Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-12-21 / 51. szám

végzetes anyagi bukás sötét réme vigyorog. Ha egyszer e városok ide, e végzetes pontra jutnak, hazánk összes közgazdasági és kulturális élete felett megkondul a lélekharang. Kormányunk feladata, hogy e rémet elűzze a láthatárról és a jelennél boldogabb karácsonyi ünnepeket szerezzen a rendezett tanácsú városoknak és ezek derék tisztviselőinek. Gy. Gy. Vármegyei tisztújítás. — 1907 december 17. — Veszprémvármegye törvényhatósági bizottsága e béten, kedden tartotta meg tisztújító közgyűlését. Az eredmény az lett, ami előre látható volt. Kivétel nélkül megválasztattak a régi tisztviselők, kiknek kezében — mint ez a közgyűlésen nyilvánvaló lett — bizalommal látják a vármegyei közigazgatás vezetését. A közgyűlés lefolyásáról itt következő tudósításunk számol be : Az alakuló közgyűlés. A tisztújító közgyűlést megelőzőleg hétfőn tartotta alakúló közgyűlését tartotta a törvényhatósági bizottság. Ez alkalommal az elnöklő főispán bejelentette, hogy a bizottsági tagválasztások az egész megye területén rendben lefolytak s a virilisták névjegyzéke szintén összeállíttatott. Ennek alapján a törvényhatósági bizottságot az 1908 — 1910. évi ciklusra megalakúltnak nyilvánította. A másnapi tisztújításra megválasztattak ezután a kijelölő választmány tagjaiul Bezerédj Viktor, dr. \jváry Ferenc és Sült József, kikhez a főispán még Jánossy Ágostont, Krnessey Móricot és Szabadhegyi Kálmánt nevezte ki. Tisztújító közgyűlés. A tisztújító közgyűlésre kedden délelőtt majdnem egészen megtelt a vármegye díszterme. Mintegy 200 bizottsági tag lehetett jelen. Pont J0 órakor lépett a terembe díszmagyarba öltözötten Hunkár Dénes főispán, kit lelkes éljenzéssel fogadtak. A főispán a gyűlést megnyitván, felolvastatta a múlt gyűlés jegyzőkönyvét s azután tudatta, hogy a mai gyűlés egyetlen tárgya az általános tisztújítás lesz. Az alispán búcsúszava. Koller Sándor alispán emelkedett szólásra most, hogy nagy általánosságban megemlékezzék a lelépő tisztikar működéséről. Alig volt súlyopabb korszaka a vármegyei tisztikarnak, mint a lefolyt. Az alkotmányellenes kormány nehéz terheket rótt a törvénytisztelő és minden hazafias küzdelemre kész tisztikarra. Egymással szemben álltak a minden hatalommal rendelkező kormány az alkotmányért küzdő vármegyei közönség. — Előbbi teljhatalmánál fogva, utóbbi a törvénv alapján követelte, hogy a tisztikar az ő akaratát hajtsa végre. O és tiszttársai hazafias érzésből és kötelességből is első pillanattól kezdve habozás nélkül a vármegyei törvényhatóság parancsának engedelmeskedtek s hogy a küzdelemben végig kitarthattak, azt a törvényhatóság bölcsesége és áldozatkészsége tette lehetővé, amiért köszönetét fejezi ki. Áttérve az anyagi ügyekre, konstatálja, hogy e téren a múlt mulasztásainak pótlására igyekezett. Ár alapvető munkálatot a belügyminisztérium végzi a vármegye összes financiáinak megvizsgálásával, ha ez befejeződik, akkor a rendezésben tovább lehet menni. A rendes ügymenet normális mederben folyt. A számvevőszék jegyzőkönyvei bizonyítják, hogy elmaradt ügyek nincsenek. Annak elbírálására, hogy a beléjük helyezett bizalomnak ő és tiszttársai mennyiben feleltek meg, a törvényhatóság maga illetékes. Ismerve ennek jóindulatát és igazságérzetét, nyugodtan néznek a törvényhatósági bizottság ítélete elé. Végül megköszönve a főispánnak és a törvh. bizottságnak támogatását, a vármegye reábízott, híven és becsületben megőrzött pecsétjét a főispánnak átadja és a saját, valamint összes tiszttársai állását a törvényhatóságnak rendelkezésére bocsátja. A főispán a tiszti karról. Zajos éljenzés követte az alispán szavait, melyek elhangzása után a főispán szólott: A lemondást tudomásul veszi, kötelességének tartva annak kijelentését, hogy a 3 év alatt mióta az alispán állásában volt, a maga részéről örömmel tapasztalta, hogy közigazgatásunk a javulás utján van 8 ma odafejlődött, hogy a követelményeknek teljesen megfelel Az alispán és a tiszjikar alapos munkája a vármegye közönségének tiszteletét és becsülését vívta ki, Kiváló árvaszékünket sem hagyja említés nélkül, hol az ügyek rövid idő alatt közmegelégedésre intéztetnek el. A vármegyei tisztikar hazafias kötelességének is megfelelt. Exisztenciáját kockára téve, áldozatkészek voltak az alkotmány védelmében. Köszönetet mond az alispánnak, az árvaszéki elnöknek, az egész tisztikarnak s kifejezi azt a reményét, hogy a törvényhatósági bizotiság a szerzett érdemeknnek megelőzőleg fogja a választásokat megejteni. A választás tartamára felkéri tb. főjegyzőnek dr. Magyar Károlyt, tb. főügyésznek dr. Ováry Ferencet. Alispánválasztás. Ezután jelenti a főispán, hogy az alispáni állásra egyedül pályázott és jelöltetett Koller Sándor. Meleg éljen hangzott fel, Koller alispán egyhangúlag megválasztottnak jelentetett ki s Kránitz Kálmán, Kenessey Pongrác és Szabadhegyi Kálmán tagokból álló deputáció hivta meg az ülésterembe, hol hosszas taps és éljenzés fogadta. A főispán üdvözölte; végtelen örömére szolgál, úgymond, tudtára adhatni, hogy egyhangú lelkesedéssel újra megválasztott. Kívánja, hogy azt a bizalmat, lelkesedést és szeretetet, amivel megválasztották, továbbra is kiérdemelje és tartsa meg. Dr. Magyar Károly tb. főjegyző felolvasta az eskümintát s az alispán az esküt letette. A többi állások. Egyhangú választással választattak meg ezután a többi tisztviselők is és pedig főjegyzőnek : dr. Véghely Kálmán, I. aljegyzőnek: dr. Bibó Károly, II. aljegyzőnek : dr. Horváth Lajos, III. aljegyzőnek : Keczer Imre, IV. aljegyzőnek : dr. Kolossváry Dezső. Főügyésznek: Csapó Kálmán. Árvaszéki elnöknek : Takács Ádám, I. ülnöknek és elnökhelyettesnek: Szélessy Dániel, ülnököknek : Hada József, K/etzár Miksa. dr. Ste'mberling Rezső, jegyzőnek: Kövess Andor. Fős^olgabiráknak megválasztattak: Veszprémbe: Kerényi Ándor. Pápára : Bélák Lajos, Devecserbe : Huszár József, Enyingre : Kányay József. A zirczi járási főszolgabírói állásra két pályázat érkezett be Huszár Gyula és Körmendy Béla szolgabiróktól. A kijelölő választmány szolgálati évei alapján Huszárt jelölte első, Körmendyt második helyen. Minthogy Körmendy pályázatát visszavonta Huszár egyhangúlag főszolgabírónak megválasztatott. A szolgabírói állások. Következett a szolgabírói állások betöltése. A választás szép összhangját csak itt zavarta meg bizonyos disszonancia. A főispán jelentette ugyanis, hogy I. oszt. szolgabírói állásokra pályáztattak és jelöltettek: Körmendy Béla, dr. ifj. Kenessey Pongrác, dr. Jerffy József, akiket a törvényhatósági bizottság egyhangúlag meg is választott. II. oszt. szolgabiráknak jelöltettek : dr. Sült Lajos ós Doktorics Samu. Midőn az utóbbi jelölést említette a főispán felállott Doktorics Samu, volt I. oszt. szolgabíró és tb. főbíró, aki 22 éve áll a vármegye szolgálatában s kijelentette, hogy mivel ő I. oszt, szolgabírói állásra pályázott, de II. oszt. szolgabírónak jelöltetett, ezt degradáeiónak tekinti s a II. oszt. szolgabírói állást nem fogadja el. A főispán e szavakra azt válaszolta, hogy a bejelentést tudomásul veszi s mivel a II. oszt. szolgabírói állásra több pályázó nincs, dr. Sült Lajost megválasztottnak jelenti ki, mig a másik szolgabírói állás majd a legközelebbi közgyűlésen töltetik be. Az ügy itt ekkép elintéztetett, ámde a törvényhatósági bizottság tagjainak többsége semmikép nem helyeselte a kijelölő választmány eljárását. Ha Doktoricsot mindenkép nyugdíjba akarták kényszeríteni, annak más módját is lehetett volna találni, ez a mostani mód nemcsak határozottan bántó volt, de egyúttal határozottan szabályellenes. Mert igaz, hogy a kijelölő választmánynak joga annyira divatban volt, hogy III. Henrik német király, aki I. Endre királyunk kortársa volt, törvénybe iktatta, hogy a rablólovagoknak hetenként 3 napon hétfőn, kedden és szerdán egymás ellen szabad háborút viselniök, de szerdán estétől hétfő reggelig béke legyen. Ez volt a Treuga Dei, vagyis Isten békéje, ezen napokon pihentetni kell a fegyvereket. Az ilyen erőszakoskodások felett nem a bíróság itélt, aki erősebb volt, azé volt az igazság. Német szomszédjaik példáját hogyne követték volna a mi előkelőink is ? Már az ősmagyarok is majmolták a németet, de minálunk még a Treuga Dei törvénybe iktatását se kívánták, elgondolhatjuk most már, hogy valaha bizony mozgalmas élete volt a most elhagyatottan omladozó lovagvárainknak. Ha most e várak omladékai közt bolyongunk, puszta, elhagyatott állapotukban csaknem azt hinnők róluk, hogy valamely a világgal meghasonlott és Istenhez tért léleknek otthonául épültek ezekre a magába mélyedésre csalogató helyekre, pedig hát ezek a szép festői várromok, ha rablólovagvár romjai, akkor valaha igen garázda úri népnek szolgáltak otthonául. Hanem a keresztes-háborúk idején fellendült vallásos élet, az igazi lovagi rendek alakítása véget vetett az ököljog e korának. Ezek az igazi lovagok is fegyvert hordtak, de fegyvereiket vagy a vallás ellenségei, vagy épen e jogbitorló várurak ellen alkalmazták, Azokat összerabolt javaikból is kiforgatták, váraikból kikergették és az üresen maradt rablófészkeket vagy az idő pusztításának engedték át, vagy átalakították, és maguk a győztes igazi lovagok költöztek bele azokba. Innen van, hogy néhány lovagvárnak ma már romjaik is alig ismerhetők fel, másiknál meg csak egy-egy fal, vagy omladozó torony emlékeztet minket a múlt időkre. A valódi lovagnak lovagi kötelessége volt a gyengébbnek védelmezése az erősebb ellen. Erre lovaggá avatásakor fogadalmat is tett, mert lovaggá a középkorban senki sem született, han^m azzá csak nevelés által lehetett. Szükséges volt ehez az, hogy a gyermek maga is birtokos nemesi családból szülessék, és ha születésénél fogva a gyermek ilyen családhoz tartozott, akkor 7 éves korában a szülői háztól valamelyik lovag udvarába vitték iskoláztatás céljából. Itt 14 éves koráig „apród" volt a neve és teendője abból állott, hogy naponként oktatást nyert az udvari káplántól az írás, olvasás mesterségében, azután ha a lovag kilovagolt, kisérte urát az 6 vadászatain. Hét év letelte után az apród „fegyverhordozóvá" lépett elő, amely tisztség ujabb 7 évig, tehát az ifjú 21 éves koráig tartott. Az ifjak akkor már az ünnepélyek és vigalmak fényének emelésére, harci játékokkal a közönség mulattatására, s ezeken kivül arra alkalmaztattak, hogy hadi szolgálataiban is kísérői voltak uruknak, és az engedelmességen kivül szigorú erkölcsi élet volt egyik fokötelességük. Ha azután a 7 esztendő kifogástalan magaviselet közben eltelt, elérkezett akkor a lovaggá avatás ideje. Es az esemény nem kisebb ünnepély volt akkor egy-egy uri család életében, mint hogy ha ma doktorrá avatja ifjainkat az Egyetem. Megjelen tek a lovaggá avatás ünnepélyén az ifjú szülei, barátai és nőrokonai is. A felavatandó ifjú páncélba öltözötten, de sisak és kard nélkül állott ki az Ur oltára elé, hol esküvel fogadta, hogy lovagi kötelességeit híven foga teljesíteni, gyámola lesz a gyengéknek, az egyháznak, az elhagyottaknak, és az eskü elhangzása után a felavató lovag, legtöbbször maga a király, kivont kardjával vállán érintette az ifjút annak emlékére, hogy ez az utolsó ütés, amit megtorlatlanul szabad elviselni és e szavakkal : „Jó vitézt csináljon belőled az Isten!" lovaggá avatta őt. Ekkor a rokonok, ismerősök köréből 7 fehérbe öltözött leány hozta a selyemövet, palástot, lovagi sarkantyút, sisakot az iftu számára, az idő.sebb lovagok pedig a kardot kötötték fel derekára, aminek megtörténte után most már a lovagok sorába ültették az új lovagot. A letett fogadalom akadályozta meg az ifjút, hogy önállóságot nyerve, Ő is a rakoncátlankodó, kóbor lovagok életét folytassa és így lassanként a társadalmi élet átalakulására, nemesítésére hatásuk észrevehető lett. Az igazi lovagok kezén azután barátságos otthonná alakultak át e sasfészkek, ahol most már harci zaj helyett felhangzott a lakomák és családi ünnepélyek alkalmával a vándor-dalnokok, a regösök dala, kik versben dicsőítették az erényt, az igazi hősiességet, a hazaszeretetet, a szerelmet, a női hűséget és szépséget, a nagy ősök dicső emlékezetét éa lant zenéjétől kisért dalaikkal felkeltették a nemesebb érzelmeket ama lovagvárak termeiben, ahol annak előtte a legelvadultabb érzelmek szülte tivornyák folytak. Ez az átalakulás azonban lassan ment, századok kellettek ahoz és hazánkban bizony a XlV-ik századig temérdek baj volt a rabló főurakkal, sőt egyesekkel még a későbbi századokban is találkozunk. (Vége köv.)