Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.
1907-02-09 / 6. szám
IV. évfolyam. 6. szám. Pápa, 1907. február 9. PÁPAI HIRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. Legyen Pápán is honi iparkiállítás. A helybeli Magyar Védő-Egyesület, mint már jeleztük, ez év folyamán városunkban magyar ipari, és amennyiben teheti, magyar kereskedelmi cikkekből kiállítást szándékozik rendezni. E kiállítást, ha lehet, kiegészíti hazm mezőgazdasági termékek kiállításával ÍR. Nem tudjuk, mennyiben sikerül e valóban hazafias cél. De teljes bizalommal fordulunk Pápa városa és vidéke honszerető fiaihoz és leányaihoz, hogy teljes erejökkel támogassák e nemes feladatunkat. Mindeu ország annyit ér, amennyi munkaértéket produkál. Es minden ország jövője oly mértékben biztos, amily mérőfokra emelkedik benne az összes tevékeny erők munkája. Manapság csupán földmívelő államnak lenni annyi, mint kitenni magunkat az anyagi és erkölcsi elzüllés veszedelmének. Még a modernebb tartományi elv is megtagadja ma már a kizárólagos földmívelési elméletet, ott is az ipari és kereskedelmi érdekek nőnek hozzá az agrárkérdésekhez és a hatalom fölött részarányosán osztozkodnak. Rövid egy év előtt nálunk is lobbot vetett a magyar ipar pártolása. A lelkesült keblek szent fogadást tettek, hogy mindent, amit hazánkban jót és versenyárut megszerezni lehet, azt csakis itthonról szerzik be. Pusztuljon az idegen. Ámde egy esztendő leforgása után mit látunk ? Azt, hogy ismét fölülkerekedett bennünk az ősi magyar gyengeség : a szalma elégett, nincs láng, mely melegítsen. Az igaz, hogy ily rendkívül fontos nemzetgazdasági ügyekben az u. n. nemzeti felbuzdulásnak tartós szerepe nincs. Es elég sajnos, ho, y legtöbbször bizonyos politikai fordulatok és mozgalmaknak csupán görögtűz dekorációjául szolgálnak. Divattá lesznek s addig is élnek, míg a divatok. Azonban midőn a magyar ipar védelméről szólunk, no ha a legteljesebb tisztelettel vagyunk az e kérdés iránt felmelegedett hazafias közvélemény iránt, mégis mi a komoly, kitartó és öntudatos programmal haladó elmék és szivek munkájára számítunk e téren. Az a szegény gazda, mikor sárból veri fel házát, hol családi otthonának tűzhelyet akar készíteni, mily körültekintéssel, mily kitartó szorgalommal hordja a deszkák közé a sarat s mily lakadatlan erővel tapossa, veri a puha agyagot össze, hogy kemény fallá tömörüljön. Az u. n. földéhes pórnépet szinte izzasztó szemlélni, amint gyűjti garasait a megvett vagy megveendő föld árára, de ő nem lankad s előbb-utóbb nagy határ az övé, amelyről atyja még álmodni sem mert. Vagy, hogy egy egész nemzetről szóljak, a francia az 1870-iki katasztrófa után nem csüggedt el, hanem amit elveszített karddal, azt visszavítta karral. Ez volt az igazi revanche. — Németország még most is inkább fél a francia munkás karjától, mint kardiától. 8 ezért is vetette magát mohón, szinte meggondolatlanul az idegen tőkék markába, hogy ipari téren is győzze le, s az idegen tőkék kamatainak országos terhe hajtja egyrészt a gyarmatosítás felé is. Egy ország iparának fellendülésében hát nem a rövid éitü honfiúi felpezsdülés a döntő, hanem az általános érdeklődés és SZÍVÓS pártolás a honi ipar iránt. S e tekintetben úgy az egyes hazafiak, valamint kisebb-nagyobb községek, városok, vármegyék s országrészek állandó fáradozása egyaránt tiszteletreméltó. Mély tisztelet illeti meg azon férfit vagy honleányt, aki mindenből, amiből lehet, csak magyart vásárol. Nem törődik a kereskedők gúnyolódásával, nem az idegent majmoló divat szeszélyeivel, — ő csak magyart akar venni, mert magyar nő, aki maga is, de meg gyermekei is magyar kenyeret esznek, illő is. okos is tehát a jó magyar munkát segítenie. Mély tisztelet illeti a községet és város is, amely nem csak ébren tartja a hazai ipar pártolását lakosaiban, hanem ipari célokra, iskolákra, gyárakra és munkás otthonokra áldoz jövedelméből. A „PAPAI HIRLAP" TARCAJA. Uti levelek Erdélyországból.*) Irta: Bodor Aladár. Gyulafehérvár, jul. 26. Végre, csakhogy vasútra ülhettünk ! Csak olyan vasösvény inkább, nagyképűsködő' kávépörkölővel, de jól esik lehajolni s megfogni a vas-sínt (egy őr rámkiált: nem szabad fölemelni !), mert mintha ezt a messzevivő idegszálat megfogva újra belek apcsolódaánk a civilizáció áramkörébe. Lám itt van mindjárt a friss lap is, és egy krajcárért több modern igazságot s hazugságot hallhatunk, mint hallomásbul tiz nap óta. A lapoknak, és főleg a krajcáros lapoknak hatását még nem ismerik s nem méltányolják eléggé. Áldásos és átkos nagyhatalmak ezek, megérhetetlenül nagyobb a hatásuk, mint a legfényesebb ország') Mutatvány a szerző most megjelent kötetéből. gyűlési beszédeké. Az országgyűlési beszédek ugyan egy képviselőt sem beszélnek rá, hogy más pártba lépjen, s aki országgyűlési tudósításbúi olvassa is őket: ott látja mellettük mindjárt az ellenpárt cáfoló beszédét is. Ellenben a lap szuverénné válik a maga előfizetői fölött, meggyőződésüket lassanként a maga képére formálja. Egy-egy lap képes átvinni olvasóközönségét (ritka kivétellel) a leghajmeresztőbb politikai frontváltoztatásokon. És leginkább ál! ez a krajcáros lapokra, melyeknek közönsége legbefolyásolhatóbb. Az lesz a nagy sajtóférfi, ki a krajcáros lapokat megnemesíti. Mindez áll külömben a ponyvairodalomrul is. Mért nem akad egy nagy alapító, vagy mért nem ad rá az állam százezer forintot, hogy Petőfit huszfilléressé, a Toldit garasossá tehessük ! A krajcáros lap így a történelem keretének legfőbb meggyorsítója lenne, a ponyva meg az lenne irodalmunkban, arai a néptanító a kulturában. De előállt már a vonat, csak azért várunk még, hogy az állomásfőnök egy másodosztályú hölgy keztyüjét begombolja. Kézcsók . . . Me-hett ! Nó elég lassan megy. A kis gőzmozdony majd a nyelvét lógatja ki s úgy liheg, keheg, mintha tüdőcsucs- hörghurutban szen ved • e. Útitársaink közt van egy csinos oláh paplány. Persze mindjárt szóba állunk az apjával, hogy hozzáférkőzhessünk a lányához. Az apja meg buzgón tart minket szóval, hogy lányához ne férKőzhessünk. Udvariasságból hátborzongatva hivta föl figyelmünket a preszákai obeliszkre, mely a 700 íölkoncolt bányavárosi magyar emlékét gyászolja; — sajnos, csak magánkegyelet emelte. Épen beszállt kocsinkba az emlékmű állandó gondozója. Beszédet kezdtünk vele. Neve Nagy Zsigmond, feleségestül ősi reformátús eredetű, „magyar vallásu"-nak vallották magukat, beszédük zengzetes szép erdélyi magyarságú, arcuk, ruhájuk, modoruk színmagyar, sőt egy magyar történelmi emlék őrzői s kitartottjai, — és mikor nemzetiségét kérdeztem, Nagy Zsigmond kevélyen mellére ütött: „Mokány vagyok, román . . Mintha az én mellemre vágott volna. Be a mélységekig, hol a sóhajtás fészkel, hol a zsibongó |t£m«ü az étrágyat és a testsúlyt, Megsztt*. ' téti a költést, váladékét, éjjeli izzadtat Tiidöbategsegeft, auruiuK, szamárköhögés, skroftilozis, influenza elka tanár és orrot által naponta ajánlva. ) értéktelen utánzatokat is kínálnak, kérje* •I mt ii mgi „Boehe** eredeti eeomagoláet. 9. HsAaann-La Roehe A C*. Basel (Sf 99 Eoehé .i...... * ^im.-..II^A• montin • i^uu ÜOHWP bon. — ára Bvegenkint 4.— korona.
