszony — magamnak nem kérek semmit, csak eltagadhatlan szorult helyzetünkben édes anyámat ajánlom jó indulatukba. — Ne félj kis leány9m, — törekszik megnyugtatni az öreg úr — szavamat adom reá, hogy anyád megosztja velünk a jólétet. Mikor a vendégek eltávoztak, Róza szobájába vonulva, sóhajtá: — Óh Béla, miért tetted ezt ? Eltemetted boldogságomat, bocsássa meg az Ég. Szegény leány, ha tudta volna, hogy Bélának most is ő minden gondolatja, hogy az emlékezés ő reá, boldogítja lelkét ! Nem annak keze, más repítette azt a nyilat, mely az ő szivét marcangolja. A ravaszság álnok műve volt a két szerető szívnek egymástól elszakítása! A számtartó irta titkon Béla kezevonásait, a csalódásig utánzó lemondó-leveleket. * * * Kondor Béla az új munkatéren teljes buzgalommal hivatásának élt. Csak egy dolog bántotta. O már ismételten irt Veréthynének, leirva helyzetét, rajzolva biztató reményeit a kedvező jövő iránt. Melegen kérte szives tudósítását, de hiába várt, válasz nem jött. Egy alkalommal Ormay báró megbízásából Pozsonyba kellett mennie, ott véletlen egy vasmegyei jó barátjával találkozik. A kölcsönös üdvözlés után döbbenve hallja barátjától a lélekverő hirt, hogy Veréthy Róza Holdváry Géza jegyese, s három nap múlva lesz esküvőjük Szombathelyen. — Bizony Béla, — folytatja a jó barát — a ti ábrándozástok nagyon rövidéletű volt. Veréthy Róza most készül menyegzőre, hát te mikor kerülsz papucs-kormány alá ? Amint a hir felénk beszéli, téged meg egy dús-gazdag özvegy nő hódított el. Mikor tartjátok a lakodalmat ? Béla megrendülten szól, barátja kezét megragadva : — Amit rólam mondtál, abból egy szó sem igaz. De Zoltán, az égre kérlek, beszélj komolyan, csakugyan Holdváry menyasszonya Róza ? — Elhiheted bajtárs, szavamra mondom. De ha te még ragaszkodol hozzá, akkor valami kegyetlen félreértésnek kellett közbejönnie, mert az is nyilt titok nálunk, hogy Veréthy Rózát a te hűtlenséged hirével tudta reá venni anyja a jegyváltásra Holdváryval. A mérnök röviden búcsúzva barátjától, sietve szállására ment, haladék nélkül kocsit rendelt s elindult. Az uton folyton gyorsabb menésre nógatta a kocsist s ez pár óra múlva kijelentette, hogy lovai tovább az ily erőszakolt hajtást nem birják. Más lovakat rendelt, estére a felázott uton ezek is kimerültek. Nagy nehezen elvergődött Sopronba, ott új bérfogatot állított elő. Hiába, a rossz uton, havas esőben most is lassúbb volt a haladás, mint ő óhajtotta. Közben az egyik kerék is eltörött s a koromsötét éjben a kocsis utat tévesztett, az ezzel járt mulasztásokat pótolva, már reggel volt, mire Csepregbe ért. Itt a vendéglőstől megkérdezte kinek vannak a községben legjobb lovai, az egy jómódú gazdát nevezett meg, s ő késedelem nélkül oda ment. A gazdát, szolgájával együtt az udvaron találta, amint a készen álló szekérbe éppen lovakat akartak fogni. — Bátyám, — szól Béla a köszöntés után — Szombathelyre van utam, tegye meg a szívességet, fogasson be azonnal s vigyen el. Cser János uram szabadkozott, hogy ma nem teheti, más dolog vár reá, az erdőre kell mennie fáért. — Ne könyörögtessen, — vág szavába a mérnök — nekem tiz órára okvetlen Szombathelyen kell lennem. Fáradságát megfizetem, s szívességét nem fogom elfelejteni. Az a fa az erdőn várhat, nekem mennem kell, maga magyar ember, megért. — Az már más, — válaszol a gazda — ha muszáj, akkor meg kell lenni, bár az idő a rossz ut miatt egy kissé rövid.