Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-11-30 / 48. szám

PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: D«- KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 18. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. A mi szegénységünk. A nyugodt önmegelégültség hangján, nem ritkán bizonyos rátartós elbizakodottsággal is halljuk, mint szeretnek sokan eldicsekedni — szerénységből nem a maguk, de — az úgynevezett »jeíen kor« és »mai társadalom« »civilizációjával«, »fölvilágosultságával«, »művelt,ségével«, »intelligenciájával«. Pedig igaz értékük szerint becsülve e kvalitásokat, úgy vagyunk ezekkel, mint — bocsánat^az Ízléstelen hasonlatért — a megzavarodott, nagyzási hóbortban szenvedő szegény beteg, aki azt tartja magáról, hogy ő egy gazdag, hatalmas, tekintélyes, mindeneknek parancsoló király. Közülünk is sokan csak így minden alap nélkül tartják önmagukat vagy korunk társadalmát műveltnek. Mert ne ragadtassuk el magunkat. Esetleges nagy olvasottságunk, előnyös vagyoni állásunk, tekintélyes hivatali tisztünk, Ízléses öltözet, finom modor, de még a puszta tudományos készültség és hatalmas alkotásaink sem tesznek igazán »felvilágosultakká« (sokak előtt ez a legfelsőbb fokozata a szellemi értékelésnek), intelligensekké, műveltekké. Az igazi felvilágosultság ugyanis nem abban áll csupán, hogy a kultúra hatalmas alkotásait ismerjük, azokban gyönyörködünk, azokat magasztaljuk — ez olyan mint mikor csak a tenger szinváltozatos felszínének szemlélésében vagyunk elmerülve — az igazi felvilágosultság le is hatol a mélyre. Miként a tenger természeti szépségének igazi dicsőítője a tenger mélységeinek megismerésére is törekszik s leszáll annak fenekéig, úgy az igazi felvilágosult, civilizált ember is törődik a társadalmi lét mélységeivel, a nyomorral, a szenvedéssel, Ínséggel is. Az igazi intelligencia nem abból áll, hogy ékesszólóan tudunk szavalni, kedvesen csevegni, finoman modoroskodni, hanem abból, hogy tudunk komolyan gondolkodni afelett, mit kellene és hogyan cselekedni a nyomor enyhítésére, másoknak, bajokkal küzködőknek felsegélyezésére. Az igazi műveltség a lélek nemes érzelme, a szívnek, észnek humánus, embertársi szeretet gyakorlására vonatkozó elhatározása. Nincs is semmi alkotásnak, vívmánynak, sikernek igazi — abszolút — értéke, ha nem az emberek egyes személyeinek vagy tömegének jólétét szolgálják, mozdítják előbbre. Emelhetünk felhőkarcoló épületeket, építhetünk viz alatt vezető utakat, felfedezhetünk a levegőt metsző biztos járműveket, létesítsen bár a tudomány és művészet bármily nagyszerűt és gyönyörködtetőt, ha ezen vívmányok a szegény könnyét nem szárítják, ha a panaszos sóhajt el nem hallgattatják, nincs igazi nagy becsük. Csak ha a felebaráti szeretet indítéka a cselekvéseknek, csak ha úgy alkotunk, létesítünk valamit, hogy általa boldogítjuk embertársainkat: akkor cselekedtünk igazán jól. Csak ahol van az egyes szívében, csak ahol nyilvánúl a társadalom részéről a szegény, elhagyatott, ügyefogyott iránt szánalom, könyörület, jóakarat — otr, lehet szó a szó igaz, nemes jelentésében: civilizációról. Es ezen civilizációval, a szív nemes műveltségével sajnos oly ritkán találkozunk. Egyeseknél még inkább, de társadalmi osztályok egészénél nem. Itt van a mi városunk, azt mondjuk: Dunántúl Athenje. Az ember azt hinné első látszatra, micsoda művelt város lehet ez, hisz mennyi kulturális intézete és intézménye van. Mennyit áldoz szépészeti dolgokra, útcarendezésre; mennyi az iskolája, a kaszinója, az egylete. De igazán művelt városnak Pápa mégsem mondható. Közönségünkben, vezetőinkben nincsen nemes érzület, és ehhez képest még kevesebb határozott akarat a szegény-ügy felkarolására. Kengeteg pénzt fordítunk a város utcarendezésére, közművelődésére, de mit ér minden szép épületünknél, tágas utcánknál, ha nincs egy szük kis házikó, s ebben egyszer ü, de emberséges gondozása szegény ügyefogyottjainknak, elaggott betegeinknek, ha nem szánakozik meg a város intéző hatósága és a »művelt társadalom« egy Fuchs Pistán, bolond Erseknén, ha megengedi, hogy ezeket közbotrányra gúnyolják, sérA „PÁPAI HÍRLAP" TÁRCÁJA. A kifordított esernyő. Irta: Kabos Ede. A hirtelen támadt vihar bekergette a társaságot a verandáról. A kegyelmes urat, az exminisztert, Nyiry Katalin fogta karon és szinte a levegőben vitte a kiszáradt, törékeny aggastyánt. Amilyen amazon volt, még csak meg sem erőltette magát ebben a tornában. De még nem jutottak az üvegajtóig, mikor Nyiry Katalin megállott s olyan hangosan kacagott, hogy a szegény kegyelmes úr egészen megijedt a leány hirtelen jókedvétől. — Mi az ? Mi történt ? — kérdezte siránkozva. — Oda . . . oda nézzen ! — kacagott Nyiry Katalin s az utcára mutatott, ahol a szélroham belekapott egy fehérruhás fiatal ember esernyőjébe és úgy kifordította, hogy a fiatal urnák ideje sem volt a fehérruhájával gondolni, melyet a vastag esőcsöppek egy perc alatt szenyesre paskoltak, hanem egész erejével azon volt, hogy a boldogtalan esernyőnek visszaadja a formáját. A villa felől meghallotta az amazonleány kacagását s most már röstelkedő sietséggel állította botjára az ernyőt, aztán két karjával leszorítván az esernyő dróthálóját, valósággal ráfeküdt. Egy kissé mulatságos látványosság is volt, amint szalmakalapban, fehérruhásan, a nyári lovagok dresszében egy kifordított esernyő makacsságát próbálta megtörni, mialatt a szél százfelől kapaszkodott könnyű ruhájába s az eső szeszélyesen átfestette az egész alakot. Kétszínű lett a ruha; hátul, ahol az eső megmosta, már sötétszürke szint játszott, de elől egy darabig még fehér maradt, ott az ernyő fölé hajlott úrfit nem érhette az eső. Nyiry Katalin úgy kacagott, hogy szinte megfeledkezett a kis kegyelmes úrról, aki meg se kisérelte, hogy kiszabadítsa magát az erős leány karjából és amint a vastag ceöppek megütötték a fejét, arcát, kiszáradt testét, már ijedten hunyorgatott, mint valami beteg állat az erős napfényben. — Kisasszony! — nyöszörgött gyerekes érzékenységgel és tehetetlenül nézett a kacagó leányra. Nyiry Katalin a másik pillanatban érte kapott és úgy vitte magával az öreg urat, mint a dada, aki későn látta meg, hogy az első már paskolja a csecsemőiét s most gyorsan, egész testével fölébe hajolva menekül vele födél alá .. . I. A villa földszintén, tágas, négy ablakos szalonban helyezkedett el a verandáról menekült társaság. A háziasszony felsrófolta a villanyt, mert a vihar korábban hozta meg a sötétséget. Az exminiszter elveszett a hintaszékben, ahol Nyiry Katalin szőnyegekbe, kendőkbe, vánkosokba pólyázta. A leány sem kacagott már. El is felejtette a fehérruhás fiatal embert, a kifordított esernyőt. A vihar, mely künn a szabadban fölveri az egész természetet, benn a szobában megköti a kedélyeket. Senki se szólt s a nyomorult kis kegyelmes úr behunyta a szemét, mintha aludnék. Estefelé azonban valami nyöszörgés hangzott a szőnyegek, kendők és vánkosok közül. Nyiry Katalin óvatosan kihámozta a kegyelmes úr fejét a pólyából és elsimította rajta az elborzolt, vékony hajszálakat. — Parancsol valamit ? — kérdezte halkan. — Csak látni akarom, kisasszony. Ez úgy hangzott, mintha azt mondaná: lyt. nirgszOnIjeli izzadást ellen számtalan tanár és orvos által naponta ajánlva. Minthogy értéktelen utánzatokat ís kinálnak, kérjen mindenkor „Roehe" eredeti csomagolást. F. Hoffm«nn-Ls Roehe & Co. Basel (§?ájc) Kapható orvos) rendeletre a gyógyszertárakban — Ara Uvegenkin! 4 — korona