Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-07-27 / 30. szám

tárgy jóságáról, megbízhatóságáról s ha az ellenkezőről szerzünk tapasztalatot, akkor nem új és új garanciális idő-kitolásokat, hanem a gép, esetleg a gépek kicserélését is van jogunk követelni. Magunktól ezt természetesen nem tehetjük. Ehhez újabb alapos szakértői vizsgálat kell. Világosan kell látnia a városnak, hogy a gépek olyanok-e, amelyek csak állandó gyógyítgatás mellett képesek rendesen funkcionálni vagy teljesen és tökéletesen rendbe hozhatók-e. Ez utóbbi esetben megelégszünk ezzel is, az előbbi esetben azonban sokkal helyesebb és üdvösebb lesz, ha radikálisan elébe vágunk a fenyegető bajnak és a telep regenerációját követeljük. Ne feledjük el, hogy itt a városnak nagy befektetéséről van szó. 370.000 koronába került villamos művünk. E vagyont megtartani, sőt jövedelmezővé is tenni hivatása a város ügyeinek intézésével megbízott egyéneknek. Eddig a számítások fényesen beváltak. A telep prosperál és az áramfogyasztás folytonos emelkedése a legszebb reményekkel biztat. Tényleg lesz — még az áramdíj méltán kiváut leszállítása esetén is lesz — szép jövedelmünk a telepből. De csak akkor, ha a telep jó lesz. Ha nem esik meg az, hogy esetleg majdan a garanciális idő lejárta után magunk pénzéből kell új gépet venni egyik-másik tönkrement helyébe. Ha ily teher szakadna telepünkre, akkor bizony füstbe mennének a tiszta haszonhoz fűzött szépséges reményeink. Akkor bizony nem csatornázhatnánk, de még csak egy igen-igen pici utcát sem nyithatnánk telepünk remélt tiszta jövedelméből. Azért jó lesz idején gondolkodni a garancia kérdéséről! Veridicus. Városok tiizkárbiztosítása. Pápa városára a közel jövőben annyi megoldásra szoruló feladat várakozik, hogy városunk minden komolyabb férfiát gondolkozóba ejti, vájjon honnét fedezi az ezekkel járó költségeket, mert a pótadózásban, amely legkönnyebb pénzszerzési mód, elmentünk annyira, hogyha tovább haladunk, biztos anyagi existenciánkhoz nem tudunk többé visszatérni, sőt egészen tönkre megyünk. De megállanunk sem lehet, mert akkor meg elmaradunk és az élet rohanását a pusztulás megtört szemüvegén nézhetjük csak. Tehát gondolkodnunk kell mikép, mi módon tudnánk az élet fejlődése által megkívánt intézményeinket megvalósítani anélkül, hogy lakosságunk vállára több terhet rónánk. Ily gondolatok közt meg-megújul előttem ay általam 10 évvel korábban felvetett eszme, hogy a tüzkárbiztosításból a városoknak tetemes jövödelmük volna, amit első sorban fordíthatnának a legégetőbb szükségletük kielégítésére, nevezetesen a csatornázásra. Minthogy azonban a kötelező tüzkárbiztosítást a városok meg nem valósíthatják, azonkívül egy várost nagyobb elemi csapás esetén a legnagyobb megpróbáltatás elé állítaná, kutattam, kerestem a módokat, amelyekkel mégis a célt, a pénzforrás megnyitását elérni lehetne. Minden városnak anyagi ereje, azt hiszem, már annyira kimerült, hogy szívesen veszi, ha egy jövedelmi forrásra rámutat az ember, melyet jóakarattal könnyen meg lehet találni s idővel kincses bányájává lehet alakítani a városoknak, mert addig várni, míg az állam a városok segélyére siet, még a legnaivabb ember előtt is reménytelen várakozás. Minthogy minden városnak fejlődéséhez, éppen úgy, mint a hadviseléshez, három főkellék kívántatik meg: pénz, pénz és pénz : meg kell teremteni a városok tüzkárbiztosítását szövetkezeti alapon. Azonban ebbe csak oly városok volnának bevonandók, amelyek egymáshoz közel fekszenek s a mai viszonyoknak megfelelő módon épülnek, azonkívül vízvezetékkel, s fejlettebb tűzoltói intézménnyel birnak. Egy szövetkezetet alkothatna Győr, Sopron, Szombathely, Pápával, mert mindegyik város oda törekszik intézményeivel, hogy a tűzvészt minél kisebb méretre redukálja. Ennek a négy városnak a tüzkárbiztosítását pedig sikeresen úgy vélem megoldani, ha mindegyik város az alaphoz 200.000 K-val hozzá járulna. A szövetkezetet a négy város közgyűlése által kijelölt négy pénzügyi tekintély közül sorshúzás utján választott elnök vezetné, a többi állást pedig a kijelölt pénzügyi egyének töltenék be választás utján. Az elnökön kívül a három kijelölt szaktekintély alkotná a felügyelő-bizottságot. A szövetkezett négy város 800.000 K alaptőkét hozna össze, amelynek kamata, valamint a négy városból befolyó biztosítási dij nemcsak hogy a felmerülhető tűzkárokat képes volna fedezni, hanem a kezelési költségen, valamint a tartalék-alap létesítésére fordítandó 25%-cm felül tetemes jövödelmet is biztosítana a városoknak. A szövetkezet ugyanis a fenti összegeken felülmaradó jövedelmet az egyes városoknak az általuk befizetett tüzbiztosítási dij arányában visszaadná. Ez ellen bizonyosan azt vethetné bárki, hogyha nem tehető kötelezővé ezen szövetkezetnél való biztosítás, nem problematikus-e jövedelemről beszélni ? En azonban erre is gondoltam, nevezetesen oly módon, hogy a visszaadott jövödelem csak azok javára könyveitessék el adóarány szerint, akik azt be is fizették. Tehát majdnem visszakapnák a befizetett tüzkárbiztosítási dijjaikat, mely vagy pótadójuk csökkentésére, vagy pedig a város által létesítendő intézményből rájok háruló költségeire fordíttatnék, míg a többi, aki nem itt biztosít, az ezen intézménynek semmiféle jövödelmében nem részesülhet. Ez a mód egyenlő értékű volna a kötelező tüzkárbiztosítással. Hogy nagyobb veszély a tüzkárbiztosítótól szövetkezetre ne hárulhasson, szükségesnek tartom azt is megemlíteni, hogy a könnyen gyúló, robbanó anyagokat, továbbá azokat az épületeket, amelyekben kis területen nagy értékek halmozódnának össze, azokat viszontbiztosítaná, minek következtében a rizikó is alá szállana. De a veszély csökkentését nagy mértékben az is elősegítené, ha a szövetkezet az illető városok tüzlakás ablakai voltak e nedves októberi estén némileg világosak. Ott egy betegesnek látszó, sápadt, kicsi asszony lakott a gyermekével. Az asszony huszonkét éves forma lehetett, a fiúcska tán hét, s igen kedves, eleven, szőke legényke volt. Mindennap együtt láttuk Őket; reggel, amikor bevásárolni, s estefelé, midőn sétálni mentek. Cselédjük úgylátszik, nem volt; a kis piaci kosárkát reggelenkint mindig a fiúcska cipelte nagy büszkén a mamája mellett, kinek igénytelen alakján nap-nap után mindig ugyanazt az egyszerű, sima fekete öltözéket láttuk. Utcámban természetesen mindent tudnak, ami történt, vagy megtörténhetett volna. Észbontó, mily figyelmesek bizonyos koron túl egymás dolgai iránt a hölgyek, s mily jól megfontolt ártatlansággal avatják be a hozzám hasonlatos, nehéz járású medvéket is a titkaikba, — holott pedig soha egy árva silabával sem árultam el, hogy megöl a kíváncsiság. De meg kellett tudnom, hogy a gyászruhás kicsi asszonyt minap estefelé azzal a férfiúval látták együtt a körút sarkán, akitől elvált. Hevesen, gyorsan, szenvedélyes hangon beszélgettek. Az asszony még sápadtabb volt, — a férfi (erős, fekete, szakállas ember) azonban csak vállait vonogatta a nő beszédére, aki, úgy látszik, könyörgött neki, s mintha zokogott is volna ... A férfit nem hatotta meg a könyörgés. Jogaira hivatkozott: hét éves koráig anyjáé a gyermek, azontúl — most — az övé. A válópörben kimondott birói ítélet szavai világosak. Észre kellett ugyan vennie, hogy a kicsi asszony nagyon, de nagyon megszenvedett. Szülei — büszke úri familia a Felvidéken — nem akartak róla tudni, — a társaság mosolygott, ha neve, emléke itt-ott szóba került, s inkább a fölött a csinos fiatal ember fölött sajnálkozott, akit a férj — e derék, becsületes ember — úgy lőtt mellbe a czinkotai erdő egy füves tisztásán, hogy nyomban kibuggyant száján egy nagy csomó vér, azután térdre rogyott, s néhány másodpercnyi szörnyű kiabálás után örökre elcsendesült. Alig húsz éves szép kék szemei megüvegesedve bámultak üregeikből a derék, becsületes emberre, akinek — állílólag — joga volt hozzá, hogy egy egyenetlen küzdelemben a szó szoros értelmében : valósággal meggyilkolja a szerencsétlen fiut. Tiszteletreméltó asszonyságok minden részletét ismerik annak a botránynak, amelynek alapjában véve vékony és banális váza szinte roskadozott a rárakott hazugságok súlyos tömege alatt, mig tizenöt-húsz forráson keresztül elvégre hozzám került. Valaki így szólt: a férj rosszúl cselekedett, mert többet bajlódott ügyvédi aktáival, semmint a feleségével, s nem is volt egészen ép joga arra, hogy meggyanúsítsa az asszonyt. Mások ezt mondták : nem az asszony a hibás, hanem unokatestvére, az a boldogtalan fiú, aki esztelen szenvedélyében úgy viselkedett, mint egy ostoba tacskó — még a férje előtt is. A asszonyt menteni is lehetett: gyanakodott az urára, meg volt feszülve testében minden érzékeny ideg, nyugtalan agyában fantasztikus képek fogamzottak egy előkelő, grófi d el nőről, egy nyájas, kegyelmes asszonyról, akinek jószágait és pénzeit férje képviselte, s mindennapos volt a negyvenöt éves kora dacára is még mindig erősen érzéki szép asszonynál. Lehet, hogy igaz is volt valami ebben a dologban, — inkább nem, semmint igen. De a felingerült asszony akkoriban már meg volt bolondulva egy kicsit; fizetni akart ... bár a számadás végén fiatal rokona fizette meg életével az izgalmas játékot, amelyből — úgy hallom — szegény fiúnak ugyancsak kevés öröme volt. Három, vagy négy hónap óta az asszony könyörgő leveleit egytől-egyig felbontatlanul küldte vissza a férj. A gyermek hét éves, — tehát az övé. Szenved az asszony? Fáj szive a kis fiáért, aki nélkül meg fogja ölni az örököd csend ? Mindez az ő veszedelme. O is szereti gyermekét, nemcsak az anyja. Az anyja? Némely asszonyságok fölényes megvetéssel ingatták fejőket erre a cimre, melyet — szerintük — nem érdemel meg az asszony, aki vétekben találtatott. Bizonyost nem tud bár senki — de ok nélkül semmi sem történik, s nem történt bizonynyal ebben a családi drámában sem. Nehéz elhinni, hogy egy negyven éves meglett férfiút annyira elvakítson tulajdon fölgerjedt vére, hogy párbajra kényszerítsen és agyonlőjjön egy alig húsz éves tacskót: egy kézcsók miatt. * A harmadik emelet sarokablakaiból kiszivárog a lámpa fénye. Az asszony künn sétált az imént a kis fiúval, s most, hogy hazaérkezett a két szobás, tiszta, de bizony elég szegényes lakásba, maga gyújtotta meg a lámpát. A fiúcska dünnyögve telepedett a szőnyegre, s onnan csak néha-néha tekintett föl kerekre nyitott, kíváncsi nagy szemeivel az anyjára, ki ezúttal is kimerültnek látszott, a szomorú, csendes volt ma is, mint tegnap és tegnapelőtt. Néhány perc múlva fölkelt a gyermek, s hozzásompolyogva átölelte nyakát. — Játsszál velem, mamácska ... —• könyörgött hízelegve. — Mindjárt édes aranyom, mindjárt — felelte végtelen gyöngédséggel az asszony, s össze-vissza csókolta a fiut — mama előbb elrakja a ruhákat, azután visszajön és játszik a Lacikával. — Lovacskát is ? — Azt is.