Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-10-05 / 40. szám

És most elolvasás után tessék visszaemlékezni arra, amit ez ügyben mi irtunk a Pápai Hírlap 28. számában Ziccmunka és kétféle módszer, valamint 30. számában Valaki a közönség köréből cimü híreinkben. Irtuk, állítottuk, fenntartottuk elejétől végig ugyanazt, amit a vármegyei közigazgatás vezetősége ténykép megállapít, aminek alapján felmentő Ítéletet hoz. Hangoztattuk, erősítettük, hogy ezek az emberek ártatlanok, ártatlan embereket pedig elitélni — azért talán, mert politikai pártállásuk egyes hatósági személyeknek nem szimpatikus — semmi körülmények között nem szabad. Három, súlyosan sújtott ember magánügyén túl mi az ideálisan vett közérdeket akartuk s akarjuk mindig szolgálni állásfoglalásunkkal. »Ma nekem, holnap neked.« Ma ilyen politikai felfogású emberekből állhat a tanács, holnap amolyanokból. Ma szociálistákra jár rá,a rúd, holnap talán keresztény szociálistákra, azután esetleg 48-asokic~ vagy 67-esekre. Ezeknek lehetőségét kizárni, már az első kísérletnél ennek ellene szegülni, ez a kötelessége az igazi hírlapírónak, tartozzék bár ő maga bármilyen politikai pártnak a kötelékébe. Az itélet, melyet vármegyénk alispánja ez ügyben hozott, szolgáljon tanuságul az alája rendelt összes hatóságoknak, hogy Ítélkezésükben más szellem, mint a pártatlanság szelleme ne hassa át őket, más vezető csillaguk ne legyen, mint az igazság. Nem az ítéletért, mert a tényállás ismeretében mást senki sem várhatott, de ezért a példaadásért a legteljesebb elismerés illeti meg alispánunkat. Döntése előtt minden tisztán látó, pártatlanul itélő, emberiesen gondolkodó ember tisztelettel hajlik meg. Egyházkerületi közgyűlés. — 1907. IX. 29—X. 2. — A dunántúli református egyházkerület a hét első felében városunkban tartotta évi rendes köz gyűlését. A közgyűlésre a kerület egyházi és világi alkotó tagjai közül mintegy 100-an jöttek össze városunkba. Az elnökség tagjain Antal Gábor püspökön és Tisza István gróf főgondnokon kivül itt voltak a többek között Molnár Béla egyházker. főjegyző, Kálmán Rudolf főispán, Sárközy Béla, Chernel Antal, Konkoly Thege Imre, Szabó Kálmán egyházmegyei gondnok, Cziíce Lajos főiskolai gondnok, az esperesi kar teljes számban stb. Tisza beszéde. A közgyűlés vasárnap reggel a főiskolai díszteremben Antal Gábor püspök' magas szárnyalású, áhítatra gerjesztő imájával vette kezdetét. Ezután Tisza István gróf főgondnok mondott nagyszabású megnyitó beszédet. Beszédének első részében a lelkészi nyugdíjintézetnek és az egyházi adóreformnak fontos kérdésével foglalkozott, majd a szekularizáoió kérdésében fejtette ki nézeteit. Beszédének ez a része, melyet egyébként az összes fővárosi lapok élénk diskusszió tárgyává tettek, itt következik : Főtiszt, közgyűlés, én nem vonom kétségbe, sőt egyenesen bizom abban, hogy a legtisztább szándék és legnemesebb intenció vezeti a mozgalom részeseinek nagy többségét és különösen minden bajuk, a bennünk ós körülöttünk forrongó kétely ° "^leniét láttára igen jól megértem azt a vágyat, amely arra indította lelkészi karunk számos tagját, hogy valamely új, eddig ki nem próbált módon erősítsék magukat a küzdelemben. Nem tagadhatom, nem minden kétely és aggodalom nélkül szemlélem a mozgalmat. Mindenekelőtt bevallom, őszintén, fáj nekem a lelkészi karnak a világi elemtől való elzárkózása. En abban a felfogásban nőttem fel ós csontosodtam meg és nem is fogom soha levetkőzni, hogy az egyetemes papság nem puszta frázis, hogy a mi egyházunk jóléte függ attól, hogy a világi elem a lelkészi kar küzdelmeinek, törekvéseinek, munkálkodásainak valóban részese legyen és ennek az egységnek erősítése és nem lazítása a lelkészi kar jól felfogott feladata. Meg vagyok győződve arról, hogy minden egészséges egyháztársadalmi mozgalomnak az egyház alkotmányos szerveivel kapcsolatban kell állnia és azzal egymással kölcsönhatást kell gya korolnia. Az emberi természetben rejlik, hogy ilyen, az intézmények alkotmányos szervein kívül álló egyesületek szervezését ritka kivétellel nyugtalanabb és szenvedélyesebb elemek ragadják kezeikbe és a természeténél, vérmérsékleténél csendesebb, a feltűnési vágy s szereplési viszketegségtől nem hajtott megfontoltabb többség a vezetést ki hagyja siklani kezéből. Már pedig ha valaha, úgy a mai nehéz viszonyok között kétszerte szükséges, hogy koncentráljuk éa kifejtsük egész erőnket a küzdelemben ott, ahol valóban szükség van reá, de jól megválasszuk a csatateret, meggondolatlan szélmalomharcba ne fecséreljük el erőnket. Fájdalom, már is aktuálissá vált ez az igazság. A lelkószegyesületnek jóformán első óletjele szükségtelen, meddő és káros küzdelmi jelszó kibocsátása volt. FőtÍ8zteletü közgyűlés! Ha napirenden volna a szekularizáció kérdése, igyekezném azon ezer ós egy okot kifejteni, amelynél fogva e kérdés felvetését a mi viszonyaink között általánosan károsnak és veszélyesnek tartom. E fejtegetésnek itt a mi tanácstermünkben nem volna sem helye, sem ideje. De egy körülményre rá kell mutatnom. Ha bárki abban a nézetben van, hogy a szekularizációért meg kell indítani a küzdelmet, ám tegye ezt a politikai pártélet küzdőterén, igyekezzék az eszmének propagandát csinálni, általáuos, politikai alapon annak hiveket szerezni valláskülönbség nélkül, de ne indítsa meg felekezeti alapon ezt a küzdelmet, ne úgy állítsa azt oda, mintha egyik egyház papsága irigykednék a másikra és az általa élvezett anyagi előnyöktől akarná azt megfosztani. Teljesen jogos téren mozog a lelkészegyesület, amely papságunk sanyarú helyzetét tárgyalja. Ha talán tapintatosabbnak tartanám is, ha éppen ott, ahol az ő anyagi helyzetéről van szó, a világi elemnek engedné át a vezetést, de senki rossz néven papságunktól nem veheti, ha reámutat azon valóban tarthatatlanná vált aránytalanságra, amely például a tanítói illetmények s a lelkészi kongrua között mutatkozik. Ha a fizetésrendezések terén eszközölt legutolsó nagy lépések után a lelkészi intézmények korszerű rendezését is követeljük, ezt, ismétlem, senki rossz néven nem veheti. De akkor, amidőn mint protestánsok szervezkedünk, lépünk a nemzeti közvélemény elé, akár hivatalos, akár társadalmi szervezetek alakjában történjék ez, saját sorsunkkal, saját vagyonúnkkal, saját feladatainkkal foglalkozzunk, ne intézzünk más felekezet viszonyai ellen olyan kirohanást, amely valóban a felekezeti küzdelem színével bir és mindennél alkalmasabb arra, hogy gyűlöletes színben tüntessenek fel ellenfeleink. Az ultramontanizmus veszélyeit én is látom, az ellenük való küzdelem szükségét talán jobban és mélyebben érzem sokaknál, akik annyit hangoztatják azt, de e küzdelmet valláskülönbség nélkül az egész magyar felvilágosodottsággal kell és lehet megküzdenünk, abban magunkat izolálnunk, azt a szolidaritást kockáztatnunk, amely századok során fennállott, egyházunk jogos törekvései és a magyar nemzet nagy problémái között, bűn volna hazánk és egyházunk ellen, ma inkább, mint valaha. Arra törekszenek ellenfeleink, az az érdekük, hogy felekezeti térre szorítsanak, a felekezeti szűkkeblűség és türelmetlenség színében tüntessenek fel bennünket és erre mi szolgáltatjuk a legalkalmasabb fegyvert kezeikbe, ha a római katholikus egyház élvezetében levő vagyon ellen intézünk támadást. Ezzel elidegenitjük maguntól a klerikalizmus túlkapásai miatt velünk együtt aggódó felvilágosodott magyar katkolikusok nagy tömegét. vállaikról a koporsót a pasák, ezektől a főbbranguak — a papság s így egymásután a temetésen jelen volt mindenféle rendűek. Csak úgy hányatódott a levegőben a koporsó, mint a szalmaszál. A muzulmánok azt hiszik, hogy ha nagy embereknek tetemét hordozzák, Mohamed keblébe jutnak. A város nagy része künn volt B temetésen; úgyszintén a katonaság is kiállíttatott. Menetközben az imámok (papok), számra mintegy hatvanan, kellemes hangon énekeltek több halotti éneket. Többször állomásokat kellett tartani, ha egy-egy szentnek a sírjához értek, kik nem a temetőben, hanem olyan helyen temetvék el, ahol több út keresztezi egymást. Ilyen helyeken imákat s különféle énekeket énekeltek. Végre felérkezett a menet a hegyre s itt a megásott sírnál megállapodott. A sír mintegy öt lábnyi mély volt s egyik faloldala alá beásott üreg, hogy a tetem abban, mintegy kriptában helyeztethessék el. Sokáig tartott itt az ének, mely azonban oly csiklandékos volt, hogy az emigránsoknak — dacára a nagyon szomorú jelenetnek — harapni kellett a nyelvüket, hogy magukat el ne nevessék. Miután a halotti beszédnek is vége lőn, a tetem kivétetett a koporsóból s fejjel napkelet felé fordítva a sírban elhelyeztetett. Nem kellett rá kapával húzni a földet, a muzulmánok behányták azt karmaikkal. Temetés után néhány ezer piaszter szóratott ki a szegénységnek, kik ilyen alkalomkor nagy számmal sereglenek össze. Bem sírja több hétig pusztán, elhagyatottan állott, de azután pompás emléket állíttatott neki a szultán, olyat, hogy nem volt párja az összes aleppói temetőkben. Emlékköve egy kis kápolna forma, melynek falai arany betűkkel tele vésvék: egyik oldalon Bem rövid életrajza, a többin pedig különféle szent mondatok a Koránból. Bem-nek hátra hagyott ingó vagyona árve. rés útján adatott el, kivéve magyar első osztályú rendjelét, kardját és egyenruháját, melyek közül az első azonnal Sztambulba küldetett, emezek pedig Párisba, eladás végett; de ezek iránt a párisiak nem érdeklődvén, onnét vissza hozattak s a sztambuli fegyvertárban helyeztettek el. Adóssága is maradt Bem-nek néhány ezer piaszter, de a szultán nagylelküleg ezt is kifizette. Érdekes megemlíteni, hogy az öreg Bem-nek Párisban volt egy cipésze, kinél szintén volt kir fizetetlen kontója. Még halála előtt egy levelet kapott ettől a oipésztől, melyben ez arra kéri, hogy adóssága fejében őt csak két sor Írással szerencséltesse, hogy emléke legyen tőle. Teljesítette-e a tábornok a cipész kérelmét, arról nem tesz említést a napló. Az emigránsoknak Bem halála után is jó sorsuk volt még egy darabig. A városban megunván magukat, többen kimentek az aleppói kertekbe lakni, miután Kerim pasa, kérelmükre szívesen szolgáltatott sátorokat. Eljártak innét közel és távolabbi vidékekre vadászatokra ; őzek, gazellák, nyulak, vadludak ós kacsák, valamint vizi szalonkák is levén ott nagy bőségben. Voltak ezeken kivül kőszáli foglyok és fehér rókák is. Rendszerint nagy zsákmánnyal tértek haza a vadászatokról s jól tartották pecsenyével az aleppói pasákat ós konzulokat. Utóbb a vadászati szenvedély még messzebbre elvitte őket, az Aleppótól távolabb levő pusztaságra, hol már nagyobb veszedelemmel járt a vadászat. Ott már vaddisznók, cebrák, oroszlánok, tigrisek, hiénákra kellett lövöldözniük. Megjegyzi azonban, hogy ott a hiénák nem oly veszedelmesek, mint képzelték, mert elszaladnak a vadász elől, csak ne bántsák őket. Hasonlólag a vaddisznó sem olyan mérges, mint hazánkban s csupán csak egy esetük volt, hogy egy megsebzett vadkan megkergette őket, mig elejthették a tizenharmadik lövéssel. Egy délután — írja Arvay — nagyon el volt már fáradva, s a kősziklák között hűs helyet találván, leült pihenni, ellenben társai haladtak tovább. Annyi ideig maradt csak ott, mig cigarettáját elszítta s azután ment tovább. Társait azonban nem találván, egyedül barangolt a sziklák között s mivel tudta, hogy merre kell a többi vadásznak vissza jönni, eléjük igyekezett vágni. Amint egy hegyszorosban lassan lépegetve megy, egy kanyarulatnál hirtelen előtte terem egy nagy tigris, farkát magasra emelve csóválja s égő szemeit rámeresztve, egy pillanatra megállj