Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-12-21 / 51. szám

nem mertem hinni szemeimnek, mert féltem a megőrüléstől. — Felcsimpeszkedtem az ablakpárkányra s fülemet erősen az ablakhoz nyomva, csendesen hallgatóztam, ha talán hangjukról felismerem azokat az alakokat? A szél időnként rövid pauzákat tartott, melyek alatt másodszor és harmadszor is az Emma enyelgő hangját hallottam. Vérem fölolvadt ereimben. Még egy kísérlet. A függöny szélén, vonalnyi résen a a szobába lehetett látni. Ezer módját fedeztem föl, hogy mikép láthassak be rajta ? . . . És láttam gesztenyebarna hajat a Morvay mellére omolni: az Emma haját; alabastrom karokat a Morvay vállai fölött összefonódni: az Emma karjait. Óh, az arcot is láttam, mely annak az embernek a mellére simúlt! . . . Azóta érzem ezt a tűzet itt a koponyám alatt. Kínosan suttogtam, mert nem volt erőm, hogy felkiáltsak fájdalmamban. Őrülten nyargaltam két barátomhoz, akik a város ellenkező végén laktak s fölfedeztem előttük, hogy Morvay ügyvéd elcsábította menyasszonyomat, a tizenhat éves Emmát. Világos volt már előttem, hogy mi volt a terve, midőn, mint jó barát, bejárt Emmáékhoz s a kis gyermekleányt át-átkarolta s tréfásan enyelgett vele. Szeme előtt nőtt fel és sokáig nem ismert kívüle az a leány senkit. Kellett-e ahhoz szépség, ifjúság, hogy előre kigondolt terv szerint egy gyermeket, hosszú éveken keresztül egy kitanult gaz elcsábítson ?! . . . Hajnal felé járt az idő, midőn mind a hárman bezörgettünk Morvay ajtaján. A vén gaz, a szerelmi mámortól mélyen aludt. Szerettem volna egy csapással megsemmisíteni. Iszonyú szemrehányással illettem, melynek súlya alatt inai roskadoztak. Élet-halálra szólítottam fel, mire ő amerikai párbajt ajánlott. Belé egyeztem . . . Remegve, idegesen nyúlt a golyóhoz s kihúzta a fekete golyót. . . Azóta sok év eltelett s engem az iszonyú csalódás messze, idegenbe űzött. Régóta futok már. Jártam a Kárpátok havasai közt s az alföldi síkon, de elveszett nyugalmamat vissza nem nyerem soha. Csak nem rég, néhány éve, hogy visszajöttem erre a vidékre, mert hallottam, hogy segédeim közül az egyik meghalt, a másik pedig kivándorolt s így Morvay még mindig él, nincs, aki figyelmeztesse lovagias kötelességére. Már néhány év óta bolyongok ezen a vidéken, keresem a gyávát, de nem találom, mert elrejtőzött előlem . . . Ugyan, kérem, jó uram, nem lenne szíves Morvayt, nevemben figyelmeztetni kötelességére? Én már több izben irtam neki, de nem tudom, hova bújt el. Nem lenne szíves figyelmeztetni? . . . — Legyen nyugodt, Orbán úr, — mondtam — Morvay Ármin ügyvéd csakugyan szíven lőtte magát ezelőtt tizenöt esztendővel, annak az erdőnek a szélében, amely amott a lapályon terül el, s ott van eltemetve azon a dombtetőn, az erdőtől jobbra, a kassai temetőben. — Igaz? igaz? — kérdé magas, vontatott hangon, kétszer-háromszor is — csakugyan igaz, uram ? Aztán ügyetlen mozdulattal hozzám szökött ismét s kezeimet szorongatva, siránkozó hangon kérdezte : — Nem tréfál velem, mikor ezt mondja, mint ahogy sokan gúnyt űztek már belőlem, szegény, beteg emberből ? Jó uram, nem tréfál ön is velem ? — Komolyan beszélek, Orbán úr. Itt a messzelátóm, fogja. Amott, a dombtetőn sírkereszteket láthat, azok között van Morvay Árminnak, az öngyilkosnak sírkeresztje is. Remegve illesztette fénytelen szemeihez a messzelátót s lázasan fürkészett a szürke meszszeségben. Hangosan és kárörvendőn kacagott, amikor ráakadt az apró sírkeresztekre. A vonat e közben egy veszélyes kanyarulathoz ért. A dübörgés egyre csendesedett. Orbán Gábor nyugtalanul mozgott helyén, türelmetlenül tekintgetett ki az ablakon s amint a vonat egy füz-bokrokkal benőtt ingovány mellett feltűnő lassan haladt előre, szelesen dobta le a messzelátót, felszökött helyéről s újra kezemet kezdé szorongatni. — Köszönöm, köszönöm, uram! Jót tett velem. Megyek, sietek, futok a temetőbe. Az a parázs a fejemben, a koponyám alatt. . . nem éget. . . Megyek . . . Köszönöm . . . Kirántotta az ajtót, leugrott a vonatról s kielégített bosszúvággyal, kacagva rohant fel a hegyoldalon, a kassai temető felé. A vonat már messze robogott, túl az atai állomáson, mikor egy emelkedettebb pontról visszatekintettem a temetőre. Orbán Gábor, a borjádi birtokos, még mindig ott bolyongott a sirok között, olvasva a feliratokat és keresve megrontójának sírkeresztjét. Ha megtalálja, talán megnyugszik ; ha nem találja meg, akkor tovább fut s átkozni fog engem, aki szintén csak tréfát űztem vele. A filozófus. Egy filozófus hajdanában, Hideg, kietlen, szűk szobában Gondolkozott, gondolkozott. Valami könyvön dolgozott. A szerelem volt könyve címe, De nem csendült irása rímbe: Rideg prózában irt szegény, Sápadt, fakó, fanyar legény! . . . Vénusz meghalt. Vénusznak vége. S amelyen áldozatja ége, Az oltár már ma puszta rom, Hideg, lelketlen kőhalom. Az összedűlt oltár kövébül Új istenségnek temploma épül, És rajta új láng fennen ég: Tiéd a templom, bölcseség! Poéták ajkán rím ha csendül, Ne szóljon hát a szerelemrül; Mert, íme, fennen hirdetem: Nincs már, nincs többé szerelem. Hallgasd meg és kövesd a bölcset, Szerelemmel időd ne töltsed; A szerelem illúzió, Komoly embernek nem való . . . Csak írja könyvét nagy sietve, Egyszerre fölnéz, meglepetve. Sugár suhant be ablakán: Benézett rajta egy leány. A filozófus néz utána, Nekipirult fakó orcája, Mosolyg magába' csendesen — A könyve nem kész még ma sem. Szombatos Aladár. Simoné. — Karácsonyi történet. — Irta: Bourget Pál. Tizenegy óra van. Künn hideg, fagyos éjszaka hóviharral. A palota belsejében, melyben D'Eysséne gróf lakik és amely a Moncean park közelében fekszik, karácsony ez éjjelén az a mély csönd honol, ami csak olyan házban található, hol a gyász ütött tanyát, még pedig a legmélyebb gyász. A D'Eysséne név hallatára nincs Párisban ember, kinek eszébe ne jutna a fiatal grófné tragikus halála. Tavasszal történt, bvaglás közben lebukott lováról és szörnyet halt. Én sem gondolhatok a grófnéra anélkül, hogy eszembe ne jutna a Bagdadi hercegnő első előadása, amikor páholyában láttam ezt az imádásra méltó szép asszonyt gyönyörű gesztenyeszínű hajával, melyet elválasztva két egyszerű fonatban viselt, hosszúkás arcának finom halványságával, barna szemeivel, melyekkel rövidlátó lévén, kissé hunyorgatott, ha csak nem vette igénybe arany messzelátóját, melynek fogantyúját keskeny kezeivel oly szépen kezelte. Három árvát hagyott maga után, két fiút — az idősebbik, Péter, tizenegy, a fiatalabb, Armand tíz éves volt — és egy kis leányt, Simonét, aki még nem töltötte be a nyolcadik évét. * * * A palota második emeletét a gyermekek lakják. A két fiúnak közös szobája van, a kis leány, az utolsó jövevény, külön szobával rendelkezik. E borzasztó hideg karácsony éjjelen, midőn a szegény gyermekek az utcán majd megdermednek, e gazdag gyermeknek is nagyon fázik a szive az ő meleg szobájában, hol a tüz már kialvóban van. Ebben a szobában szőnyeg fut végig mindenütt, a világosra festett kis ágyat rózsaszín és zöld függönyök árnyékolják be; a fehérnemüs szekrény, a sok fiókos szekrény, a kis Íróasztal mind rózsafából készültek, a törékeny és kacér kis toilette tárgyak, melyek az asztalon elszórva hevernek, mind arról tesznek tanúságot, hogy a grófné mily fényűzéssel vette körül szeretett gyermekeit. Az volt a büszkesége, ha barátnéi, felkeresve e szobát, így kiáltottak fel: „Óh kedvesem, mi nem voltunk a mi időnkben így elkényeztetve". És mégis Simoné mily szerencsétlennek érzi magát e meleg menhelyén, hol most egyedül van gondolataival. Azon tűnődött, hogy körülötte anyja halála óta mennyi minden változott meg és hogy az a kedves légkör, melyben eddig élt, hirtelen rideggé vált. Nemcsak anyja halála okoz a gyermeknek fájdalmat. Az ő korában ezt a borzasztó szót „halál", nem érzi ő tnég át a maga teljes és rettenetes valóságában, nem érzi át, mit jelent a Pére Lachaise temetőben az a sírdomb, a sok száz közül egy sírbolt, annak egyik részében egy koporsó, és a koporsóban egy mozdulatlan test, mely órárul-órára az enyészetnek indul. Ő az ő ártatlan és gyermekes képzelődéseivel úgy érti a halált, hogy anyja végtelen messzire: az égbe költözött, ahol kimondhatatlan gyönyörök közt él angyaloktól van körülvéve, mint aminőket az imádságos könyvek rajzaiban lát és ahol majd egykor viszontlátja az elköltözöttet, akinek emléke, mint egy szép látomány él szivében. A gyermek nem látta anyját csukott szemekkel, nyitott szájjal, ólomszinü arccal és vérző homlokkal. A grófnak első gondja volt gyermekeit anyjához Versaillesba küldeni. A gyermekek fekete ruhát kaptak, meg is kérdezték, hogy miért? Nem közölhet velük mindent. Csak az emberek sajnálkozó tekintetéből értették meg, hogy bánat érte őket. Az a nagy kert, ahová őket ezen áprilisi napokban játszani vitték, oly szép üde zöld volt, telve szobrokkal, medencékkel, melyekben oly csendesen folydogált a viz. Később atyjuk is utánuk jött. „És a mama?" — kérdezték mind a hárman egyszerre. A gróf sirva ölelte át őket. Oly szomorú, oly nagyon szomorú volt az arca. A kis Simoné e naptól kezdve azt vette észre, ámbár ez szörnyűnek, megfoghatatlannak tűnt fel gyermekes lelke előtt, hogy atyja nem szereti őt már úgy, mint azelőtt. És most azért virraszt karácsony ez éjjelén ahelyett, hogy nyugodt álomra hajtaná fejét, mint ahogy azt a mellékszobában gondtalan fivérei teszik. Atyja nem szereti már őt! A gondolatok kis fejecskéjében egymást kergetik, de mindig e tárgy körül összpontosulnak. Atyja már nem szereti őt, pedig ő volt azelőtt a kedvence. A versaillesi parkra gondol, ahol először érezte ezt a benyomást anélkül, hogy ma is, mint akkor, mélyebben kutatná e hirtelen változás okát, mely atyja modorában nyilvánult, aki azelőtt egy negyedóráig sem tudott el lenni anélkül, hogy hizelgésekkel el ne árassza. Egy napon Péter és Armand társaságában sétált, mindhármukat Mari kisasszony kisérte. Hirtelen atyja jelent meg, ő eléje futott szokásos kedveskedéseivel, ami egyéniségében rejlett, de elég volt atyja szemeibe nézni, érezni mint fogadja csókjait, hogy meggyőződjék, miszerint ő már atyjának nem az, ami azelőtt volt. Először csudálkozás fogta el, majd félelem. Mit tett ő rosszat azon a napon? Ha dorgálást érdemelt valami csintettért, csak olyankor szólt hozzá így az édes atyja: „Eredj a kisasszonnyal" — azután felváltva Péterrel és Ármanddal sétált, de nem vele. Ettől az időtől kezdve sohasem beszélt vele az atyja más hangon. Mind ama apró eseményekben, melyek életét képezték, teljes változást észlelt anélkül, hogy azt megmagyarázni képes lett volna, mert annyira ártatlannak érezte magát. Még anyja életében, mikor felkelt, az volt a szokása, hogy szegény anyja szobájába ment, majd atyjához is, hogy ott hosszasan kényeztessék és becézzék. Most már vége e kedves látogatásoknak, az enyelgéseknek és a mosolynak, melyet legcsekélyebb szavai varázsoltak e férfiú arcára, akinek szemei már nem rajta pihennek. Most már ő sem keresi e tekintetet, mióta ezt a hidegséget észlelte, mely lelke mélyét is megfagyasztotta. Nem mer feléje közeledni, hogy megcsókolja kezeit, mert egyszer megengedve magának e kedveskedést, atyja oly nyerseséggel húzta azokat vissza, pedig e kezek azelőtt az ő