Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-06-01 / 22. szám

és a 4. §. szigorú értelmezése mellett nem is adnak. Vagyis: az új utca hasznát nem azok élvezik, akik első odaépítkezésükkel érdemeket szereztek rá. Sőt ellenkezőleg; ezekre hárul az összes teher és valóságos büntetés azért, mert ők nyitották meg azt az új utcát

v Es hogy e 4. §-ban rejlő igazságot és következetességet megvilágítsuk, hivatkozunk a Kossuth-Lajos-utca déli végének most történő megnyitására. A 4. §. szerint, mivel új utca nyittatik meg, az utcára eső területért egy krajcár sem járt volna az építtetőknek. B mégis mi történt? Az, hogy a város a rendes vételárt megadta neki. Azon, hogy ekkép történt a dolog, már segíteni nem lehet, tehát változtatni rajta nem is akarhatunk. Azonban az új utcanyitó lakosság többi részében bizonyos jogos aggodalmakat kelt a 4. §-ban megnyilatkozó méltányosság és következetesség iránt. Többen mondták már, hogy e paragrafus rossz, mert igazságtalan, még többen már eddig saját kárukon tapasztalták. Nincs okunk továbbra is megtartani ezt a pontot építési szabályrendeletünkben, ki kell onnan végleg küszöbölni, illetve egy méltányosabbal pótolni. Erről is lesz még néhány szavunk. Gy. (Jy. Ifjúsági tornaverseny. Főgimnáziumunk Székesfehérvárott. A folyó hó 26-án Székesfehérvárott tartott ifjúsági tornaversenyre, melyen három tankerület : a székesfehérvári, győri és pozsonyi területén lévő középioku iskolák vettek részt, főgimnáziumunk is elküldötte a maga versenyző csapatát. Az 52 főből álló csapat Faragó János igazgató és Rácz Dezső tornatanár vezetése alatt Győri Gyula, dr. Kőrös Endre és dr. Lakos Béla felügyelő-tanárok kíséretében, kikhez még lelkes érdeklődésből dr. Antal Géza, Fejes Zsigmond, Losonczi Jenő és dr. Szabó Miklós tanárok is csatlakoztak, szombaton a d. u. 1 órai vonattal utazott el vároapró Íróasztalon egy darab félig elszakított papir és egy tintacsöpp. Aztán az egésznek nem volt az a kellemes virágillata, ami régen, az a gyöngéden elbódító illat eró'ssé változott át és szinte kábította az embert. A szőnyegek mind a régiek voltak, de szintén kopottak. Mindjárt mit tehettem? Jeleket és magyarázatokat kerestem, amelyekből megtudjam, hogy mi történt? Nyilván ugyanaz a hangulata lehetett a kis szalonnak régebben is, csakhogy én másképpen éreztem akkor, mint most. Hisz az ablakon át ugyanaz a napsugár szökel be és ugyanaz a bájos kék ég mosolyog, mint a marna szeme. Csak a fehér papírlap az asztalon csinálja a változást. Oda mentem, hogy félre tegyem. A mama hosszúkás betűit láttam rajta s anélkül, hogy akartam volna, el kellett olvasnom, mert a sorok úgyszólva megmozdultak és felém jöttek. A papirra az volt irva: „Kedves Dacsó! Mostanában ne jöjj, mert a leányom hazaérkezik s nem akarom, hogy ő az én szomorú regényemben szerepeljen. Már neki megvan a tanítónői oklevele, igyekezzünk, hogy állomást kapjon. Járj utána te is". Miért maradt ez a levél az asztalon? Miért kellett már is megtudnom, amit lassanként megtudtam volna. Dacsó miatt vált el mama és Dacsó még nem vette feleségül. Hát minő gondolat volt, hogy én leszek a Dacsó neje? ... Megint e rettenetes napok jutnak az eszembe, a nyár és az ősz, amig a mama mindig úgy bánt velem, mintha bocsánatot akarna kérni valamiért. Beadtam a folyamodásomat, hogy kapjak állomást, de hiába vártam, nem neveztek ki. „Személyesen kellene járni, — mondta a mama egy régi ismerőse — személyesen." Ez igazán oly kiállhatatlan, hogy mindannyiszor a szemét szerettem volna kikaparni. És hogy most is jártak mamához ugyanazon emberek közül néhányan, akik régen és egyikmásik szerette volna megfogni a kezemet. Elmenekültem mindannyiszor hazulról és a Kiserdő felé járkáltam, sunkból. Festői szép látvány volt ifjaink kivonulása a vasúthoz. Dresszük (fehér, kékgombos sapka, fehér trikó, világoskék öv, sötétkék rövid nadrág, fekete harisnya) csinosságát nagyban emelte az a körülmény, hogy övükre gyöngéd leánykezek — az internátus növendékei — fehérbetüs „Pápa" felírást hímeztek bele igen ízlésesen s még csinos rojttal is ellátták az övet. Trombitahang s pergő dobszó mellett vonult ki a főiskola két címerrel ékes gyönyörű selyemzászlója alatt a csapat a vonathoz. Aki látta az izmos, szép ifjak elvonulását, mindenkinek öröme tellett benne s szép reménnyel tekintett útjuk elé. Székesfehérvárra érkezvén, mindenek előtt a kegyelet egy szép aktusát rótták le. Ok, kik a test nemes versenyére jöttek, áldozni kiváotak a szellemnek is s azért a vasúttól egyenesen Vörösmarty Mihály szobrához mentek. Itt a Szózat első két versszakának eléneklése után dr. Körös Endre a következő szavak kíséretében helyezte el a főgimnázium hatalmas babérkoszorúját: „Eljővén ebbe az ősi városba, melynek méltó dicsekedése, hogy a magyar irodalom egyik büszkesége innen indult ki fényes pályafutására, eljővén abból a városból, honnan szintén két nagy költőnknek lőn szárnyrakelte, első utunk a Te szobrodhoz vezetett, nemzeti feltámadásunk dalnoka, Vörösmarty ! Kinek eddig egyéniségedért és alkotásaidért a szivünkben élő hála virágaival áldozhattunk csupán, a halhatatlanság üdén zöldelő szimbólumát helyezzük most ércbe öntött képmásod talapzatára. Nagy költő ! Ki voltál eltemetett dicsőség életre keltője, közönytől senyvedő nemzedék tettre serkentője, hivők biztatója, hitetlenek ostorozója, harsonája a vésznek, menydörgése az Ítéletnek, százados éjszaka után első sugára a hajnalhasadásnak, ki szózatos ajakkal tanítottál hazát szeretni rendületlenül, előttünk látva magasztos alakodat, a Te lelkednek ihletéből csap át egy szikra leikeinkbe . . . Az ünnep, melyről félszázaddal ezelőtt vátesz igéjeként zeng éneked, jól tudjuk, még nem érkezett el. A szabadság, melyet „tisztelnünk kell a törvény érc-szavában s ha víni kell, a vérnek bíborában", még ma sem valósult meg egészen, a „hű egyesség" még most sem tartja össze e hazának minden fiait, észak és nyugat „rémes árnyai" még mindig kisértenek, ám ha sarunkat megoldva, kicsinységünk tudatában magunkat megalázva a Te költészeted szent templomába járunk erőt, bátorságot, lelkesedést tanulni, akkor teljes lesz a szabadság, megszületik a hű egyesség, akkor diadalmaskodunk minden ellenségen s megjön végre az ünnep, a Te ünneped ! hogy lecsendesüljek. Szerettem volna abba az illúzióba ringatni magam, hogy az intézetbeli szombati és szerdai séták közül való ez a bolyongásom, amikor párosával haladva az egész világ olyan szépnek és tisztának tetszett a leányok előtt. De mindenütt nyomon kisértek a suttogó és hangosan mondott szavak, amiket otthon hallottam : „Éppen mint az anyja, olyan csodaszőke, kékszemű." S az utcán a vágyakozó tekintetek égették az arcomat. Egyszer apával is találkoztam s Ő is úgy állott meg előttem, mintha álmodnék. Szegény, milyen szürke és öreg lett. Már csaknem megszólított, aztán egyszerre elfordult és lassan tovább ment. Otthon néztem a tükört. Kikerestem egyet édes mama ama ruhái közül, amelyekben olyan gyönyörű volt fehér, vakító vállaival és fedetlen karjaival . . . Én vagyok-e, vagy ő? Mosolyogtam. Először, amióta itthon vagyok és a napsugár beömölvén az ablakon, a tükrön szivárványozódott és úgy láttam magam, hogy akire én mosolyogni fogok, az meghódol előttem s azt teszi, amit akarok. Mint a mama akkor . . . De hogyan érkezhettem e gondolatokig, ha egy nap Dacsó György el nem jött volna. Azonban itt volt és a mama mellett ült és azt mondta : — A miénk lehetne ez a gyönyörű leány, ha korábban találkoztunk volna. — De jobb így — folytatta aztán kegyetlenül. Ettől fellázadt a vérem és megértettem egyszerre mindent. Nem is történt azóta semmi mostanáig, hogy a megyebálon voltunk. Itt még többet tudtam meg. Félrehúzódva kellett ülnünk, a kis irnok családok közt, holott én egy törvényszéki bírónak vagyok a leánya s holott szebb vagyok, mint akárki itt, még a mágnás asszonyokat és leányokat se véve külön. Eleinte csak úgy sétálgattak előttünk aí ifjak, a megyebeli vidéki urak és sugdolódzva, egy-egy helybeli fiatal embert körülvéve, nézegettek. Oh, jól tudom, mit beszéltek. Megéreztem én abból, hogy milyen kiÓ hát dalolj nekünk tovább is, Vörösmarty ! Azon a nyelven, melynek Te adtál bájt és zengzetet, ősök nagy tetteiről, a munka nemes versenyéről, hazáról és szabadságról s minden igaz erényről, mely egy élni és haladni akaró nemzetet boldoggá tenni képes, ó dalolj nekünk ! S majd ha hallod zengő húrjaiddal Mint riad fel a hon e dalon, Melyet a nép millió ajakkal Zeng utánad bátor hangokon, Állj közénk és mondjuk: Hála Égnek ! Van még lelke Árpád nemzetének!" A beszéd elhangzása után ismét a Szózat két versét énekelték az ifjak („Szabadság ! itten hordozák" stb.) s aztán a kegyeletes ünnepre hamarjában egybeverődött városi közönség megmegújuló éljenzése között vonultak el szállásukra, a ref. elemi iskolába. * Másnap reggel V

g8 órakor a Vörösmarty téren és Széchenyi-utcán gyülekezett a versenyző ifjúság. 15 oszlopban 25 intézet tornász'csapata gyűlt itt egybe. Főgimnáziumunk csapata, mielőtt az atlétikai versenyre kivonult, kedves meglepetésben részesült. Két szép úri leány, Molnár Juliska és Vilma, Molnár Béla egyházkerületi főjegyző és főiskolai gondnok unokahugai, nemzeti szalagos bokrétát kötöttek a pápaiak zászlajára. A verseny színhelye az országos vásártér volt. Mig ide elért az ifjak 1000 főből álló serege, majd az egész városon át kellett vonulnia. Az utcákon mindenütt nagy közönség gyönyörködött az impozáns felvonulásban. A vásártéren felállított tribünökön már várta az ifjúságot a verseny védnöksége és zsűrije, valamint nagyszámú diszes közönség. Erzsébet Amália kir. hercegnő, Prohászka Ottokár püspök, Széchenyi Viktor gróf főispán, Rónai-Horváth Jenő, Koncz Frigyes, Jámborffy Kálmán tábornokok, Havranek József polgármester stb. a főverseny első díjját (ezüst trombitát) ajándékozó hölgyekkel együtt külön sátor alól nézték a felvonulást. Ennek érdekes epizódjaként érdemesnek tartjuk a felemlítésre, hogy a pápai csapat, mely a 15. csapatként vonult el a nagy tribün előtt, kapta katonás fellépéséért az első meleg éljent. Oszlopokba felállás után az egész ifjúság a Himnuszt énekelte. Az áhítattal hallgatott nemzeti ének után szabad gyakorlatok következtek, melyek precizitása valósággal meglepő volt. Minden egyes intézet fegyelmezettségről és ügyességről tett tanúbizonyságot. Szabályos ütemben, mint az óramű, úgy ment minden. A különböző dresszben gyakorlatozó csapatok feledhetlen szép látványt nyújtottak. A délelőtti verseny legnagyobb részét az fejezése volt a tekintetüknek azelőtt ahogy beszéltek volna rólam és azután. Csak elvétve mutattak be egyegy urat 8 mind olyan kegyesek voltak a modorukban, hogy kedvem lett volna kérni : „Ne gyakoroljanak velem jótékonyságot; tegyenek le." De látva egy pár szeplős, beesett mellű gazdag leánynak a lenéző tekintetét, mást gondoltam. Felemeltem a fejemet, mosolyogtam . . . Mosolyogtam ugyanazzal a félig odaadó, félig vágyakozó, de egészen bekapcsolódó mosolygással, amit a mamától tanultam és nemcsak arra, aki velem táncolt, hanem mindenkire, aki mellett tánc közben elhaladtunk . . . Éjfélre az enyém volt a bál. Az enyém lehetett, mert én voltam a legszebb és én szenvedtem a legtöbbet . . . Meg kell szoknom, hogy a szemeimmel ígérjek, holott a lelkem uudorral volt tele e világ iránt, mely a hó tisztaságát csak akkor becsüli, ha reménye lehet rá, hogy ő általa vész el a fénye. III. . . . február 10. Alig múlt két nap a bál óta, már mama Örvendve nyitott be : — Szerencsés vagy gyermekem, nagyon szerencsés. A főispánnal találkozott s 6' mondta, hogy a tanítónői képesítő oklevelet adjuk át neki s ő jót áll érette, hogy márciusra már meg lesz a kinevezés. Oh, természetesen ! De én nem leszek tanítónő. — Színésznő leszek ! — mondtam a mamának határozottan. Ő megijedt, hátra lépett éppen úgy, mint amikor az intézetből haza jöttem s először találkoztunk s először láttam, hogy valamiért bocsánatot akar kérni. De megcsókoltam a szemeit és megnyugtattam : — Ne félj anyácskám, ennek így kell lenni. És én sokkal többet szenvedtem, mint te.